Ravensbrück poklában

A holokauszt, a koncentrációs táborok, amelyek Hannah Arendt szavaival „a totalitárius uralom legjellegzetesebb kifejezői voltak”, évtizedek óta jelen vannak az irodalomban. Az utóbbi időben a korábban túlnyomó részt férfiak által írt visszaemlékezések (Jorge Semprun, Kertész Imre, Primo Levi) mellett egyre több nő vallomását ismerjük meg az átélt borzalmakról.

Ilyen például Fania Fénélon francia zongoraművész, énekesnő Auschwitz-i muzsikusok című könyve, amelyben leírja, hogy milyen körülmények között élt az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő tábor zenekarának tagjaként, vagy Liana Millu olasz újságírónőnek, a fegyveres ellenállás résztvevőjének önéletrajza, a Birkenau füstje.

Margarete Buber-Neumann két írása, a Milena, Kafka barátnője, valamint a Hitler és Sztálin foglya szintén ehhez a vonulathoz tartozik. Ő együtt raboskodott Ravensbrückben, a legnagyobb, nők számára fenntartott koncentrációs táborban a francia Anise Postel-Vinay-val, aki Élni (Vivre) címmel tavaly, 93 évesen jelentette meg visszaemlékezését.

Anise Franciaország náci megszállása után azonnal csatlakozott az ellenálláshoz. 1941-ben beszervezte őt a brit titkos szolgálat, azt a feladatot kapta, hogy felderítse a párizsi német bunkerek helyét, valamint a nácik harckocsi-összevonásait. Kapcsolattartója a későbbi Nobel-díjas író, Samuel Beckett volt. Egy évvel később tartóztatták le és 1943-ban hurcolták el a „nők poklába.”

Postel-Vinay egyike volt az ellenállás azon tagjainak, akikre a „Nacht und Nebel” („éjszaka és köd”) rendelkezést alkalmazták, ami lehetővé tette azonnali internálását és kivégzését, mintha csak egy egyszerű adminisztratív intézkedés lenne. (Alain Resnais 1956-ban éppen ilyen címen készített filmet a náci megszállás éveiről). A húszéves lány egy véletlennek köszönhetően került bele egy razziába. Miután megjárta a Gestapo hírhedt párizsi Saussaires utcai központját, majd a Santé és a Fresnes-i börtönt, 1943 októberében került Ravensbrückbe. Itt találkozott Germaine Tillion etnográfussal, és Geneviéve De Gaulle-lal, a tábornok unokahúgával.Életre szóló barátság szövődött közöttük, és Anise volt az egyetlen túlélő, aki elkísérte 2015-ben egykori sorstársnőinek a párizsi Pantheonban elhelyezett földi maradványait.

Más ismert személyek is sínylődtek Ravensbrückben. Például Lise London, az 50-es évek csehszlovákiai koncepciós perekből ismert Arthur London francia felesége (az ő történetük a spanyol nemzetközi brigádoktól a francia ellenállásig kísértetiesen hasonlít a Casablanca Victor Lazlo-Ilsa páros történetére), vagy Milena Jesenská, Franz Kafka újságíró barátnője, akivel veseelégtelenség végzett a lágerben még 1944-ben. Az ő sorsát Margarete Buber-Neumann írta meg. Ő szerepel Anise Postel-Vinay könyvében mint az a Grete, akinek sikerül elrejtenie Germaine Tilliont és megmenteni a kivégzéstől. A nácizmus elől a 30-as évek elején a Szovjetunióba emigrált Buber-Neumann nemcsak Ravensbrücköt élte túl, hanem előzőleg már egy karagandai munkatábort is, ahová az 1937-es nagy sztálini tisztogatások idején mint a „nép ellenségét” küldték. Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum után Sztálin számos német kommunistát kiadott Hitlernek, így került Margarete Ravensbrück-be.

A Ravensbrücknek szentelt részben az egykori deportált leírja az intenzitásában és kiterjedtségében elképzelhetetlen borzalmat. Megtudhatjuk, hogy mit jelentett ott az intimitás elvesztése, a higiénia hiánya, az önmagáért való kegyetlenség, a betegség, az éhezés, a halál, a szolidaritás, az emberi méltóság megőrzéséért folytatott harc, a várandós nők és az újszülöttek védelme, a remény.

Megható, ahogy a könyv felidézi az orosz és a lengyel nők összetartását és törekvését a kivégzésre ítéltek megmentésére. Voltak azonban olyan esetek, amikor a szolidaritás hiábavalónak bizonyult, mint például Violette Szabó és társnői esetében, akik lázadást szerveztek a táborban. (Az angol eredetű, Párizsban született legendás ellenálló nevét a francia idegenlégióban szolgáló férjétől, Szabó Istvántól kapta).

Érdekes, amit a szerző a kápókról, a „vörös övesekről” ír, akiket a foglyok közül emeltek ki a tábor vezetői. Postel-Vinay szerint – más lágerekkel ellentétben – itt kevésbé volt negatív a megítélésük.

Anise-t és több francia foglyot a svéd Vöröskereszt mentette meg azzal, hogy mivel a svéd királyi ház alapítója a francia Jean-Baptiste Bernadotte, I. Napóleon tábornoka volt, V. Gusztáv király svéd állampolgárságot adott nekik. Mindez 1945 áprilisában történt, alig egy héttel azelőtt, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Ravensbrücköt.

A szabadulás azonban nem szüntette meg Anise Postel-Vinay szenvedését. Az életbe való visszailleszkedés nehézségei, az értetlenség, a hallgatás mellett a legnehezebb az emlékekkel való együttélés volt. Nem véletlen, hogy csupán 2000-ben állt kamera elé egy dokumentumfilmben, majd újabb másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiírja magából az átélteket.

Holokausztmegemlékezés

„A megemlékezés nem pusztán emlékezést jelent, hanem azt a gyötrelmes folyamatot, amelynek során az kívánjuk elkerülni, hogy ugyanazt a hibát újra elkövessük” – mondta Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke Brüsszelben, a nemzetközi holokauszt-emléknap alkalmából tartott uniós parlamenti megemlékezésen szerdán.

Hangsúlyozta: „a múlt szörnyű hibáira való emlékezés lehetőséget nyújt, hogy emlékeztessük magunkat arra, Európa mindig képes volt levonni a történelmi tanulságokat egy békére, demokráciára és az emberi méltóság tiszteletére épülő jövő érdekében”. Az emléknap alkalmából a náci néppusztítás hatmillió – köztük félmillió cigány – áldozata tiszteletére megemlékezést tart ma a Cigány Holokauszt Központ.

Ravensbrück poklában

A Holokauszt Emlékközpont, Izrael Állam Nagykövetsége és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége a Páva utcában emlékezik.