- Hamar került színpad közelbe…
- Tizenhat-tizennyolc éves korom között már a Gór Nagy Mária Színitanodába jártam. Járhattam a gimnázium mellett, én voltam ott a legkisebb lány. Benedek Miklós, Schubert Éva, még Mensáros László is tanított. Amikor egy kamasz ilyen közegbe kerül, akkor végképp beszippantja, képtelenség, hogy arra gondoljon, na, inkább mégis atomfizikus lesz. Meghatározó korban olyan jó dolgok történtek ott velem, és olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy csak a színpad érdekelt. Hogy később az éneklés vált a fő tevékenységemmé, az már egy másik történet. Azt hiszem, a színpad volt a lényeg.
- A Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vették fel. Nyilatkozta, hogy utólag már tudja, mi lehetett ennek az oka. Ön szerint mi?
- Rossz versenyző típus vagyok. Nem akkor mutatom a legjobb formámat, amikor tét van. Akkor ráadásul még éretlen is voltam, valószínűleg szétizgultam a felvételit. Valamit azért mindig láttak bennem, mert eljutottam a második fordulókig, de mindig volt nálam ügyesebb, jobb. Azt hiszem, az is rögtön kiderült rólam, már a felvételiken is, hogy én nem vagyok igazán jó színészalkat. Nem vagyok egy ösztönös bohóc, túl sokat gondolkodom.
- Azért ez elő szokott fordulni színészekkel is.
- Igen, de sok olyanról tudok, akin megnyomják a gombot, és csinálja, amit kell. Én azt hiszem, inkább mindig magamat akartam kifejezni, nem pedig más bőrébe bújni.
- Mit akar magából kifejezni?
- A fene se tudja!
- De hát akkor min gondolkodik?
- Hűha, de nagyon belemegyünk! Az ember először magát akarja megmutatni. Aztán a színpadon derülnek ki számomra is magamról a dolgok. Hogy én nem csak egy gondolkodó, alternatív lány vagyok, hanem van bennem szexus, szeretek szórakoztatni. A humoromat is a színpadon fedeztem föl. A nőiességemet abszolút a színpadon találtam meg. Mondhatom azt is, hogy az énekléssel kialakítottam egy új személyiséget. Az ember tök éretlen még 18 évesen, fogalma sincs, hogy ki ő, mi ő. A színpad nekem segített. Ha ordibálni volt kedvem, ordibáltam, ha csöndre vágytam, csöndet csináltam. Erre az éneklés tökéletesen jó.
- Hosszú ideig azonban egy együttes, a Cotton Club Singers tagja volt. Ott azért alkalmazkodnia kellett a többiekhez.
- Egyszerre tanultam meg az alkalmazkodást, és éppen attól, hogy mellettem volt Zséda meg Kozma Orsi is, ösztönösen kerestük a másféle karaktert, hogy ne idomuljunk egymáshoz. De azt nekünk senki nem mondta, hogy így kell csinálni. Teljesen ösztönösen találtunk rá arra, hogy egyikünk a vicces szöszi, aki sokat mozog, a másik a csendesebb barna, aki inkább statikusabb és érzelmesebb, én pedig a cserfesebb, hangosabb vagyok. Így tudtunk jól működni. Aztán persze szólóban végképp nagyon ki kell találni, hogy akkor most mi a túrót akarok mondani, én, egyedül.
- Amikor eljött a Cotton Club Singerstől, úgy ugrott bele a semmibe, hogy még egyáltalán nem volt kitalálva, mit csinál szólóban?
- Egyáltalán nem volt, nem tudtam még, hogy mit akarok. Ez olyan válás volt az együttestől, amikor a partnerek azért mennek szét, mert már nem igazán jó, de nem talált még senki másikat magának. Én már csak azt éreztem, hogy többet gondolok a Cotton Clubra munkaként, mint örömforrásként. Nagyon, nagyon sokat dolgoztunk, iszonyú fáradt voltam. Teljesen kiégtem, ugyanazt csináltam ezredszer, nagyon sok bulink volt. És aztán fejest ugrottam a semmibe. Fél évig nem is csináltam semmit, nem is énekeltem egy hangot se.
- Szólistaként más lett a karaktere?
- Igen. Fölerősödtek a nőcis dolgok, és fölerősödött a karakánságom, ami ahhoz kell, hogy egyedül konferáljak, végig vigyek egy kétórás műsort. Bátrabban beszélek magamról, megmutatom a rosszkedvemet és a jókedvemet is. Finomabb is lettem, megtanultam halkabban énekelni. És mindemellett show woman-abb is lettem, mert erre szükség volt. A Cotton Club Singersben a férfiak vezényelték az estét, most meg minden rám van bízva. A szórakoztató zenét szeretem, de már sokkal mélyebbre le tudok ásni, pláne, hogy saját dalokat is énekelek. Sokkal bátrabban mutatom meg, hogy én mit gondolok akár a világról, akár a szerelemről. Mindig azt gondoltam, hogy ez kit érdekel? Hát most már nem gondolom ezt.
- Milyen mélység fér bele az ön szórakoztató műfajába? Azt például tudom, hogy Koncz Zsuzsa vagy Bródy János meddig volt képes tágítani a műfaj határait, szerintem a közlendőjük is elég világos, ahogy a világnézetük ugyancsak. Az önéről viszont nem sok fogalmam van.
- Hát igen, ez főleg az egyetlen saját, magyar nyelvű lemezemen derül ki, az a címe, hogy Tűsarkú lépteim. Ezt a szövegek felől kell megfogni, Hegyi György írta ezeket. Jó egy évig barátkoztunk, hogy kellőképpen megismerjen, mire nekem egyetlen sort is leírt. Ezek egy negyven körüli nő gondolatai. Viccesek, szarkasztikusak, de egyben mélyek is, hiszen gondolkodom mindenféléről, arról, hogyan kell öregedni, mit jelent a szerelem, hogy lehet kapcsolatban lenni. De mindezt a pop műfaján belül teszem, ez egy retro popos lemez volt, a hatvanas évekbeli stílusban. Én nem szomorú jazzista vagyok, nem öncélúan tekergetem a hangomat, nem az a fajta énekesnő vagyok, aki az énektudását szereti mindenáron fitogtatni.
- A húszéves jubileum jelent valamilyen összegzést?
- Igen, ezért is hívtam ennyi embert fellépni. Ráadásul az időpont még a születésnapommal is egybe esik. Az összes létező formáció, amivel valaha fölléptem, jelen lesz. Ezzel akartam jelezni azt a mérföldkövet, hogy ezekkel a férfiakkal és nőkkel telt eddig a húsz évem. Őket nagyon szeretem, velük szeretnék ünnepelni. Egy tablót akartam, hogy itt tartok most, és velük jutottam el idáig.
- És utána?
- Lett egy új, electro swing bandám, az a nevünk, hogy Stereo Swing. Az elmúlt két év már nagyon sűrűn, velük telt, és telik is majd. A Zsidó Művészeti Napokra pedig nem is egy koncertet, hanem tulajdonképpen egy kis színházi előadást rakunk össze Hegedűs D. Gézával. Az lesz a címe, hogy Csak egy nap a világ. A Művészetek Palotájában Váczi Eszterrel és Tóth Verával lépek fel. Azt mutatjuk be, hogy minden énekesnő, ha elég ügyes, swinget, popot és soult is tud énekelni.