Pro bono publico

Egekbe nyúló hármas pyramid! – írja magyar irodalmunk kerek 200 esztendeje született egyik legismertebb és legjelentősebb alakja, Arany János Széchenyi emlékezete című költeményében. Hitel, Világ, Stádium – e három nagy mű Széchenyi Istvánnak a köz javáért való munkálkodásának gyűjteménye. „Egy magányos ember semmi, csak egyesületeknek van hosszú élete és igazi súlya” – áll a Hitelben, majd ezt továbbgondolva a szintén máig ható Széchenyi-gondolat: „Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben legszelídebb erő és hatalom...”

A politikai ellenfél, Kossuth Lajos által a „legnagyobb magyarnak” nevezett Széchenyi gróf a modern, új Magyarország megteremtőjeként, hazánk máig ható, legkiemelkedőbb alakjaként él az emlékezetben, aki saját vagyonából sem sajnált a köz, a társadalom javára áldozni.

Angliai tapasztalatai alapján különösen nagy jelentőséget tulajdonított a társasélet elsajátítása fontosságának, s ennek magyar földön való meggyökereztetésének. Vagyis olyan magyar társadalmi szervezetek, önszabályozó-önszerveződő közösségek életre hívását tartotta szükségesnek kora elmaradott Magyarországán, amelyek így, vagy úgy, jó célok ernyője alatt, embereket egybefogva, tevékenységükkel a köz javára lehetnek. Az ilyenfajta társadalmi „egyesülés” előnyeit taglalta 1831-es Világ című munkájában.

Széchenyi gróf nem habozott a tettek mezejére lépni, s éppen 190 esztendeje, 1827-ben – a nemzeti közművelődés, a közérdekű eszmecsere és párbeszéd, valamint a magyar társadalom és az ország fejlődésének előmozdítása érdekében megalapította a Nemzeti Casinót, melyben „politika pártszínezet és osztálykülönbség a tagok felvételénél vagy kirekesztésénél mérvadó” nem lehetett. Bár Széchenyi nem kívánt politizálást az egyesületben, az azonban óhatatlanul fontos terepe lett a reformkori magyar közéletnek, s futótűzként terjedt népszerűsége az országban. Rövidesen már számos kaszinó, vagy ahhoz hasonló kör, egylet jött létre Pesten, majd a vidék városaiban is, többek között Debrecenben, Pápán, Székesfehérváron.

Persze, a hatalom máris a liberalizmus központi intézményének tekintette a Nemzeti Casinót és vidéki „kistestvéreit”. Magának kívánta fenntartani annak eldöntését, hogy mely egyesületek szolgálják az állam javát, és melyek nem. Pajkossy Gábor történészprofesszor írja az Egyesületek a reformkori Magyarországon című tanulmányában: „Az egyesületalapítás előtt felszabadított tér 1815 után fokozatosan tágult. 1843 novemberében a Lajtán túl átfogó rendelet született, amely a politikai egyleteket kivéve, elvileg mindenféle egyesület alapítását lehetővé tette – hatósági jóváhagyás mellett. A Lajtán innen semmiféle törvény nem szólt az egyletekről, így az egyesületalapítás semmiféle korlátba nem ütközhetett; sem rendi közjogi, sem elvi liberális alapon. A magyarországi egyletek többsége anélkül jött létre, hogy alapszabályait felterjesztette volna jóváhagyásra...”

Futótűzként terjedő, hamar tízezres nagyságrendű tagsággal, a polgári társadalom ideális politikai formájának, a köztársaságnak mintegy "mikró-modelljévé” vált Széchenyi civil egyesülési mozgalma. Ezek a 190 éve százszámra születő magyarországi és erdélyi civil egyesületek, egyletek, körök és clubok kitárták az ablakot a világra, ismeretterjesztő tevékenységet folytattak, beszéltek, vitatkoztak országról-világról, számos magyar és külföldi újságot, folyóiratot járattak, könyvtárakat létesítettek, kikapcsolódási, szórakozási lehetőséget kínáltak, segítettek szegényt, beteget. Adakoztak új intézmények, emlékművek építésére, jótékonysági bálokat és koncerteket rendeztek, közadakozásokat hirdettek városvédelemre, városszépítésben vettek részt, s mindezek mellett akkortájt a legfontosabbat is zászlajukra tűzték: a magyar nyelv terjesztését.

Óriási volt ennek a reformkori „milliárdos üzletembernek”, Széchenyinek a kezdeményezése, aki valóban szívvel-lélekkel, nagy hittel és önzetlenül szorgalmazta, finanszírozta saját vagyonából a haza, a társadalom megújítását. Természetesen korábban is voltak hasonló kezdemények, vidéki tudós professzorok – sokszor egzisztenciájukat is kockáztatva – igyekeztek egybe szervezni a körülöttük élőket, s főleg a fiatalokat a fölvilágosult eszmék jegyében. Ilyen hely volt például a híres pápai protestáns kollégium is, ahol nem véletlenül írták pecsétre és falra a jelmondatot: „pro bono publico”; vagyis a közjóért.

Az elmúlt években, s napjainkban egyre többet beszélünk a közjó szolgálatáról. Egy 2014-es dokumentumban olvasható például: „A magyar állam újjászervezésének központi célkitűzése a Jó Állam megteremtése, amely a Magyarország Alaptörvényéből és a közjó fogalmából levezethető értékek megvalósulása… Az állam attól tekinthető jónak, hogy az egyének, közösségek és vállalkozások igényeit a közjó érdekben és keretei között, a legmegfelelőbb módon szolgálja...”

Nyolc éve, az időközben lemondott XVI. Benedek pápa a „Szeretet az igazságban” kezdetű enciklikájában a következőképpen fogalmaz: „Nagy figyelmet kell fordítani a közjóra. Szeretni valakit annyi, mint a javát akarni és hatékonyan tenni azért. Az egyén java mellett létezik az a jó is, amely az egyének közösségi életéhez kapcsolódik: ez a közjó… A közjó akarása és az érte való munkálkodás az igazságosság és a szeretet követelménye… A közjóért végzett munka értéke, ha a szeretet lelkesíti, magasabb rendű, mint a tisztán e világi és politikai tevékenységé...”

Két éve „Áldott légy” címmel, Ferenc pápa vetett papírra gondolkodásra késztető mondatokat: „Nem mindenkinek feladata, hogy közvetlenül a politikában dolgozzon, ugyanakkor a társadalmi életben szervezetek számtalan formája jön létre, amelyek a közjó szolgálatában védik a természeti és városi környezetet. Például törődnek valamilyen közösségi hellyel, területtel (egy épülettel, egy szökőkúttal, egy elhagyott emlékművel, egy tájjal, egy térrel), olyasmit óvnak, újítanak fel, javítanak meg vagy tesznek szebbé, ami mindenkié. Körülöttük az emberek új kapcsolatokat építenek ki vagy régi kapcsolatokat élesztenek újjá, és új helyi társadalmi kapcsolatrendszer jön létre. Így a közösség megszabadul a fogyasztói közömbösségtől. Ez a közös identitás ápolását is jelenti, egy olyan történelmét, amelyet meg kell őrizni és tovább kell adni. Ily módon törődünk a legszegényebbek világával és életminőségével, a szolidaritás érzésétől vezettetve, mely egyben annak tudata is, hogy közös házban lakunk, amelyet Isten bízott ránk. Ezek a közösségi cselekedetek, ha áldozatos szeretetet fejeznek ki, mély lelki tapasztalattá válhatnak.”