A rombolás elnöke?

Donald Trump tegnap óta az Egyesült Államok elnöke. Talán maga sem számított rá, hogy ő lesz az, aki a Capitolium lépcsőjén leteszi a hivatali esküt január huszadikán, a kapkodó kormányalakításból ítélve szinte biztosan nem. A beiktatás napja hagyományosan optimizmussal teli, várakozást sugárzó esemény Washingtonban, még akkor is az volt, amikor 2001-ben, a floridai szavazatszámlálási botrány nyomán George W. Bush költözhetett be a Fehér Házba. Ám akkor sem volt ekkora a kiábrándulás és a bizonytalanság, hiszen azt senki nem kérdőjelezte meg, hogy a republikánus elnök, idősebb Bush elnök fia tartani fogja magát az amerikai demokrácia alapértékeihez.

Trump nem csupán az egyik legidősebb elnök, júniusban már a 71. évét tölti be, de alighanem a legkiszámíthatatlanabb is. Noha beiktatási beszédében megtette a kötelező köröket, s azt ígérte, egész Amerika, minden amerikai boldogulását tartja szem előtt, megválasztása óta egyetlen tette sem utalt arra, hogy tényleg komolyan is gondolja. Kiábrándító kampányt vívott, sutba dobva mindent, amiért fel lehetett nézni az amerikai politikacsinálókra. Igen, a sárdobálás gyakorta a kampányok része, de a személyeskedő támadásokat Trump tökélyre vitte, semmi nem volt szent számára, a politikai ellenfeleket, a médiát egyaránt ellenségként kezelte, célba vette a kisebbségeket, az illegális bevándorlókat, híveit erőszakra tüzelte, felbátorította a társadalom peremén eddig megtűrt rasszista, gyűlöletkeltő, marginális csoportokat. Beiktatása óta semmit sem változott, sokkoló Twitter-üzeneteivel uralja a médiateret, lassan alakuló kormányában túl sok a milliárdos, túl kevés a tapasztalat.

Hiába igyekezne a világ türelmi időt adni a 45. elnöknek, nem lesz tanulóideje, az első naptól kezdve nagy felelősség szakad a nyakába, s háború és béke, élet és halál kérdéseiben kell döntéseket hoznia. Óva intette a távozó Barack Obama utódát, vigyázzon, mert a realitások majd visszavágnak, az amerikai elnöki hatalom meglehetősen korlátozott. Igen, bizakodhatunk benne, hogy Trump túlkapásainak majd határt szab a fékek és ellensúlyok rendszere, a kongresszusi republikánus többség is fékezi majd forradalmi elszántságát, hogy mindent felforgasson. Valahol visszás mégis, hogy lányától és vejétől várják, hogy a normalitás látszatát fenntartsák a Fehér Házban.

Nem sok jót ígér, hogy Trump gyenge mandátumot kapott (majd hárommillióval kevesebb voksot, mint a vesztes Hillary Clinton), s már beiktatásakor olyan népszerűtlen, mint más elnökök több viharos év után. Hívei azonban reménykednek, hogy sikeres üzletemberként felpörgeti a gazdasági növekedést, a vállalkozók adócsökkentést, az elfeledett rozsdaövezet lakói a Kínába, Mexikóba kiszervezett állások visszahozatalát várják a milliárdostól. Elfeledkezve arról, mennyire csekély az elnök befolyása a belső gazdasági folyamatokra, s még kevesebb a nemzetközi gazdasági trendek alakulására.

Ha Barack Obama fegyelmezett, tisztességes, ám végtelenül óvatos nyolc éve végére sokan úgy érezték is, hogy erősebb kezű vezetőre lenne szükség a Fehér Házban, aligha a Trump-féle vagdalkozásra gondoltak. Még be sem iktatták, a milliárdos már az amerikai külpolitika konszenzusos értékeit is megkérdőjelezte, elavultnak ítélve a NATO-t, drukkolva az Európai Uniót gyengítő Brexit sikeréért, veszélyeztetve a Kína-politikát. Trump eddig nem tartott igényt az amerikai diplomácia, a hírszerzés tanácsaira, kevéssé diplomatikusan mindenkinek nekiment, Amerika legszorosabb szövetségeseit is beleértve. Putyin, Farage, Duterte a hősei.

Csakhogy a mézeshetek elrepülnek, gyorsan kiderül, hogy a milliárdos ingatlanbefektető a rombolás vagy az építés elnökeként vonul-e be az amerikai történelembe.