Középszerű alkotók túlárazva?

Publikálás dátuma
2017.01.21. 06:46
Bogdány Jakab: Sárgaszárnyú ara, készült: 18. század eleje FORRÁS: INDEX.HU
Martos Gábor művészeti szakíró szerint enyhén felháborító az, hogy a Miniszterelnökség nettó 282 millió forintot fizet azért az öt romantika korszakából származó festményért, amellyel a budai várba költöző hivatalt fogják díszíteni. Habár vannak rá külföldi példák, itthon az volt a gyakorlat, hogy állami közgyűjteményből választanak képet a hivatalvezetők. Martos úgy látja, a szóban forgó művek nem túl értékesek, Spányi Béla kifejezetten másodvonalú alkotónak számít, azonban a csendéleteiről híres Bogdányi Jakab munkásságát külföldön becsülik.

A két nappal ezelőtt nyilvánosságra került közbeszerzési eljárásról szóló értesítő szerint a Miniszterelnökség öt festményt készül megvásárolni, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy díszítsék a budai várba költöző hivatalt, valamint azért, hogy méltón "reprezentálják a XVIII. és XIX. század magyar művészetét."

Ligeti Antal: Rózsahegy (Bodrogközi táj), készült: 1870

Ligeti Antal: Rózsahegy (Bodrogközi táj), készült: 1870

Az Index értesülései szerint a Miniszterelnökség Kalmár Tímeától vásárolja meg képeket, Kalmár pedig a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (Kogart) alapítójának - forrásaink szerint volt - hitvese. A beszerzett alkotások között van az idealisztikus vonulatú tájképfestészet képviselőjeként híres Ligeti Antal két műve, a Rózsahegy (Bodrogközi táj) és A Balaton Szigligetnél című alkotás. Megvásárolni kívánják a jószerivel csendéleteiről híres Bogdány Jakab munkái közül a Sárgaszárnyú ara, valamint a Virágcsendélet című 18. század elején született alkotásokat.

Bogdány Jakab: Virágcsendélet, készült: 1700 körül

Bogdány Jakab: Virágcsendélet, készült: 1700 körül

A Miniszterelnökség kinézte magának Spányi Béla Naplemente a pusztán című 1891-ben készült festményét is.

A Miniszterelnökség tájékoztatása szerint a képekért összesen mintegy nettó 282 millió forintot fizetnek. Martos Gábor művészeti író a Népszava megkeresésére elemezte a képvásárlás ügyét, amely az interneten értetlenséget és dühöt generált néhány Facebook-felhasználónál. A szakértő lapunknak azt mondta, a vásárlás tényét önmagában lehet vitatni és üdvözölni is. "Kérdéses, mennyire kell a Miniszterelnökség irodájának berendezéséhez képeket vásárolni, amikor a bevett szokás eddig hosszú időn keresztül az volt, hogy az állami gyűjtemények kölcsönzési kontingenseiből válogathattak. Csak érdekesség, amikor a Népszava kultúra rovatának voltam a vezetője, Magyar Bálinttal oktatási miniszterré történő kinevezésekor készítettem interjút. Akkor a Nemzeti Galériához tartozó egyik Rippl-Rónai József által festett alkotás alatt beszélgettünk a hivatalában" - emlékeztetett a korábbi példára. Martos elmondta azt is, nem tudja, hogy a mostani vásárlás kinek a tulajdonát gazdagítja, bár számos európai példa van arra, hogy állami intézmények vásárolnak műalkotásokat reprezentációs célokkal. Mint emlékeztetett, Franciaországban az állami vezetők hivatalának közös gyűjteménye van, amelyet egységesen kezelnek, s amelyet időről-időre gyarapítanak. Az amerikai külügyminiszteri tárca is hasonló eljárással dolgozik.

Martos Gábor lapunknak beszélt arról is, a Miniszterelnökség három - anonimitásban maradt - független szakértővel becsültette fel az öt műalkotást, azonban az így kalkulált nettó 282 milliós árat igencsak túlértékeltnek véli. "Ha finoman fogalmazok, ez az összeg egyszerűen meghökkentő, ha keményebben akarom mondani: vérlázító. Ebből a pénzből túlzással a versailles-i kastélyt is be lehet rendezni. Persze, ha ilyen gazdag ország vagyunk, akkor valóban nem számít" - mondta ironikusan a szakértő. Úgy látja, alapvetően az ízlésvilág volt a döntő szempont a képek válogatásakor, de az megkérdőjelezhető, a romantika korából miért éppen ezeket a műveket választották ki.

Az id. Markó Károly hatása által ihletett Ligeti Antal az 1867-es kiegyezés után a nemzeti értékek, a haladás egyik úttörő alkotója volt, akinek művei időnként fel-felbukkannak licitálásokon. Az utóbbi száz évben szinte a feledés homályába merült Spányi Béla munkássága Martos Gábor szerint az első világháború kitörésének évében elhunyt alkotót a másodvonalú festők sorába helyezi. A jószerivel Angliában élt és alkotott Bogdányi Jakab azért érdekes, mert munkái alapvetően külföldi árveréseken kerülnek kalapács alá. A későbarokk művész egyik nagyméretű festményére hat évvel ezelőtt 566 ezer amerikai dollárt (körülbelül 165-170 millió forintot) adtak. "Lehet azt mondani, hogy ezek a művek reprezentálják a korszakot, de az igazság az, hogy ezek enyhén kérdőjelesek, ha arról van szó, mennyire értékesek" - véli Martos Gábor.

Nem ritka, hogy a romantika korához nyúlnak a politikusok, ha hivataluk berendezéséről van szó. Az államfő rezidenciáját, a Sándor-palota empire termét például egységesen Lotz Károly faliképei díszítik, és Tisza-kori berendezésre hajazó bútorokat gyártatnak.

A kockázat maga a kapitalizmus

Publikálás dátuma
2017.01.21. 06:00
Halványodik Davos létjogosultsága FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HAROLD CUNNINGHAM
A kirívóvá vált elitellenes populizmus terjedésének oka a jövedelmi és vagyoni különbségek mélyülése. Ennek orvoslásához újjá kell éleszteni a gazdasági növekedést, de ez önmagában már nem elégséges, a szabadpiaci kapitalizmus reformját is napirendre kell venni. A Világgazdasági Fórum (WEF), amely a héten tartotta meg Davosban 47. tanácskozását jelentésében írja ezt. Sikerülhet?

Bár azóta eltűnt és felnőtt csaknem másfél nemzedék, még sokan emlékezünk, micsoda elementáris hatása volt 1983 novemberében Nicholas Meyer filmjének, a The Day Afternek, amit az amerikai ABC hálózatán akkor százmilliónyian néztek meg, hogy aztán százmilliók lássák a világban is. A Másnap a NATO ás a Varsói Szerződés hirtelen kiélesedő, atomháborúba torkolló konfliktusát mutatta meg, a másnap minden gombafelhős következményével. Egyszerű film volt, mindennapi életekkel, ezért is lehetett talán érzelmi megalapozója annak az általánossá váló meggyőződésnek, mennyire irracionális világot teremtettünk, amelyben néhány perc alatt hamuvá lehetünk. Mindannyian, éljünk bármennyire eltérő életet is. Azóta megszűnt az élet-halál kétpólusú világrendszer, megéltük egy hatalmas technológiai robbanás kezdetét. Valamelyest kulturáltabbak lettünk, bár az együttélésre nem nagyon civilizáltabbak, mert a tömegbe bújva ismét feltámadt bennünk a barbárság. Mintha kifogyna belőlünk a józan ész. Közben túl sokan biztatnak bennünket, hogy vért akarjunk látni.

A héten a svájci Davosban bemutatták az Oroszlán című filmet az évenként összeülő Világgazdasági Fórum résztvevőinek. A vetítést az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) és Ted Turner üzletember, a Donald Trump megválasztott amerikai elnökkel a napokban összevesző CNN atyjának alapítványa, a United Nations Foundation szervezte, hogy felhívja a figyelmet az ENSZ fenntartható fejlődéssel kapcsolatos globális céljaira. Arra a programra, amelyet a rendkívüli szegénység felszámolására és a klímaváltozás ellen 2015-ben fogadott el 193 ország vezetője az ENSZ közgyűlésén. Lelkesítő, de majdnem semmibe hulló szavakkal.

Az Oroszlánnak sok üzenete van a feltétel nélküli szeretettől és elfogadástól a világméretű problémákig. Egyszerű történet ez is: egy ötéves indiai kisfiú rossz vonatra száll, elszakad a családjától, egy kalkuttai árvaházba kerül, ahonnan egy ausztrál házaspár adoptálja, 25 évvel később pedig a Google Earth segítségével próbál meg hazatalálni. A film producerei tettekre biztatják a nézőket, mondván, nem számít, milyen apró egy-egy mozdulat, ha a hatása jó irányba változtatja meg a világot. Nem nagyon bízunk a filmben. Talán mert még nem fáradtunk bele annyira globálisan a nyomorba, mint annak idején az atombombák fenyegetésébe, de lassan azért kezdjük felismerni, mindannyian rossz vonaton ülünk, várhatjuk, de nincs, aki a biztonságba önzetlenül befogadna bennünket, és hiába a Google Earth, ha nem lesz már hová hazatalálnunk.

Kierkegaard szerint előrefelé élünk; de gondolkodni csak visszafelé tudunk. Nincs teljesen igaza. Néha, kivételes pillanatokban, az ember még tömegméretekben is képes a jövőből tekinteni a jelenre, és ennek megfelelően cselekedni. Eljött-e már ez a kényszer szülte pillanat?

A kínai beszéd

Az idei davosi találkozót a Brexit és Donald Trump uralta. A populizmus és a politikai programmá lett gazdasági protekcionizmus. Davosban csak kerülgették a jövőt. Mindjárt azzal a több mint furcsasággal kezdték, hogy a fórumon megjelenő első kínai vezető, Hszi Csin-ping elnök a globalizáció mellett és a protekcionizmus ellen érvelt, míg a pénteki beiktatására otthon készülő amerikai elnököt éppen globalizációellenes kirohanásai ültették az Ovális Irodába. Arrafelé mostanában az járja, hogy tegyük Amerikát ismét naggyá, amit meg lehet tapsolni, csak éppen nem sok értelme van azon kívül, hogy a külföldön termelő amerikai autógyártókat védővámokkal fenyegetik, hogy kerül, amibe kerül inkább otthon teremtsenek munkahelyeket. Hogy Amerika hogyan lesz ismét naggyá, s mi lenne ez a nagyság, nem tudni, viszont az az alsó fehér középosztály, amely állítólag beszavazta Trumpot a Fehér Házba, taps közben talán nehezebben ébred rá, milyen milliomos elitkormányt kap a nyakába.

Független nonprofit alapítvány
A január 17-20. közötti volt a 47. davosi Világgazdasági Fórum, (World Economic Forum, WEF) Rugalmas és felelős vezetés mottóval. A WEF független nonprofit alapítvány, amely a világ helyzetének javítása mellett kötelezte el magát, székhelye a Genf melletti Cologny. Legismertebb rendezvénye az 1971-ig visszanyúló, évente megszervezett davosi találkozó, amelyen a világ politikai, társadalmi és gazdasági vezetői gyűlnek össze, hogy megvitassák a legégetőbb globális kérdéseket, a jövőre vonatkozó legfontosabb feladatokat. 1974-től a meghívottak körét politikusokkal is bővítették. 1975-ben, az első tengerentúli (mexikói) küldöttség megérkezésével a globális nyitás is elkezdődött, az európai helyett mind inkább a világméretű együttműködés lehetőségeiről, problémáiról volt szó. A tanácskozás 1987-től vette fel a Világgazdasági Fórum nevet, két évvel később már a résztvevők több mint fele Európán kívülről érkezett. A fórumot 2015-ben hivatalosan is nemzetközi szervezetként ismerték el, ami új fejezetet nyitott a magán- és közszféra együttműködését elősegítő globális fórum történetében. Minden évben a davosi fórum előtt teszik közzé a Globális kockázatok című WEF-jelentést.

Minden jel arra mutat, Trump begombolkozni készül. Amin minden megfordulhat, van-e olyan erős az amerikai demokrácia és intézményrendszer, hogy országának talán legotrombább vezetőjét elviselje, sőt kordában tartsa - ugyanis a bezárkózással és a világ nagyképű megvetésével, felszámolná saját országát, mint globális nagyhatalmat. Egyben átengedve ezt a státuszt éppen Kínának. Annak az országnak, amely legalább annyira különös poszt-kommunista politikai alakulat, mint amennyire különös poszt-kapitalista maga az Egyesült Államok. De érdekek vezetik, nem ideológiai fantazmagóriák. A fórumot megnyitó kínai elnök azt mondta: sokak szemében a globalizáció Pandora szelencéje, de úgy vélte, hogy a világ sok gondjáért nem a gazdasági globalizáció a felelős, hanem a nemzetközi pénzügyi válságokat kiváltó profithajhászás. Egy kereskedelmi háborúból senki nem kerülne ki győztesen, mert az emberek nem nyernek azon, ha a tőke és a termékek áramlását korlátozzuk. Olyan globalizáció kell, amely újabb országokat és népeket von be, amely a feltörekvő országoknak nagyobb beleszólást ad a nemzetközi szervezetek döntéseibe.

Szemünk előtt egyfajta közeljövő. Egyfelől Kína, mint a világ első számú kereskedője, a globalizáció bajnoka. Másfelől Amerika elzárkózó protekcionizmusa és értelmezhetetlen nagysága. Ám mielőtt hasra esnénk Hszi Csin-ping megreformált globalizációjától, és elismerjük, hogy a globális gondokra adott populista válaszok háborúhoz és szegénységhez vezethetnek, azt is látnunk kell: ez az üzenet nemcsak a nyugati világnak szól, hanem egyben figyelmeztetés haza: globalizáció nélkül a kommunista kasztnak is szembe kell néznie az otthoni elégedetlen tömegekkel.

Mik volnának a dolgok?

Davosban sokan beszéltek a globalizáció, a nemzetközi status quo elleni, mind szélesebb körű elégedetlenségről. A tudósítások szerint a legmarkánsabban alighanem Pier Carlo Padoan olasz pénzügyminiszter, aki felszólította Európát, az európai döntéshozókat, vegyék komolyan a populizmus veszélyét, mert ez az egyik legnagyobb kihívás, amivel meg kell birkózni. Az olasz politikus állította, hogy Európa legnagyobb problémája maga Európa. Az, hogy míg a Brexit támogatóinak és Trumpnak van víziója, bármilyen legyen is az, addig „nekünk”, Európának nincs. Nincs stratégiája, hogyan szálljon szembe az új kihívásokkal, Európa nem csinál mást, csak utólag próbál reagálni a dolgokra.

Mik volnának a „dolgok”? A WEF maga válaszolt erre szerdán Londonban ismertetett éves, a fórumra időzített világjelentésben. A 78 oldalas tanulmány és a hozzá kapcsolódó felmérés kimutatja, hogy a válaszadók a következő tíz év globális folyamatainak legfontosabb meghatározó tényezőjeként, a kirívóvá vált elitellenes populizmus terjedésének okaként tartják számon az egyre nagyobb jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket. Ennek orvoslásához újjá kell éleszteni a gazdasági növekedést, de ez önmagában már nem elégséges a társadalmakon belüli repedések kezeléséhez, a szabadpiaci kapitalizmus reformját is napirendre kell venni.

A 2008-as pénzügyi-gazdasági válság óta az alkalmazotti reálbérek sok fejlett országban sem érték még utol a válság előtti szintet, miközben a nagyvállalati vezetők javadalmazása meredeken növekedett. A jövedelmi és vagyoni polarizáció már a legnagyobb feltörekvő gazdaságokban is végletes. Kínában a háztartások legtehetősebb egy százaléka a nemzeti összvagyon harmadát, Indiában a leggazdagabb egy százalék a teljes vagyontömeg 53 százalékát birtokolja. Mindeközben az alacsony szakképzettségű munkavállalók részesedése a nemzetgazdasági szintű jövedelemből évtizedek óta folyamatosan csökken. Az Egyesült Államokban e munkavállalói rétegre a jövedelmek 23 százaléka jut az 1968-ban mért 38 százalék helyett.

A társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő nagy-britanniai székhelyű kampányszervezet, az Oxfam legutóbbi, Davosban bemutatott tanulmánya szerint a britek leggazdagabb 10 százalékáé a nemzetgazdasági szintű magánvagyontömeg 54 százaléka, ezen belül a felső egy százaléké az összvagyon 23 százaléka. A britek legszegényebb 20 százaléka viszont országos átlagban a magánvagyon 0,8 százalékán osztozik. A legtehetősebb 634 ezer brit összvagyona több mint a hússzorosa a legszegényebb 13 millióénak. A jövedelmi különbségek obszcén méreteket öltöttek: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora vagyona van, mint az össznépesség felének. A WEF szerint, ha ezeket a problémákat nem sikerül megfelelően kezelni, annak robbanásszerű hatása lehet a társadalmi stabilitásra.

Lehet azt mondani, hogy a világgazdaság legnagyobb kockázata ma Donald Trump, de jobb volna felismerni, hogy a kockázat maga a szabadpiaci kapitalizmus, amelynek legelszántabb szószólói mindig is ősbűnként ostorozzák, ha a politika belemaszatol a gazdaságba. Hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a populista autokrácia és diktatúra felvirágzásához éppen a kapitalizmus megoldhatatlannak tűnő válsága vezet, vezetett a XX. században is. A válságból két kiút van: vagy a demokraták által meg nem értett és ezért megvetett populizmus etatista elitje diktál a világgazdaságnak - átmenetileg lefojtva a megfojthatatlan globalizmust -, vagy egy újragondolt képviseleti demokrácia ismét újraköti politika-gazdaság-(tömeg)társadalom sikeres jóléti államot teremtő egyezségét. Aminek alaptétele a megtermelt javak igazságos újraelosztása.

A haldokló fórum

A magyar politika évek óta elkerüli Davost, amin Orbán Viktor éppen tért hódító illiberális államálmait tekintve nem csodálkozhatunk. Miközben illiberális demokráciák emelkednek és mind több nemzet kormánya választaná inkább a bezárkózás politikáját a globalizáció helyett, megkérdőjeleződik a davosi WEF, mint a múlt meghaladott szimbólumának létjogosultsága is. Pedig, ha Davosban, ha máshol, cselekedni kell. Mert jó volna elkerülni annak a Másnapnak még lebutított formájában is végzetes változatát, amely felé a világ éppen rohanvást közeledik. Az Oroszlán pedig ehhez kevés lesz.

Az Átfogó fejlődési index
A Világgazdasági Fórum nemrég kiadta az Inclusive Development Index-et (Átfogó Fejlődési Index). Ebben 109 országot vizsgált és rangsorolt. Az összehasonlításban szempont a GDP-növekedés, a munkanélküliségi ráta, a termelékenység, a várható egészséges élettartam, a medián háztartási jövedelem, a szegénység és az egyenlőtlenség, a korrigált nettó megtakarítás, a demográfiai függőségi ráta, az államadósság. A rangsor elején lévő 30 ország tekinthető "fejlett gazdaságnak". A toplista tetején a norvégok állnak. Annak ellenére, hogy a gazdaságuk csak 0,5 százalékkal növekszik, a polgárainak az életszínvonalat 2008-2013 között 10,6 százalékkal növekedett. Luxemburg a második, egy igazán jómódú ország, rendkívül jó egészségüggyel, oktatással, üzleti és politikai etikával. A harmadik Svájc, amely minden mutatónál magas pontszámot ért el, különösen a foglalkoztatási termelékenységnél. SA listán Ausztria a 10, Nagy-Britannia a 21., az Egyesült Államok a 23. helyen áll. Magyarország nincs a fejlett gazdaságok között, a feltörekvő gazdaságok listáján viszont a 3. helyen szerepel (az első Litvánia, a második Azerbajdzsán), Lengyelország és Románia követ minket.



Szerző

A kockázat maga a kapitalizmus

Publikálás dátuma
2017.01.21. 06:00
Halványodik Davos létjogosultsága FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HAROLD CUNNINGHAM
A kirívóvá vált elitellenes populizmus terjedésének oka a jövedelmi és vagyoni különbségek mélyülése. Ennek orvoslásához újjá kell éleszteni a gazdasági növekedést, de ez önmagában már nem elégséges, a szabadpiaci kapitalizmus reformját is napirendre kell venni. A Világgazdasági Fórum (WEF), amely a héten tartotta meg Davosban 47. tanácskozását jelentésében írja ezt. Sikerülhet?

Bár azóta eltűnt és felnőtt csaknem másfél nemzedék, még sokan emlékezünk, micsoda elementáris hatása volt 1983 novemberében Nicholas Meyer filmjének, a The Day Afternek, amit az amerikai ABC hálózatán akkor százmilliónyian néztek meg, hogy aztán százmilliók lássák a világban is. A Másnap a NATO ás a Varsói Szerződés hirtelen kiélesedő, atomháborúba torkolló konfliktusát mutatta meg, a másnap minden gombafelhős következményével. Egyszerű film volt, mindennapi életekkel, ezért is lehetett talán érzelmi megalapozója annak az általánossá váló meggyőződésnek, mennyire irracionális világot teremtettünk, amelyben néhány perc alatt hamuvá lehetünk. Mindannyian, éljünk bármennyire eltérő életet is. Azóta megszűnt az élet-halál kétpólusú világrendszer, megéltük egy hatalmas technológiai robbanás kezdetét. Valamelyest kulturáltabbak lettünk, bár az együttélésre nem nagyon civilizáltabbak, mert a tömegbe bújva ismét feltámadt bennünk a barbárság. Mintha kifogyna belőlünk a józan ész. Közben túl sokan biztatnak bennünket, hogy vért akarjunk látni.

A héten a svájci Davosban bemutatták az Oroszlán című filmet az évenként összeülő Világgazdasági Fórum résztvevőinek. A vetítést az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) és Ted Turner üzletember, a Donald Trump megválasztott amerikai elnökkel a napokban összevesző CNN atyjának alapítványa, a United Nations Foundation szervezte, hogy felhívja a figyelmet az ENSZ fenntartható fejlődéssel kapcsolatos globális céljaira. Arra a programra, amelyet a rendkívüli szegénység felszámolására és a klímaváltozás ellen 2015-ben fogadott el 193 ország vezetője az ENSZ közgyűlésén. Lelkesítő, de majdnem semmibe hulló szavakkal.

Az Oroszlánnak sok üzenete van a feltétel nélküli szeretettől és elfogadástól a világméretű problémákig. Egyszerű történet ez is: egy ötéves indiai kisfiú rossz vonatra száll, elszakad a családjától, egy kalkuttai árvaházba kerül, ahonnan egy ausztrál házaspár adoptálja, 25 évvel később pedig a Google Earth segítségével próbál meg hazatalálni. A film producerei tettekre biztatják a nézőket, mondván, nem számít, milyen apró egy-egy mozdulat, ha a hatása jó irányba változtatja meg a világot. Nem nagyon bízunk a filmben. Talán mert még nem fáradtunk bele annyira globálisan a nyomorba, mint annak idején az atombombák fenyegetésébe, de lassan azért kezdjük felismerni, mindannyian rossz vonaton ülünk, várhatjuk, de nincs, aki a biztonságba önzetlenül befogadna bennünket, és hiába a Google Earth, ha nem lesz már hová hazatalálnunk.

Kierkegaard szerint előrefelé élünk; de gondolkodni csak visszafelé tudunk. Nincs teljesen igaza. Néha, kivételes pillanatokban, az ember még tömegméretekben is képes a jövőből tekinteni a jelenre, és ennek megfelelően cselekedni. Eljött-e már ez a kényszer szülte pillanat?

A kínai beszéd

Az idei davosi találkozót a Brexit és Donald Trump uralta. A populizmus és a politikai programmá lett gazdasági protekcionizmus. Davosban csak kerülgették a jövőt. Mindjárt azzal a több mint furcsasággal kezdték, hogy a fórumon megjelenő első kínai vezető, Hszi Csin-ping elnök a globalizáció mellett és a protekcionizmus ellen érvelt, míg a pénteki beiktatására otthon készülő amerikai elnököt éppen globalizációellenes kirohanásai ültették az Ovális Irodába. Arrafelé mostanában az járja, hogy tegyük Amerikát ismét naggyá, amit meg lehet tapsolni, csak éppen nem sok értelme van azon kívül, hogy a külföldön termelő amerikai autógyártókat védővámokkal fenyegetik, hogy kerül, amibe kerül inkább otthon teremtsenek munkahelyeket. Hogy Amerika hogyan lesz ismét naggyá, s mi lenne ez a nagyság, nem tudni, viszont az az alsó fehér középosztály, amely állítólag beszavazta Trumpot a Fehér Házba, taps közben talán nehezebben ébred rá, milyen milliomos elitkormányt kap a nyakába.

Független nonprofit alapítvány
A január 17-20. közötti volt a 47. davosi Világgazdasági Fórum, (World Economic Forum, WEF) Rugalmas és felelős vezetés mottóval. A WEF független nonprofit alapítvány, amely a világ helyzetének javítása mellett kötelezte el magát, székhelye a Genf melletti Cologny. Legismertebb rendezvénye az 1971-ig visszanyúló, évente megszervezett davosi találkozó, amelyen a világ politikai, társadalmi és gazdasági vezetői gyűlnek össze, hogy megvitassák a legégetőbb globális kérdéseket, a jövőre vonatkozó legfontosabb feladatokat. 1974-től a meghívottak körét politikusokkal is bővítették. 1975-ben, az első tengerentúli (mexikói) küldöttség megérkezésével a globális nyitás is elkezdődött, az európai helyett mind inkább a világméretű együttműködés lehetőségeiről, problémáiról volt szó. A tanácskozás 1987-től vette fel a Világgazdasági Fórum nevet, két évvel később már a résztvevők több mint fele Európán kívülről érkezett. A fórumot 2015-ben hivatalosan is nemzetközi szervezetként ismerték el, ami új fejezetet nyitott a magán- és közszféra együttműködését elősegítő globális fórum történetében. Minden évben a davosi fórum előtt teszik közzé a Globális kockázatok című WEF-jelentést.

Minden jel arra mutat, Trump begombolkozni készül. Amin minden megfordulhat, van-e olyan erős az amerikai demokrácia és intézményrendszer, hogy országának talán legotrombább vezetőjét elviselje, sőt kordában tartsa - ugyanis a bezárkózással és a világ nagyképű megvetésével, felszámolná saját országát, mint globális nagyhatalmat. Egyben átengedve ezt a státuszt éppen Kínának. Annak az országnak, amely legalább annyira különös poszt-kommunista politikai alakulat, mint amennyire különös poszt-kapitalista maga az Egyesült Államok. De érdekek vezetik, nem ideológiai fantazmagóriák. A fórumot megnyitó kínai elnök azt mondta: sokak szemében a globalizáció Pandora szelencéje, de úgy vélte, hogy a világ sok gondjáért nem a gazdasági globalizáció a felelős, hanem a nemzetközi pénzügyi válságokat kiváltó profithajhászás. Egy kereskedelmi háborúból senki nem kerülne ki győztesen, mert az emberek nem nyernek azon, ha a tőke és a termékek áramlását korlátozzuk. Olyan globalizáció kell, amely újabb országokat és népeket von be, amely a feltörekvő országoknak nagyobb beleszólást ad a nemzetközi szervezetek döntéseibe.

Szemünk előtt egyfajta közeljövő. Egyfelől Kína, mint a világ első számú kereskedője, a globalizáció bajnoka. Másfelől Amerika elzárkózó protekcionizmusa és értelmezhetetlen nagysága. Ám mielőtt hasra esnénk Hszi Csin-ping megreformált globalizációjától, és elismerjük, hogy a globális gondokra adott populista válaszok háborúhoz és szegénységhez vezethetnek, azt is látnunk kell: ez az üzenet nemcsak a nyugati világnak szól, hanem egyben figyelmeztetés haza: globalizáció nélkül a kommunista kasztnak is szembe kell néznie az otthoni elégedetlen tömegekkel.

Mik volnának a dolgok?

Davosban sokan beszéltek a globalizáció, a nemzetközi status quo elleni, mind szélesebb körű elégedetlenségről. A tudósítások szerint a legmarkánsabban alighanem Pier Carlo Padoan olasz pénzügyminiszter, aki felszólította Európát, az európai döntéshozókat, vegyék komolyan a populizmus veszélyét, mert ez az egyik legnagyobb kihívás, amivel meg kell birkózni. Az olasz politikus állította, hogy Európa legnagyobb problémája maga Európa. Az, hogy míg a Brexit támogatóinak és Trumpnak van víziója, bármilyen legyen is az, addig „nekünk”, Európának nincs. Nincs stratégiája, hogyan szálljon szembe az új kihívásokkal, Európa nem csinál mást, csak utólag próbál reagálni a dolgokra.

Mik volnának a „dolgok”? A WEF maga válaszolt erre szerdán Londonban ismertetett éves, a fórumra időzített világjelentésben. A 78 oldalas tanulmány és a hozzá kapcsolódó felmérés kimutatja, hogy a válaszadók a következő tíz év globális folyamatainak legfontosabb meghatározó tényezőjeként, a kirívóvá vált elitellenes populizmus terjedésének okaként tartják számon az egyre nagyobb jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket. Ennek orvoslásához újjá kell éleszteni a gazdasági növekedést, de ez önmagában már nem elégséges a társadalmakon belüli repedések kezeléséhez, a szabadpiaci kapitalizmus reformját is napirendre kell venni.

A 2008-as pénzügyi-gazdasági válság óta az alkalmazotti reálbérek sok fejlett országban sem érték még utol a válság előtti szintet, miközben a nagyvállalati vezetők javadalmazása meredeken növekedett. A jövedelmi és vagyoni polarizáció már a legnagyobb feltörekvő gazdaságokban is végletes. Kínában a háztartások legtehetősebb egy százaléka a nemzeti összvagyon harmadát, Indiában a leggazdagabb egy százalék a teljes vagyontömeg 53 százalékát birtokolja. Mindeközben az alacsony szakképzettségű munkavállalók részesedése a nemzetgazdasági szintű jövedelemből évtizedek óta folyamatosan csökken. Az Egyesült Államokban e munkavállalói rétegre a jövedelmek 23 százaléka jut az 1968-ban mért 38 százalék helyett.

A társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő nagy-britanniai székhelyű kampányszervezet, az Oxfam legutóbbi, Davosban bemutatott tanulmánya szerint a britek leggazdagabb 10 százalékáé a nemzetgazdasági szintű magánvagyontömeg 54 százaléka, ezen belül a felső egy százaléké az összvagyon 23 százaléka. A britek legszegényebb 20 százaléka viszont országos átlagban a magánvagyon 0,8 százalékán osztozik. A legtehetősebb 634 ezer brit összvagyona több mint a hússzorosa a legszegényebb 13 millióénak. A jövedelmi különbségek obszcén méreteket öltöttek: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora vagyona van, mint az össznépesség felének. A WEF szerint, ha ezeket a problémákat nem sikerül megfelelően kezelni, annak robbanásszerű hatása lehet a társadalmi stabilitásra.

Lehet azt mondani, hogy a világgazdaság legnagyobb kockázata ma Donald Trump, de jobb volna felismerni, hogy a kockázat maga a szabadpiaci kapitalizmus, amelynek legelszántabb szószólói mindig is ősbűnként ostorozzák, ha a politika belemaszatol a gazdaságba. Hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a populista autokrácia és diktatúra felvirágzásához éppen a kapitalizmus megoldhatatlannak tűnő válsága vezet, vezetett a XX. században is. A válságból két kiút van: vagy a demokraták által meg nem értett és ezért megvetett populizmus etatista elitje diktál a világgazdaságnak - átmenetileg lefojtva a megfojthatatlan globalizmust -, vagy egy újragondolt képviseleti demokrácia ismét újraköti politika-gazdaság-(tömeg)társadalom sikeres jóléti államot teremtő egyezségét. Aminek alaptétele a megtermelt javak igazságos újraelosztása.

A haldokló fórum

A magyar politika évek óta elkerüli Davost, amin Orbán Viktor éppen tért hódító illiberális államálmait tekintve nem csodálkozhatunk. Miközben illiberális demokráciák emelkednek és mind több nemzet kormánya választaná inkább a bezárkózás politikáját a globalizáció helyett, megkérdőjeleződik a davosi WEF, mint a múlt meghaladott szimbólumának létjogosultsága is. Pedig, ha Davosban, ha máshol, cselekedni kell. Mert jó volna elkerülni annak a Másnapnak még lebutított formájában is végzetes változatát, amely felé a világ éppen rohanvást közeledik. Az Oroszlán pedig ehhez kevés lesz.

Az Átfogó fejlődési index
A Világgazdasági Fórum nemrég kiadta az Inclusive Development Index-et (Átfogó Fejlődési Index). Ebben 109 országot vizsgált és rangsorolt. Az összehasonlításban szempont a GDP-növekedés, a munkanélküliségi ráta, a termelékenység, a várható egészséges élettartam, a medián háztartási jövedelem, a szegénység és az egyenlőtlenség, a korrigált nettó megtakarítás, a demográfiai függőségi ráta, az államadósság. A rangsor elején lévő 30 ország tekinthető "fejlett gazdaságnak". A toplista tetején a norvégok állnak. Annak ellenére, hogy a gazdaságuk csak 0,5 százalékkal növekszik, a polgárainak az életszínvonalat 2008-2013 között 10,6 százalékkal növekedett. Luxemburg a második, egy igazán jómódú ország, rendkívül jó egészségüggyel, oktatással, üzleti és politikai etikával. A harmadik Svájc, amely minden mutatónál magas pontszámot ért el, különösen a foglalkoztatási termelékenységnél. SA listán Ausztria a 10, Nagy-Britannia a 21., az Egyesült Államok a 23. helyen áll. Magyarország nincs a fejlett gazdaságok között, a feltörekvő gazdaságok listáján viszont a 3. helyen szerepel (az első Litvánia, a második Azerbajdzsán), Lengyelország és Románia követ minket.



Szerző