Az elszegényedés stációi

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:45
Fotó. Molnár Ádám
Télen a közüzemek tartózkodnak attól, hogy díjhátralék esetén a szolgáltatást megszüntessék. Ez az évszakra korlátozódó szolidaritásuk. Ahol viszont már megszüntették, ott azért pusztán a szélsőséges időjárásra tekintettel sem állítják helyre, mert aki egyszer kikerül a rendszerből, az nem egykönnyen kerül vissza. Márpedig az a kulcskérdés, miként lehetne a 21. században, Európa közepén elkerülni, hogy családok sokaságának nélkülöznie kelljen az emberhez méltó életet biztosító közüzemi szolgáltatásokat? Hogy senki se kerülhessen az elszegényedés megállíthatatlanul sodró erejű folyamatába. Mert ezen a lejtőn valóban nincs megállás.

A rezsicsökkentés ezekben a hideg napokban visszatért a kormányzathoz "simuló" médiumok hírműsoraiba, hogy az állampolgár szívét melegítsék, ha már egyéb testrészei ki vannak téve a fagynak. A csökkentés óta eltelt időszakra kivetítve közlik a milliárdos megtakarítást, amit a szélsőséges időjárás hatására most a Belügyminisztérium tűzifaadománya jótékonyan egészít ki.

Fától az erdőt

A mélyszegénységben élők megsegítése mindenképp dicsérendő. A rezsicsökkentés és a tűzifaadomány mégsem annyira egymáshoz tartozó elem, mint ahogy az első pillanatban gondolnánk. A belügyminisztériumi akció ugyanis visszaigazolja azokat a korábban az ellenzék részéről elhangzott kritikákat, hogy a rezsi - adott esetben a gázár - csökkentése elsősorban nem az arra legjobban rászorulókon segít, inkább a jobb módúaknak kedvez.

A szegényebbek ugyanis már a rezsicsökkentés előtt visszatértek a fatüzelésre. És a számuk azóta is egyre nő. Mert a tűzifa még mindig olcsóbb, mint a gáz. Faluhelyen, beleértve a kisvárosokat is, ahol tehetik, fával tüzelnek, a gázt legfeljebb főzésre használják, de ezt is inkább palackos formában, nehogy a háztartás büdzséje átlépje a szűkös lehetőségek kereteit.

De mivel a tűzifával való fűtés elterjedt, a rezsicsökkentéssel párhuzamosan meg is drágult. A szállításával foglalkozó vállalkozók már a múlt év végén jelezték, hogy a következő évben – vagyis ezekben a hideg napokban – a fa ismét drágul, mert az erdőgazdaság emeli az árakat. Hogy ennek mi az oka, azt a legkevésbé sem lehet tudni.

Mert például a fővároshoz tartozó, vagy annak vonzáskörzetében található – egyébként kedvelt kirándulóhelynek számító - erdők elhanyagoltsága, gondozatlansága tagadhatatlan, egymásra támaszkodó, vagy már a földön korhadó, kidőlt fák a gazdátlanságot példázzák. A turistautak egyes szakaszai veszélyesek, bármikor a természet kedvelőire zuhanhatnak az egymás ágaiba kapaszkodó, félig kidőlt fatörzsek. Ezért az erdők ritkítása, a még tüzelésre alkalmas fák elszállítása semmiképpen sem csökkentené a természetvédelem alatt álló erdőségeink értékét és életképességét. Ellenkezőleg. De inkább hagyják elkorhadni a beteg fákat, hogy árat emelhessenek.

S vajon mi következik abból, hogy a tűzifa ára folyamatosan emelkedik? Mindazok a háztartások, amelyek a korábban olcsóbb fatüzelést választották, az áremelkedés következtében "csapdába" kerültek, a magasabb árat egyre kevésbé lesznek képesek megfizetni, előbb-utóbb a tűzifa-támogatásra szorulók tömegét fogják növelni. Azokét, akik adott esetben a Belügyminisztérium jótékonyságára szorulnak.

A dicsérendő jótékonykodás helyett azonban mégis célszerűbb lenne a kormányzatnak az árdrágítást megakadályozni. Már csak azért is, mert a drágulás arra készteti a szegényebb családokat, hogy a leghidegebb időkben egyéb, környezetre káros anyagokkal egészítsék ki szűkös tűzifakészletüket. Ennek következményeként gyakran előfordul, hogy a vidék, különösen az alacsonyabb fekvésű, völgyekben lévő települések levegője szennyezettebb lesz, mint a benzingőz okozta szmoggal küszködő nagyvárosainké. S itt bizony megszólalhatna, vagy még inkább tehetne valamit hazánk legnevesebb környezetvédője, akit - köztársaságot immár nélkülöző állapotunkban is - köztársasági elnöknek nevezünk. Mert szép dolog a globális gondokról szónokolni, de még szebb lenne, ha a hazai problémáknak is hangot adnánk.

Közüzemi akadályverseny

Szegények mindig lesznek, mert adódhatnak olyan egyéni élethelyzetek, amelyeket az érintett személyek magukra hagyottan nem tudnak megoldani. Ha azonban tömeges elszegényedéssel találkozunk, azt már aligha lehet társadalmi összefüggések nélkül értelmezni. Az adott közösség, tágabb értelemben a nemzet "életerejét" vagy annak hiányát példázza, hogy a szegény sorsba jutottak miként és milyen feltételek mellett tudnak visszakerülni a teljes értékű polgári életbe. Erre a kétségtelenül bonyolult, számos tényezőtől függő integrációs kérdésre pusztán a rezsicsökkentés nem adhat megoldást.

Akik olyan egzisztenciális helyzetbe kerültek, hogy a közüzemi szolgáltatások díjait nem tudták kifizetni és ezért a szolgáltatást náluk megszüntették, vagy legalábbis korlátozták, vajon milyen feltételek mellett tudnak ismét teljes körű ellátást biztosító szolgáltatáshoz jutni? Ezt a kérdést azért is érdemes feltenni, mert a rezsicsökkentésről szóló közéleti viták pusztán arról szólnak, hogy mindez kiknek és milyen társadalmi rétegeknek az érdekében történt, arról mélyen hallgat a kormányzat is, hogy a visszatérés lehetőségét könnyebbé tegye. Feltételezhetően azért, mert a törvényhozóink többségének halvány fogalma sincs arról, mennyit számláznak a szolgáltatók a közüzemi szolgáltatások megszüntetéséért, illetve mit kérnek azok újraindításáért.

Ha tudnának, és valóban az elszegényedés ellen akarnának tenni valami, akkor elsősorban ezeket a nemzetközi piac áraitól független - és indokolatlanul magas - díjtételek lefaragásáról kellett volna intézkedniük. Akiknél azonban sohasem szerelték le a gázórát, nem plombálták le a villanyórát, és nem csökkentették a vízszolgáltatást, azok nem éreznek indíttatást, hogy ezzel a legszegényebbeket érintő problémával foglalkozzanak. Holott a szolgáltatás megszüntetése, majd visszaállítása egy szinte teljesíthetetlen akadályverseny körülményei közé kényszeríti a fogyasztót. Ezt a szociális csapdát úgy lehetne feloldani, ha urizáló politikai elitünk közelebbről ismerné az elszegényedés belső összefüggéseit, elkerülhetetlenül egymást követő stációit. Erre azonban semmiféle hajlandóságot sem mutat.

Tisztes szegénység?

A gázszolgáltatás újraindításának feltétele nemcsak az adósság kifizetésére korlátozódik, hanem egy bizonyos idő elteltével a nyomás-mérés elvégzéséhez is kötik, amiért több tízezer forintot számláznak. Az elektromos áram esetében, ha csak a villanyórát plombálták le, akkor a kikapcsolási díjat a visszakapcsolás díjával együtt kell kiegyenlíteni, amely így, együttesen, egy átlagos magyar család havi áramfogyasztásának felel meg. Ez a díjtétel már csak azért is vitatható, mivel a plombák fel-, illetve leszerelése pusztán néhány percet vesz igénybe. Ha azonban a villanypóznánál kötötték ki a szolgáltatást, ami rendszeres gyakorlat a vidéki kistelepüléseken, akkor annak visszaállítása már százezres nagyságrendű, és felhasználót terheli.

Ugyancsak százezer forintot meghaladó összeget ró a felhasználóra a vízművek, ha a szolgáltatás csökkentése vagy megszüntetése kertkapun kívül, azaz közterületen történt. Ezt ki kell fizetnie annak, aki jobbra fordult egzisztenciális helyzete következtében ismét igényt tartana a teljes körű vízszolgáltatásra. Azért ilyen magas ez az összeg, mert az előző esettől eltérően itt nem a póznára kell felmászni, hanem gödröt kell ásni, hogy az eredeti állapot visszaállítható legyen. Ha egy gödör kiásása egyéb körülmények között is ennyibe kerül, akkor a vidék-Magyarország elmaradt régióinak felzárkózása nem sokáig várathat magára. Eszerint a kubikosmunkák a legjobban fizetett foglalkozásnak számítanak.

De maradjunk a realitásoknál. Hogy egy gödör kiásása miért kerül százezer forintnál többe, egyszerűen rejtély. Mint ahogy az is, hogy bizonyos településeken miért jóval magasabb a vízdíj, mint a közvetlen közelükben található többi településen? Balassagyarmaton és Nagykovácsiban köbméterenként ezer forint, amely többszöröse a fővárosinak. Wellness-szállodákkal és aquaparkokkal folyamatosan gazdagodó országunkban azonban nem lehet teljesíthetetlen igény, hogy a legszegényebbektől legalább a vizet ne lehessen megvonni, hogy higiéniás okokból mindenki megfelelő mennyiségű vízhez jusson. Ha a szegény ember nem is tud divatosan öltözködni, de legalább mosakodni, mosni tudjon. Olyan állapotban élhessen, amit eleink tisztes szegénységnek neveztek. Tisztálkodáshoz szükséges vízmennyiség nélkül még az az alkalmi beilleszkedés sem lehet problémamentes.

Az utolsó stáció

Végezetül tegyünk említést azokról is, akiknek már régen nincs lehetőségük a közszolgáltatásokat igénybe venni, hideg napjainkban csak "emberszagú" melegedőkre számíthatnak. Jó hír, hogy a fővárosban és egyes nagyvárosokban a szélsőséges időjárásra tekintettel új melegedők nyíltak, a társadalmi szolidaritás azonban nem lehet időjárásfüggő. Segítségre, gondoskodásra szorulók minden időjárási körülmények között, mindenütt és mindig vannak.

Akiket kitiltottak a némi meleget adó aluljárókból, kapualjakból, azok az elutasítók kezéből nehezen fogadják el a segítséget. A felszínesen és hirtelen támadt lelkiismeret furdalás hatására hozott intézkedések nem hozhatnak érdemi eredményeket. Ha nem születnek átfogó vizsgálatok az évente növekvő számú hajléktalan problémájának kezelésére, akkor újra és újra szembe kerül a társadalom a gyorsuló lecsúszás problémájával. A döntéshozóknak meg kellene hallgatniuk a rosszul fizetett, ámde a munkájukat annál nagyobb odaadással végző szociális szolgálatok munkatársait, a karitatív szervezetek önkénteseit, s az ő tapasztalataikra alapozva kellene átgondolni a teendőket.

Szerintük a hajléktalanok felkarolásának folyamatában alapvető volna a bizalom helyreállítása. Lélektani szempontból érthető, hogy ez az élethelyzet a gyanakvás és elzárkózás állapotába juttatja a magányos, mindennapi megélhetéséért magára hagyottan küzdő embereket. A szociális szolgálatok munkatársai naponta tapasztalják, hogy még az életmentő segítséget is nehezen lehet elfogadtatni, többszöri rábeszélés, személyi kontaktus türelmes megteremtése szükséges ahhoz, hogy akár megbetegedés esetén is kórházba lehessen szállítani egy hajléktalant. Márpedig jó részük nemcsak a telente zsúfolt melegedőkre, hanem az időjárás viszontagságaitól is függetlenül egészségügyi ellátásra szorul.

Azoknak a hajléktalanoknak, akik rendszertelenül és hiányosan étkeznek, akik nem rendelkeznek az alapvető higiénés feltételekkel sem, átlagosan legfeljebb négy-öt éves túlélésre van esélyük. A segítségnyújtás, és egyáltalán a társadalmi méretű szolidaritás alkalmi megnyilvánulásai a helyzetükön csak átmenetileg képesek javítani, de tartós életben tartásukhoz kevés, az emberhez méltó élethez pedig még annál is kevesebb.

A hajléktalanok esetében már fel sem merül a társadalmi integráció lehetősége. De ami a kiszolgáltatott egyénnek lehetetlen, az a társadalomnak mégsem az. Feltéve, ha a szolidaritás nem merül ki a lelkiismeret megnyugtatására szolgáló jótékonyságban, ami kétségtelenül fontos, de egyáltalán nem elegendő. Legfeljebb arra lehet elegendő, hogy kiegészítse a társadalmi szolidaritást, de nem pótolhatja azt.

Szerző
Témák
elszegényedés

Amerikai zarándoklat I.

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:40
A szerző felvétele
Sokan mondják, nincs olyan, hogy amerikai kultúra. Sokszor hallani, hogy Amerika mesterkélt, hogy plasztikus, hogy csak elszívta a különböző, például őslakos, vagy európai népek hagyományait és tudását, vegyítette és lemásolta azt, majd hollywoodi filmek formájában visszaköpte fogyasztásra. Találtunk azonban olyan "titkos ösvényeket" az Egyesült Államokban, ahol szembejön veled az igaz - talán igazi - Amerika…

"Voltál már úgy, hogy nem tudtad ébren vagy-e, vagy álmodsz?" Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem volt a Mátrix. Egyetemistaként pedig, amikor elkezdtem érteni, már kifejezetten rajongtam érte. Nagyon régóta nem láttam, de a kezdőmondata, pontosabban kezdő kérdése, felnőtt létem sok ezer napját indította el, sőt, néhány éve rendszeresen jut eszembe napközben is az a kellemes férfi szinkronhang, Thomas Anderson, vagy ha úgy jobban ismerős, Neo hangja.

Aztán 2016-ban tényleg minden napom különböző mátrixokban tölthettem, amelyek közül, azt biztosan mondhatom, a legtöbbet nem én választottam. Szenvedtem is bennük. Volt viszont három hónap, mialatt az ébrenlét és álom, a valóság és képzelet, a látszat és láttatás között, teljesen tudatos döntés eredményeképp őrlődtem, minden egyes percét élvezve e "kínlódásnak". Mert nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államokban töltött 92 napom mindegyike egyfajta mátrix volt; a létező világok legjobbikaiban jártam, és talán egy élet is kevés lesz arra, hogy feldolgozzam, felfogjam, hogy végül elhiggyem, miféle valóságokat láthattam, tapinthattam, szagolhattam.

Sosem voltam egy Amerika-megszállott. Sosem éreztem ellenállhatatlan vágyódást az amerikai, vagy épp a hollywoodi kultúra iránt. Persze nem mentesülhettem óriási hatásuk alól, életem minden területén szembesültem a sikeres emberi létről szőtt amerikai mítoszok nyomasztásával. Épp ezért az utóbbi éveimben leginkább idegenkedve szemléltem a nő, a férfi, a család, vagy épp a szex amerikai szimulációját, mindazokat a szerepeket és szerepfelfogásokat, amelyek ma már kevésbé fakadnak az európai, avagy keresztény kultúrákból, mint amerikai filmek plasztikus, nagyon is kereskedelmi (vagy politikai) célú mintáiból. Igen, azt hiszem, tényleg sokat tanultam a Mátrixból, pontosabban Jean Baudrillard tanaiból, és az "amerikaiság" fölényét tagadó amerikai és európai szubkultúrákból. Így végső soron megfelelőképp szkeptikus is vagyok – úgy általában mindennel szemben.

Csak aztán Észak-Spanyolországban zarándokolva találkoztam néhány amerikaival. Sosem hittem, hogy létezik efféle kedvesség, efféle jószándék, hogy lehet őszinte a teljes nyitottság, a jóhiszeműség, az öröm, a felszabadultság, és hogy a maga egyszerűségében válhat örök példaképpé egy nő, két férfi, majd az általuk egyetlen évvel később Amerikában, otthonukban bemutatott és megmutatott sok-sok tiszta amerikai jellem mindegyike. Döbbenetes tapasztalás találkozni az amerikai társadalommal, az emberekkel: csodálatraméltókkal, kedvesekkel és mosolygósakkal, gyarlókkal, jókkal, viccesekkel, demokratákkal és republikánusokkal, vallásosakkal és ateistákkal, özvegyekkel és házasokkal, elváltakkal és egyedül élőkkel.

Így aztán, az én Amerika-mátrixomban az Egyesült Államok legcsodálatosabb természeti jelenségeit járva - mert megszámlálhatatlanul sok, lenyűgöző táj fogadott - nemcsak amerikai családomhoz kerültem közel, hanem régi és új zarándoktársaim megmutatták nekem azt is, amit addig nem ismertem, az igazi amerikai kultúrát. Az amerikai embereket.

Butch, az amerikai apám

Soha nem gondoltam például arra, hogy lehet ennyire mélyen szeretni a barátomat, Butch-ot. Pedig találkozásunk első napjától rajongásig odavagyok érte. Például azért, mert egyszer eldöntötte, hogy boldog lesz, és azóta is az. Komolyan. Nehezen hittem el ezt neki, főként az élettörténete ismeretében, amit az El Camino egy könnyebb ösvényén, döglesztő nyári melegben hallgattam végig. Na persze: csak elsőre. Hiszen Butch azóta sokszor, sokféleképp elmesélte már itt, Európában és az Egyesült Államokban, az ő házában, ahol magam is láthattam, honnan és hova vezetett minden egyes lépése, tévedése, vétke és értékes jellemvonása.

Az arizonai Phoenix egy "külvárosi", avagy felkapott szomszédságokból álló elegyében élhettem ugyanis amerikai tartózkodásom ideje alatt Butch és felesége, Lynn társaságában.

Azt hiszem, Butch is ugyanúgy szeret engem. Azt mondta legalábbis egyszer, hogy én vagyok az a lánya, akit mindig is elképzelt magának. S minthogy rendelkezik három lánygyermekkel rajtam kívül, illetve az én szeretetem irányába szintén egy apa-lánya viszonyra emlékeztet, ezt a dicséretet bizony komolyan vettem tőle. És meg is fogadtam: megőrzöm Butchot szerető, kényeztető apámnak, örökre.

Pedig ő nem épp egy tipikus apafigura. Sőt, sokszor olyan, mint egy gyerek. Hatvanéves, rendszeresen hisztis, borzasztóan rendetlen, néha kifejezetten bugyuta dolgai vannak, szeret hangosan őrjöngeni, főként ha úgy érzi, nem kap elég figyelmet. Kétszer el is vált, Lynn a harmadik felesége. Az élete szerelme. Annyira szereti, hogy négy gyerek, s egy kisebb vagon unoka ellenére is csak Lynnért él. Csak. Kizárólag. Mert - és ezt ki is mondja, minden nap tudatja - talán nem adta őket egymásnak az élet rögtön, elsőre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de végül megtalálták egymást. És többé nem is engedik el. Ők igazi társak egymásnak, egyenrangú felek, két gyarló, önző, makacs gyerek. Ezt háromhavi együttélés mondatja velem, ahogyan azt is, hogy ketten a világon a legjobb, legszeretettelibb emberek.

A választott kaland boldogsága

Butch minden nap tanítani akart, s akar, de sosem mondta - ahogyan tanárnőm és anyám, Lynn -, hogy most akkor tanítani fog. Ő mindössze arra kért egyszer, hogy jegyezzem meg: legyen nálam mindig egy elemlámpa, amikor túrázni indulunk. Csak úgy, mellesleg akarta átadni a tudását, azt, hogyan válasszam én is a boldogságot. Csak úgy odabökte.

Nem tudom, ez egy tipikus amerikai felfogás-e, de amikor még a spanyol zarándoklatot jártuk együtt, Butch egyszer azt mondta nekem: "kelj fel holnap reggel, s válaszd a boldogságot. Meg tudod csinálni, ahogy mindenre képes voltál eddig is." Sokat ismételgette, hogy meg tudom csinálni - mindig, minden élethelyzetben ezt mondta. Több mint egy évvel később, a Grand Canyon északi peremén túrázva ketten, amikor az ominózus apa-lánya beszélgetésben eltévedtünk, s elmélyedtünk, Butch megkérdezte, választottam-e a boldogságot azóta, hogy ő ezt javasolta. Mondtam neki, hogy talán igen, pillanatokra, s hogy szerintem az, hogy épp ott vagyok vele, a "boldogságot választás" egyik eredménye lehet. Ő csak nevetett. Azt mondta, jó-jó, kíváncsi, akkor is így gondolom-e majd, amikor másnap izomláztól szenvedek a megtett tizennégy mérföldes túra és a jégveremnek beillő sátorban alvás után. Rávágtam, hogy igen, mert ezzel együtt éppenséggel csak ott láthatom azt, amit láttam.

A Grand Canyon sziklaormait, az azon táncoló fényeket, a szürkészöld, szinte élhetetlen kövezeten "csakazértis" létező növényeket. Vagy a reggel a sátramat szaglászó szarvasokat, a szabadságot pofátlanul fitogtató madarakat, főleg sasokat. Vagy épp a sárga, szinte narancsszín napsugarat, ami viszont a fehér-vörös köveket festi rózsaszínűre, amikor megy le a hatalmas, bronz tányér. Amerikában minden egy kicsit nagyobb – még a Nap is. Nincs a világon olyan fénykép, olyan leírás, de még olyan film sem született, ami visszaadhatná azt a helyet. És ezért nagyon megéri annyit gyalogolni, hogy odaérjünk, együtt, s megért minden veszteséget, befektetést és kockázatot, hogy ott lehetek.

Amikor mindezt elsoroltam, Butch azt felelte, hogy akkor már megértettem. Minden boldogságnak megvan az ára. Az a kérdés, hogy amikor a boldogság mellett döntünk, vállaljuk-e az ár megfizetését is érte. Azt mondta, hogy ha túl drágának találok valamit, akkor az nem az én boldogságom. Az enyémért ugyanis semmi sem lehet drága. Őt például a kaland teszi boldoggá – persze a feleségén kívül, tette hozzá. Butch azt is mondta, hogy egyetlen dologtól fél az életben, hogy unatkozni fog, hogy nem él át minden nap új, boldogító kalandokat. Ugyan soha életemben nem éreztem annyira biztonságban magam, mint Butch-csal és Lynnel, azért ők általában annyira kalandos életet élnek, hogy mindennapos velük a halálfélelem. De együtt még félni is jó, ez a választott kaland boldogsága.

Szinte szavak nélkül beszélni

Két hónappal később, amikor Kaliforniában Butch a legkisebb gyerekét, egy szem fiát látogattuk meg, az ötórás úton valamiért mégis pattanásig feszültünk, mindenkinek baja volt: egymással, magával, az élettel. Az Arizonából egészen Oceanside-ig tartó kocsiúton, azt hiszem átéltem azt, milyen egy remete ébredése saját léthelyzetére. Tudtam, hogy hamarosan hazajövök, s hogy itthon nincs minden rendben az életemben. Megijedtem, hogy állok majd helyt egyedül, a Butch és Lynn által nyújtott biztonság nélkül. Tudtam azt is, hogy itthon ugyanúgy leszek egyedül, ahogyan előtte voltam. Hogy nem változtam meg, hogy valójában még mindig nem választottam a boldogságot.

Nehéz ezt elmondani az apádnak. Édesapámnak sosem tettem. Nem bántanám meg ezzel, hiszen tudom, már azzal önmagában is bántottam - sok más után -, hogy elmentem Amerikába, s csak annyit mondtam, hogy itt nem vagyok boldog. Annyiban más Butch-apámmal a kapcsolatom, hogy neki bizony elmondtam, elmondhattam, szinte szavak nélkül.

Oceanside-on elvitt sétálni a mólóra, s kérdezgette, mi van velem. Jellemző módon fagyit vett nekem, mintha csak tízéves lennék, azután kezdett bele a faggatózásba. Még akkor sem gondoltam, hogy Butch megértheti, felfoghatja, mik a legbensőbb érzéseim. Nemcsak a nyelvi korlátok, hanem saját zárkózottságom, az ő gyermeki énje, s megannyi más ok miatt is. Hiszen annyira mosolygós, önfeledt ember, valahogy nem hiszed el róla az életét; a válásait, a betegségek és a halál állandó közelségét, a gyermekei elhidegülését, a drogfüggő múltját, a hibáit, az üzleti kudarcait, vagy a napi húszórás munkát igénylő sikerét. Tudom, hogy minden szava igaz az életéről, de még ma is megdöbbent, hogy mindez egyetlen keserv-ráncot sem eredményezett az arcán. Butch márpedig ránctalan.

Séta közben azt is megkérdezte, én mitől félek. Mondtam neki, attól, hogy ahogyan eddig egész életemben, úgy ezután sem, vagy sosem fogok tartozni valahová. Nem arról van szó, hogy ne érezném jól magam. Egyedül is jól vagyok, már megtanultam, megszoktam ezt a létet. De sosem éreztem, hogy a rajongásig szeretett családomban otthon lennék, hogy a mindennél többre becsült barátaim jellemeznének engem, vagy hogy bármely eddigi párkapcsolatom a valahová, valakihez tartozás érzését nyújtatta volna. Mindig inkább azt gondoltam, baj van velem. E kifakadásomra Butch a maga gyermeki, sokszor viszont napkeleti bölcsnek tűnő modorában, nemes egyszerűséggel közölte: "akkor tartozz inkább csak a világhoz". Persze udvariasan megjegyezte azt is, hogy én hozzá is tartozom, az ő magyar lányuk vagyok, s ők az én amerikai családom. És tudom, hogy ezt így is gondolják mindketten.

De valahogy abban a helyzetben Butch tudta, hogy nem erre vágyom, s hogy az egyedül lét nem a pillanatnyi társakról, a társaságról szól. Talán inkább a magyarságomról. Ezért adta ezt az amerikai választ. Mert kiváló amerikai cégvezetőként azt is tudta, hogy a világ mégiscsak jobb üzlet, mint a senki. Így ezt a verziót vettem meg tőle: a világhoz tartozni. Ilyen egyszerű a boldogságot választani. És ennyire bölcs lehet egy egyszerű, átlagos amerikai, az én igaz barátom, sőt, pótapám, Butch, aki a boldogságra tanított.

Szerző

Amerikai zarándoklat I.

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:40
A szerző felvétele
Sokan mondják, nincs olyan, hogy amerikai kultúra. Sokszor hallani, hogy Amerika mesterkélt, hogy plasztikus, hogy csak elszívta a különböző, például őslakos, vagy európai népek hagyományait és tudását, vegyítette és lemásolta azt, majd hollywoodi filmek formájában visszaköpte fogyasztásra. Találtunk azonban olyan "titkos ösvényeket" az Egyesült Államokban, ahol szembejön veled az igaz - talán igazi - Amerika…

"Voltál már úgy, hogy nem tudtad ébren vagy-e, vagy álmodsz?" Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem volt a Mátrix. Egyetemistaként pedig, amikor elkezdtem érteni, már kifejezetten rajongtam érte. Nagyon régóta nem láttam, de a kezdőmondata, pontosabban kezdő kérdése, felnőtt létem sok ezer napját indította el, sőt, néhány éve rendszeresen jut eszembe napközben is az a kellemes férfi szinkronhang, Thomas Anderson, vagy ha úgy jobban ismerős, Neo hangja.

Aztán 2016-ban tényleg minden napom különböző mátrixokban tölthettem, amelyek közül, azt biztosan mondhatom, a legtöbbet nem én választottam. Szenvedtem is bennük. Volt viszont három hónap, mialatt az ébrenlét és álom, a valóság és képzelet, a látszat és láttatás között, teljesen tudatos döntés eredményeképp őrlődtem, minden egyes percét élvezve e "kínlódásnak". Mert nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államokban töltött 92 napom mindegyike egyfajta mátrix volt; a létező világok legjobbikaiban jártam, és talán egy élet is kevés lesz arra, hogy feldolgozzam, felfogjam, hogy végül elhiggyem, miféle valóságokat láthattam, tapinthattam, szagolhattam.

Sosem voltam egy Amerika-megszállott. Sosem éreztem ellenállhatatlan vágyódást az amerikai, vagy épp a hollywoodi kultúra iránt. Persze nem mentesülhettem óriási hatásuk alól, életem minden területén szembesültem a sikeres emberi létről szőtt amerikai mítoszok nyomasztásával. Épp ezért az utóbbi éveimben leginkább idegenkedve szemléltem a nő, a férfi, a család, vagy épp a szex amerikai szimulációját, mindazokat a szerepeket és szerepfelfogásokat, amelyek ma már kevésbé fakadnak az európai, avagy keresztény kultúrákból, mint amerikai filmek plasztikus, nagyon is kereskedelmi (vagy politikai) célú mintáiból. Igen, azt hiszem, tényleg sokat tanultam a Mátrixból, pontosabban Jean Baudrillard tanaiból, és az "amerikaiság" fölényét tagadó amerikai és európai szubkultúrákból. Így végső soron megfelelőképp szkeptikus is vagyok – úgy általában mindennel szemben.

Csak aztán Észak-Spanyolországban zarándokolva találkoztam néhány amerikaival. Sosem hittem, hogy létezik efféle kedvesség, efféle jószándék, hogy lehet őszinte a teljes nyitottság, a jóhiszeműség, az öröm, a felszabadultság, és hogy a maga egyszerűségében válhat örök példaképpé egy nő, két férfi, majd az általuk egyetlen évvel később Amerikában, otthonukban bemutatott és megmutatott sok-sok tiszta amerikai jellem mindegyike. Döbbenetes tapasztalás találkozni az amerikai társadalommal, az emberekkel: csodálatraméltókkal, kedvesekkel és mosolygósakkal, gyarlókkal, jókkal, viccesekkel, demokratákkal és republikánusokkal, vallásosakkal és ateistákkal, özvegyekkel és házasokkal, elváltakkal és egyedül élőkkel.

Így aztán, az én Amerika-mátrixomban az Egyesült Államok legcsodálatosabb természeti jelenségeit járva - mert megszámlálhatatlanul sok, lenyűgöző táj fogadott - nemcsak amerikai családomhoz kerültem közel, hanem régi és új zarándoktársaim megmutatták nekem azt is, amit addig nem ismertem, az igazi amerikai kultúrát. Az amerikai embereket.

Butch, az amerikai apám

Soha nem gondoltam például arra, hogy lehet ennyire mélyen szeretni a barátomat, Butch-ot. Pedig találkozásunk első napjától rajongásig odavagyok érte. Például azért, mert egyszer eldöntötte, hogy boldog lesz, és azóta is az. Komolyan. Nehezen hittem el ezt neki, főként az élettörténete ismeretében, amit az El Camino egy könnyebb ösvényén, döglesztő nyári melegben hallgattam végig. Na persze: csak elsőre. Hiszen Butch azóta sokszor, sokféleképp elmesélte már itt, Európában és az Egyesült Államokban, az ő házában, ahol magam is láthattam, honnan és hova vezetett minden egyes lépése, tévedése, vétke és értékes jellemvonása.

Az arizonai Phoenix egy "külvárosi", avagy felkapott szomszédságokból álló elegyében élhettem ugyanis amerikai tartózkodásom ideje alatt Butch és felesége, Lynn társaságában.

Azt hiszem, Butch is ugyanúgy szeret engem. Azt mondta legalábbis egyszer, hogy én vagyok az a lánya, akit mindig is elképzelt magának. S minthogy rendelkezik három lánygyermekkel rajtam kívül, illetve az én szeretetem irányába szintén egy apa-lánya viszonyra emlékeztet, ezt a dicséretet bizony komolyan vettem tőle. És meg is fogadtam: megőrzöm Butchot szerető, kényeztető apámnak, örökre.

Pedig ő nem épp egy tipikus apafigura. Sőt, sokszor olyan, mint egy gyerek. Hatvanéves, rendszeresen hisztis, borzasztóan rendetlen, néha kifejezetten bugyuta dolgai vannak, szeret hangosan őrjöngeni, főként ha úgy érzi, nem kap elég figyelmet. Kétszer el is vált, Lynn a harmadik felesége. Az élete szerelme. Annyira szereti, hogy négy gyerek, s egy kisebb vagon unoka ellenére is csak Lynnért él. Csak. Kizárólag. Mert - és ezt ki is mondja, minden nap tudatja - talán nem adta őket egymásnak az élet rögtön, elsőre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de végül megtalálták egymást. És többé nem is engedik el. Ők igazi társak egymásnak, egyenrangú felek, két gyarló, önző, makacs gyerek. Ezt háromhavi együttélés mondatja velem, ahogyan azt is, hogy ketten a világon a legjobb, legszeretettelibb emberek.

A választott kaland boldogsága

Butch minden nap tanítani akart, s akar, de sosem mondta - ahogyan tanárnőm és anyám, Lynn -, hogy most akkor tanítani fog. Ő mindössze arra kért egyszer, hogy jegyezzem meg: legyen nálam mindig egy elemlámpa, amikor túrázni indulunk. Csak úgy, mellesleg akarta átadni a tudását, azt, hogyan válasszam én is a boldogságot. Csak úgy odabökte.

Nem tudom, ez egy tipikus amerikai felfogás-e, de amikor még a spanyol zarándoklatot jártuk együtt, Butch egyszer azt mondta nekem: "kelj fel holnap reggel, s válaszd a boldogságot. Meg tudod csinálni, ahogy mindenre képes voltál eddig is." Sokat ismételgette, hogy meg tudom csinálni - mindig, minden élethelyzetben ezt mondta. Több mint egy évvel később, a Grand Canyon északi peremén túrázva ketten, amikor az ominózus apa-lánya beszélgetésben eltévedtünk, s elmélyedtünk, Butch megkérdezte, választottam-e a boldogságot azóta, hogy ő ezt javasolta. Mondtam neki, hogy talán igen, pillanatokra, s hogy szerintem az, hogy épp ott vagyok vele, a "boldogságot választás" egyik eredménye lehet. Ő csak nevetett. Azt mondta, jó-jó, kíváncsi, akkor is így gondolom-e majd, amikor másnap izomláztól szenvedek a megtett tizennégy mérföldes túra és a jégveremnek beillő sátorban alvás után. Rávágtam, hogy igen, mert ezzel együtt éppenséggel csak ott láthatom azt, amit láttam.

A Grand Canyon sziklaormait, az azon táncoló fényeket, a szürkészöld, szinte élhetetlen kövezeten "csakazértis" létező növényeket. Vagy a reggel a sátramat szaglászó szarvasokat, a szabadságot pofátlanul fitogtató madarakat, főleg sasokat. Vagy épp a sárga, szinte narancsszín napsugarat, ami viszont a fehér-vörös köveket festi rózsaszínűre, amikor megy le a hatalmas, bronz tányér. Amerikában minden egy kicsit nagyobb – még a Nap is. Nincs a világon olyan fénykép, olyan leírás, de még olyan film sem született, ami visszaadhatná azt a helyet. És ezért nagyon megéri annyit gyalogolni, hogy odaérjünk, együtt, s megért minden veszteséget, befektetést és kockázatot, hogy ott lehetek.

Amikor mindezt elsoroltam, Butch azt felelte, hogy akkor már megértettem. Minden boldogságnak megvan az ára. Az a kérdés, hogy amikor a boldogság mellett döntünk, vállaljuk-e az ár megfizetését is érte. Azt mondta, hogy ha túl drágának találok valamit, akkor az nem az én boldogságom. Az enyémért ugyanis semmi sem lehet drága. Őt például a kaland teszi boldoggá – persze a feleségén kívül, tette hozzá. Butch azt is mondta, hogy egyetlen dologtól fél az életben, hogy unatkozni fog, hogy nem él át minden nap új, boldogító kalandokat. Ugyan soha életemben nem éreztem annyira biztonságban magam, mint Butch-csal és Lynnel, azért ők általában annyira kalandos életet élnek, hogy mindennapos velük a halálfélelem. De együtt még félni is jó, ez a választott kaland boldogsága.

Szinte szavak nélkül beszélni

Két hónappal később, amikor Kaliforniában Butch a legkisebb gyerekét, egy szem fiát látogattuk meg, az ötórás úton valamiért mégis pattanásig feszültünk, mindenkinek baja volt: egymással, magával, az élettel. Az Arizonából egészen Oceanside-ig tartó kocsiúton, azt hiszem átéltem azt, milyen egy remete ébredése saját léthelyzetére. Tudtam, hogy hamarosan hazajövök, s hogy itthon nincs minden rendben az életemben. Megijedtem, hogy állok majd helyt egyedül, a Butch és Lynn által nyújtott biztonság nélkül. Tudtam azt is, hogy itthon ugyanúgy leszek egyedül, ahogyan előtte voltam. Hogy nem változtam meg, hogy valójában még mindig nem választottam a boldogságot.

Nehéz ezt elmondani az apádnak. Édesapámnak sosem tettem. Nem bántanám meg ezzel, hiszen tudom, már azzal önmagában is bántottam - sok más után -, hogy elmentem Amerikába, s csak annyit mondtam, hogy itt nem vagyok boldog. Annyiban más Butch-apámmal a kapcsolatom, hogy neki bizony elmondtam, elmondhattam, szinte szavak nélkül.

Oceanside-on elvitt sétálni a mólóra, s kérdezgette, mi van velem. Jellemző módon fagyit vett nekem, mintha csak tízéves lennék, azután kezdett bele a faggatózásba. Még akkor sem gondoltam, hogy Butch megértheti, felfoghatja, mik a legbensőbb érzéseim. Nemcsak a nyelvi korlátok, hanem saját zárkózottságom, az ő gyermeki énje, s megannyi más ok miatt is. Hiszen annyira mosolygós, önfeledt ember, valahogy nem hiszed el róla az életét; a válásait, a betegségek és a halál állandó közelségét, a gyermekei elhidegülését, a drogfüggő múltját, a hibáit, az üzleti kudarcait, vagy a napi húszórás munkát igénylő sikerét. Tudom, hogy minden szava igaz az életéről, de még ma is megdöbbent, hogy mindez egyetlen keserv-ráncot sem eredményezett az arcán. Butch márpedig ránctalan.

Séta közben azt is megkérdezte, én mitől félek. Mondtam neki, attól, hogy ahogyan eddig egész életemben, úgy ezután sem, vagy sosem fogok tartozni valahová. Nem arról van szó, hogy ne érezném jól magam. Egyedül is jól vagyok, már megtanultam, megszoktam ezt a létet. De sosem éreztem, hogy a rajongásig szeretett családomban otthon lennék, hogy a mindennél többre becsült barátaim jellemeznének engem, vagy hogy bármely eddigi párkapcsolatom a valahová, valakihez tartozás érzését nyújtatta volna. Mindig inkább azt gondoltam, baj van velem. E kifakadásomra Butch a maga gyermeki, sokszor viszont napkeleti bölcsnek tűnő modorában, nemes egyszerűséggel közölte: "akkor tartozz inkább csak a világhoz". Persze udvariasan megjegyezte azt is, hogy én hozzá is tartozom, az ő magyar lányuk vagyok, s ők az én amerikai családom. És tudom, hogy ezt így is gondolják mindketten.

De valahogy abban a helyzetben Butch tudta, hogy nem erre vágyom, s hogy az egyedül lét nem a pillanatnyi társakról, a társaságról szól. Talán inkább a magyarságomról. Ezért adta ezt az amerikai választ. Mert kiváló amerikai cégvezetőként azt is tudta, hogy a világ mégiscsak jobb üzlet, mint a senki. Így ezt a verziót vettem meg tőle: a világhoz tartozni. Ilyen egyszerű a boldogságot választani. És ennyire bölcs lehet egy egyszerű, átlagos amerikai, az én igaz barátom, sőt, pótapám, Butch, aki a boldogságra tanított.

Szerző