Valamikor 1990-ben a MÚOSZ-ba látogatott Antall József miniszterelnök. Fénykép is készült rólunk, amint odalépek hozzá és azt mondom neki: valami közünk van egymáshoz, tudniillik valamikor 1946-ban vagy ’47-ben Eisenhower (amerikai) és Alexander (brit) tábornokok együtt tüntették ki az Ön édesapját és az én apósomat. Lengyel mentésért. Kérdő tekintet. Varsányi István, nevezem meg a feleségem apját. Óh, a Pista bácsi! – derül fel dr. Antall.
Ismerte, nem hogy ismerte, tanult is nála lengyelül, mint kiderült. Munkahelye, az Orvostörténeti Múzeum éppen szemben volt akkor a Döbrentei utcában levő Lengyel Olvasóteremmel. Apósom ott tanított, aztán legvégül a Nagymező utcában, az akkor már Lengyel Kultúrának nevezett olvasóteremben. Lévén óriási érdeklődés a lengyel nyelv és kapcsolatok iránt – a 60-as évek elejétől tömegével jártunk ki, vízum nélkül – a nyelvórák „telt házasak” voltak, de nemcsak a nyelv, hanem apósom hallatlanul hatékony, eredeti,a beszélt nyelvre építő módszerei, humora és nem utolsó sorban vonzó férfiúi egyénisége miatt is (úgy nézett ki mint Charles Boyer, kora népszerű francia filmszínésze).
Ha visszagondolok arra, honnan merítette a módszereit, nincs válaszom. Egyetemet nem végzett, tanári diplomája még kevésbé volt. Nagyon mélyről jött. Apja fuvaros volt, Esztergom szegénynegyedében laktak, nyomorúságos körülmények között. Ő a papoknak köszönhette, hogy „kiemelték”: testvéreivel ellentétben gimnáziumba járhatott, s mivel az eszével korán kitűnt, magántanítványokat szereztek neki az atyák, hogy élni is tudjon valamiből. Kiváló vízi cserkész volt, jól megtanult sakkozni, vívni sőt teniszezni is, olyannyira, hogy – saját elmondása szerint – órákat adott Török Sophie költőnőnek.
Az egyetembe csak „belekóstolt”, Budapesten, Varsóban – de leginkább az angliai Brightonban. Huszonévesen került oda, egy belé nyilvánvalóan szerelmes, idősebb angol hölgy (bizonyos Margaret) támogatásával. De az út Angliába fordulópont volt az életében. Lengyelországon keresztül utazott a gdyniai kikötőbe, valamilyen ok folytán Bialystok érintésével, ahol is épp egy olyan panzióba keveredett, ahol nemcsak ő szállt meg, hanem egy szakmai gyakorlaton levő csinos varsói tanárnő, Irena Kaminska is. Szerelem első pillantásra, így mondják, ugye? Irenának hullottak a könnyei, amikor az ő „ungar”-ja elutazott. Nem sokáig. Tudniillik amint 1939-ben elkezdtek gyülekezni a viharfelhők, Irena az összes aranyát Szent Antalnak adta, hogy hozza vissza neki a szerelmét. Visszahozta. A németek már megszállták Varsót, amikor ők ketten összeházasodtak, s lévén az ifjú férj magyar, minden baj nélkül elutazhattak Budapestre. Ahol is apósom a Nemzeti Bankban kapott levelezői állást, s ott dolgozott egészen addig, amíg tanítani nem kezdett. Két gyermekük született, Sanyi és Mari. Háború után jövendő anyósom mindkét gyermekével együtt évről-évre „hazajárt” varsói szüleihez; kiderült, hogy csak ott érzi otthon magát.
Apósommal egészen eltérő karakterek voltak. Anyósom élni és szórakozni vágyó nő volt, apósomat a tanításon és a szótár- valamint tankönyvíráson, a céduláin kívül az égadta világon semmi se érdekelte. Legfeljebb a cigaretta: napi öt doboz fecskét szívott el a csau színű házi kaftánjában és olykor lejátszott egy sakkpartit „Jencikével”, öreg barátjával. Az esztergomi családjáról tudomást se vett; azok munkások és parasztok voltak/lettek, egyszerűen unta őket, nem volt beszélni valója velük. (Esküvőkre, temetésekre azért pénzt küldött.) Jellemző módon, miután eredeti neve, a Zsiross helyett felvette a Varsányit, a felesége tartotta a rokoni kapcsolatokat, ideértve a gyerekek falusi nyaralásait is.
„Pista bácsi” (velem soha nem tegeződött, csendőrpertura rendezkedett be) aztán elidegenedett korosodó nejétől is. Ha segített volna a férjének a cédulázásban – amire képtelen volt – ez nem következik be. Így azonban meg kellett élnie, hogy a férje dolgozószobájában rendre egy csinos fiatal nő ücsörög órák hosszat, nyaranta akár fürdőruhában is. Ahogy elkészült egy új zsebszótár, Pista új és megint új „munkatársnőket” vett maga mellé, egyikbe szerelmes is lett, óriási telket, házat vett, ahová minden ünnepen (húsvét, karácsony) amikor nem kellett tanítania, elbujt. Kőszívű volt. Megesett, hogy szenteste délutánján cédulát hagyott otthon: „tolmácsolni kellett mennem” szöveggel.
Kicsapongásai azonban nem akadályozták abban, hogy féltékeny legyen tulajdon lányára és elűzzön minden fiút a környékéről. Engem történetesen nem szeretett, de másokat se. Kőszívűsége olykor durvaságba csapott át: se a lánya, se a fia esküvőjére nem jött el (1969) – talán azért nem, mert ott volt a felesége, akivel akkor már nem akart együtt mutatkozni. Az asszony szerencsétlen véget ért. Mi már Kínában voltunk, Mari épp terhes Lacikával, amikor az MTI értesített a halálhírről. Ha megmondom Marinak, akár el is vetél, gondoltam, s üzentem apósomnak: egyelőre hallgassunk. Isteni szerencse folytán ekkor épp olyan „munkatársa” volt, aki képes volt immár halott anyósom írását lengyelül(!) utánozni, s ekképp Marit félrevezetni. Mari úgy tudta, hogy az anyja a „Lipóton” van, és ezt az előzmények ismeretében könnyű volt elhinnie. Simán szült. Már a babakocsit tologatta, amikor az apja két sor kíséretében elküldte neki a halotti bizonyítványt. Nem hívta föl, csak ennyit tett, épp oly érzéketlenül mint annyi mást. Élt még hét évet, a tüdeje vitte el. Még Mari vitte kórházba, napok múltán kiköltöztünk Londonba s neki máris jönnie kellett haza, hogy temessen.
Végtére is mindennel együtt imádta az apját, siratta is keservesen. Két évig nem tért magához. Lánya és tanítványai – „fél Budapest” – imádata kísérte végig Varsányi István életútját. De nyilván azoknak az angol, és angol egyenruhába bújt lengyel pilótáknak a szeretete is vele volt, akik a siklósi várban raboskodtak, s akiket ő, mint angol tolmács, átsegített a közeli Jugoszláviába. Mentett, táplált zsidókat is, ezért posztumusz (2013)„Helytállásért” kitüntetést kapott a Holokauszt Emlékközponttól.
*
P.s. Apósom jobban tudott lengyelül mint a lengyel felesége. Ha valaki valamely nyelvből perfekt volt, az ő. Amikor ezt mondtam neki, tagadott. Ugyan, mondta, épp ráakadtam két sorra Mickiewicznél (ő fordította a Pan Tadeus-t, a nemzeti eposzt magyarra) s nem értettem minden szavát. Tudni kell, hogy a „lengyel Petőfi” archaikus nyelvét a született lengyelek legalább fele egyáltalán nem érti…
