Előfizetés

Marad a szmogriadó

Publikálás dátuma
2017.01.28. 10:06
Illusztráció: Thinkstock
Továbbra is indokolt a szmogriadó tájékoztatási fokozatának fenntartása Budapesten a szálló por szintjének újbóli határozott emelkedése miatt - közölte a Főpolgármesteri Hivatal szombatra virradóra. Északkeleten egyes településeken veszélyes a levegő, és továbbra is országszerte magas a légszennyezettség.

A tájékoztatás szerint míg a szálló por koncentrációja az elmúlt hét legtisztábbnak tekinthető napján, csütörtökön csak Csepel-Királyerdőben haladta meg a tájékoztatási küszöbértéket, addig pénteken további három helyen, a Kosztolányi téren, a Széna téren és Pesthidegkúton is a tájékoztatási küszöbértéket meghaladó értékeket mértek, ami ezeken a helyeken gyakorlatilag a keddi állapothoz hasonló szintet jelenti. 

A többi hat vizsgálati ponton a tájékoztatási szint és az egészségügyi határérték közötti állapot alakult ki. Az Országos Meteorológiai Szolgálat legújabb előrejelzése szerint a szálló por koncentrációban szombaton stagnálás valószínű, egészségügyi határérték fölötti, illetve tájékoztatási határérték körüli értékek várhatók.

Vasárnap, hétfőn sem várható érdemi változás, a levegőminőségben stagnálás, vagy kisebb javulás valószínű, de ha a felhőzet felszakadozása mégis bekövetkezik, akkor rövid idő alatt visszaromolhat a levegőminőség. Kedden, szerdán a forgatókönyvek többsége javuló tendenciát ígér.

A fővárosi szmoghelyzet ismételt romlásának elkerülése, a további javulás érdekében Tarlós István főpolgármester továbbra is arra kéri a lakosságot, hogy  a fővárosi úti célok eléréséhez mérsékeljék, vagy lehetőség szerint szüneteltessék az egyéni gépjárműhasználatot, részesítsék előnyben a közösségi közlekedést. Mellőzzék a gépjárművek indokolatlan alapjárati üzemeltetését, mérsékeljék a szilárd- és olajtüzelésű berendezések használatát, valamint a szolgáltató és termelő tevékenységet ellátó létesítmények üzemeltetői csökkentsék porkibocsátásukat.

Országszerte magas a légszennyezettség
Az Országos Közegészségügyi Központ (OKK) térképén szombaton Miskolc, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Putnok, Hernádszurdok és Salgótarján szerepelt a veszélyes levegőminőséget jelző piros színnel. Budapest, Vác, Esztergom, Nyíregyháza, Eger és Veszprém levegőjét egészségtelennek minősítették. Az OKK térképén csak Oszlárt, Székesfehérvárt és Sopront jelölték az elfogadható levegőminőséget jelző kék színnel, a többi helyen a szálló por (PM10) magas koncentrációja miatt kifogásolt a levegő minősége. Salgótarjánban szombaton újra a szmogriadó riasztási fokozatát rendelték el, mert az utóbbi napokban szennyezettebbé vált a levegő.

 

Nem vagyunk Kádár birkái (1.)

Pogátsa Zoltán
Publikálás dátuma
2017.01.28. 08:50
FOTÓ: FORTEPAN
A hazai kormánypárt és annak 2010 előtt regnáló ellenfelei szinte semmiben nem értenek egyet, ám mindkét tábor előszeretettel nevezi a magyarokat „Kádár birka népének” akkor, amikor az éppen számára kedvezőtlenül szavaz népszavazásokon, parlamenti választásokon. Az alábbiakban értékrendszer és a fejlődés viszonyát elemezzük.

Általában is elképesztően elterjedt a XIX. századból itt maradt nemzetkarakterológia, amikor komplett népeket, etnikumokat írunk le homogén tulajdonságokkal („hazug” románok, „lusta” cigányok, „korrupt” görögök, „szorgalmas” németek), beleértve magunkat is („tanulatlan”, „széthúzó”, „mindent eltűrő” , ámde „vendégszerető”, „kreatív” magyarok). Orbán Viktor kétharmadot eredményező választási győzelmei és a Jobbik megerősödése nyomán meghatározó liberális véleményformálók is beleragadtak abba az állítólagos „magyarázatba”, hogy a magyar társadalom „feudális”, „tanulatlan”, rosszabb esetben „fasiszta”, és ez „soha nem is fog megváltozni”, „ez egy ilyen ország”. Pedig hát a liberálisoknak tényleg nem szabadna nemzetkarakterológiában utazniuk.

Mindez természetesen nemcsak hamis, hanem rendkívül káros is. Hamis útfüggőség, hamis kulturalista defetizmus.

Különleges "magyar átok"

Sokan hajlamosak érvelésüket arra alapozni, hogy valami azért történt így, mert másként nem is történhetett volna. Az eddigiek meghatározzák a jövőt, a mozgástér korlátozott, alternatívák nincsenek. Míg a természettudományban ennek az útfüggőségnek nyilvánvalóan vannak akár matematikailag is igazolható esetei, a társadalomtudományi gondolkodásban ugyanez veszélyes. Könnyebb ugyanis azt kijelenteni, hogy minden ugyanúgy marad, ahogy eddig is volt. Hiszen ami már létezik, arról nem kell bizonygatni, hogy akár lehetne is, szemben a potenciális alternatívákkal. Ismert elemzési hiba, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolni, amennyiben valami megtörtént, annak meg is kellett történnie, azaz elkerülhetetlen volt úgy, és abban a formában, ahogy végül is létrejött. Ennek a téves gondolatmenetnek további végletes kifeszítése, hogy pontosan azok az előfeltételek szükségeltetnek hozzá, amelyek egy bizonyos helyen adottak voltak, és ezért ugyanez a fejlemény máshol nem ismételhető meg. Azaz máshol jól működő dolgot mi nem vehetünk át, mert „mi másmilyenek vagyunk”.

Ez az ellenvetése sokaknak például a jóléti állami modellel szemben. Ennek elutasítása azért is különösen érdekes, mert empirikus bizonyítékaink vannak arra, hogy a magyar társadalom értékrendszere, beállítódásai is a jóléti kapitalizmushoz álltak a legközelebb a rendszerváltás idején, illetve pontosan az a fajta versenyközpontú individualizmus nem volt rá jellemző, amely az ezt követő években ráerőltetett neoliberális társadalmi berendezkedés alapfeltétele lett volna. Tanúsítja ezt már a Tárki korai, 1996-os felmérése is, amely meglehetősen közösség centrikus értékvilágot tárt fel.

A survey piacpárti beállítottságú elemzői – ahogy ezt később újra és újra megismétlődött – a magyar társadalomnak ezeket az értékbeállítódásait negatívan, gyakran kifejezetten elítélően értékelték. A mások számára pozitív módon közösség centrikus attitűdöket egy dogmatikus piacpárti elemző nagyon könnyen látja ugyanis „etatistának”, „paternalistának”. Az ilyen és hasonló címkék később is vissza-visszatérőek voltak azokban az értékkutatásokban, amelyeket piacpárti beállítottságú szociológusok és közgazdászok közreadtak. Mindez pedig nagy hatással volt a közbeszéd formálására.

A Nemzetközi Összehasonlító Értékvizsgálat magyar adatait értelmezve Tóth István György még 2009-ben is úgy fogalmaz, hogy „a magyar társadalom rendkívül bizalomhiányos, nagyon kevesen fogadják el a társadalmi egyenlőtlenségeket, igen erős benne a társadalmi rendszer működésével kapcsolatos igazságtalanságérzet, felemás a viszonya a normakövetéshez és a normaszegéshez, és nagyon erős az állami újraelosztás és az állami megoldások iránti elkötelezettsége”. Mindezt persze a szövegkontextus egészében negatív éllel, elítélően állítják, esélyt sem adva annak, hogy a társadalom helyesen ítéli meg az igazságtalanságokat, bizalomhiánya a közösségi segítség hiányából fakad, és azzal kapcsolatosan is reális a helyzetfelismerése, hogy a széles anyagi nélkülözés állapotából csakis az állami újraelosztás képes kiemelni milliókat.

A „káros” társadalmi értékrendet a politikai problémák eredőjének láttatják a hasonló elemzések, nem pedig az objektív szocioökonómiai feltételrendszer lecsapódásának.

Csepeli György és Prazsák Gergő 2011-ben is valamifajta különleges magyar átkot sejtető „el nem múló feudalizmusnak” értékeli a magyar társadalomban mérhető passzív értékbeállítódásokat. Hétköznapi beszélgetésekben talán még érthető lenne az ilyesmi, de szociológusoktól meglepő, hogy kísérletet sem tesznek annak végiggondolására, hogy a történelmi visszavetítés helyett esetleg lehetnek-e jelenbéli objektív okok az európai értékkutatási survey-ben 2008-ban mért magyar adatok mögött. Egy olyan országban, ahol ekkor tízből majd négymillióan létminimum alatt éltek, pár millióan pedig alig e szint felett, talán nem annyira értelmetlen az érvényesülési lehetőségek tényleges, objektív hiányában keresni ezen passzivitás okait.

Kádáristák, félázsiaiak...

Árulkodó Csepeliék fogalomhasználata is. A ténylegesen „egyenlőség elérése érdekében elvárt állami szerepvállalásra” vonatkozó kérdést, ahol a magyarok a háztartások extrém forráshiánya miatt érthető módon magas pontszámot érnek el, elemzésükben minden reflexió nélkül „etatizmusnak” keresztelik el. Ami tehát másnak az esélyteremtő jóléti állam lehetne, az számukra a közismerten negatív jelentésű etatizmus. Ráadásul feltehetően nem is rosszindulatúan teszik ezt: középosztályi liberális értékvilágukból ki sem látva minden valószínűség szerint objektívnek gondolják nyelvhasználatukat. Helyesen hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy a magyarok körében mért társadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és társadalmi egyenlőség tekintetében szétszakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz hasonlóan – alacsony szinten van. Ezen a ponton azonban elgondolkodtató lehetne számukra, hogy saját adataik és más felmérések szerint is messze a legmagasabb társadalmi bizalmi szintet az egyenlő és államilag esélyteremtő skandináv társadalmakban, sorrendben Dániában, Norvégiában, Svédországban és Finnországban mérték. Mégsem ösztönzi ez a sajátos mintázat a két szerzőt arra, hogy esetleg a ténylegesen létező állami segítségnyújtás objektív meglétében vagy hiányában keresse az értékrendszer eredőjét a vizsgált országokban.

Ugyanez a helyzet a passzivitás-aktivitás kérdésében. Feltűnően egyértelmű, hogy a jóléti államokban van a legtöbb önmagát cselekvőként definiáló ember. A piaci liberális elfogultságú elemzők azonban nem nyitottak annak végiggondolására, hogy az általuk etatizmusnak gondolt állami szerepvállalás esetleg felszabadítóan hathat a közösségi szerepvállalásra. Az állami szerepvállalás erősítését igénylőkre az elmúlt évtizedekben bőkezűen szórták az „etatista” mellett a „paternalista”, „demagóg”, „populista”, „államfüggő” és „posztkádárista” jelzőket, és ezzel évtizedeken keresztül hatékonyan diszkreditálták a közbeszédben a nem piacorientált megoldásokat. Nem segített az állam megítélésén a 2010 utáni jobboldali kormányzás sem, amely megcélozta ugyan az „erős állam” eszményképét, ám annak már akkor is csak nyomokban létező jóléti aspektusait leépítve, erőszakos centralizációval hozzá közeli gazdasági érdekcsoportokat favorizált az erőforrások széles terítése helyett. Ezzel tovább gyengítette a korábban a szovjet rendszer által megutáltatott és a neoliberálisok által elutasított állam megítélését.

Visszatérve a kulturális túldetermináltság vezérelvére, Csepeli György, Tóth István György és más liberális szerzők e tekintetben osztoznak Orbán Viktor miniszterelnökkel, annak társadalomstratégájával, Tellér Gyulával, illetve Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelős csúcsminiszterrel, akik szintén tanulmányokban és beszédekben tettek tanúbizonyságot etno-esszencialista gondolkodásukról. „A magyarok ilyenek.” Feudálisak, kádáristák, félázsiaiak, fasiszták, paternalisták, korruptak, ki tudja még milyenek.

Az időben változatlan, az objektív körülmények motivációs rendszere által nem befolyásolt nemzetkarakterológia ugyanis hamis. Az értékrendszer, a beállítódás a végpont és nem a kiindulópont, a magyarázandó változó és nem a magyarázó változó. A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia több évtizedes kutatási eredményeit kitűnően foglalja össze Peter Evans, a Berkeley professzora, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy „a gazdasági növekedés és szerkezeti átalakulás intézményekbe ágyazódik, azokat orientálja a kultúra, támogatja a társadalmi konszenzus, alakítja a társadalmi konfliktus, harcot vív róla a politika, és vezeti azt szakpolitika és a stratégiaalkotás”.

Koraszülött jóléti állam?

Ebből az összetett mixből a kulturális meghatározottságot kiragadni defetizmushoz vezet, blokkolja a cselekvést, a kifejletet. A defetizmus kishitűség, eleve vesztésre játszás, ösztönös sodródás a negatív folyamatok felé. Ahogy Bertold Brecht mondja: „aki küzd, az még veszíthet, aki nem is küzd, az máris veszített”.

Az a fajta etnicizáló túldeterminált megközelítés talán legegyértelműbben Orbán Viktor elhíresült „félázsiai” beszédében jelent meg, amelyben elismerte ugyan a skandináv társadalmak kétségtelen sikereit, ám a magyarokat képtelennek tartotta hasonló összefogásra, kiemelvén, hogy az ilyen „veszekedős félázsiai származékok” csak az erőből értenek. Ennél a megközelítésnél fel sem merül, hogy éppen a jó kormányzás feladata lenne a képessé tevő intézmények létrehozása, az aktív és együttműködő társadalom elősegítése.

Bár sokan – legalábbis a kezdeti időszakban – érték semlegesnek, egyfajta általános, „nyugati” modellnek gondolták a rendszerváltás utáni társadalmi berendezkedést, fokozatosan világossá vált, hogy valójában egy olyan neoliberális paradigma átültetése történik, melynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban, sem pedig annak közösség orientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett.

A rendszerváltással kapcsolatos egyik legismertebb közhely Kornai Jánostól, a Harvardon tanító magyar közgazdásztól származik, aki a szovjet rendszer kritikájában legkiemelkedőbbet alkotta a késő kádári magyar közgazdász-társadalomból. Dogmatikusan piacpárti megközelítéséből adódóan azonban hatalmasat tévedett, amikor hírhedt módon „koraszülött jóléti államnak” nevezte az 1990-es Magyarországot. A kádári jóléti állam Kornai széles körben osztott vélekedésével szemben egyáltalán nem volt koraszülött. A rendszerváltás környékén ugyanis Magyarország a nyugati államoknál jóval kevesebbet költött jóléti kiadásokra: 1990-ben, a rendszerváltás évében például csupán a GDP 18,4 százalékát, míg az NSZK 22,7, Olaszország 23,4, Ausztria 24,8, Hollandia 28,5, Svédország pedig egyenesen 35,9 százalékát. A magyar szociálpolitikai ráfordítási arány tehát ez idő tájt nemzetközi összehasonlításban átlag alattinak, a tényleges magyar társadalmi szükségletekhez, a megugró munkanélküliséghez, az elöregedett és beteg társadalomhoz képest pedig kifejezetten alacsonynak volt mondható.

A közkeletű piaci liberális vélekedéssel szemben a magyar társadalom nem azt várta a rendszerváltástól, hogy ne kelljen adót fizetnie, de az állami gyámkodás maradjon fenn. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rendszerváltás után is fennmarad majd. Az új politikai elit feladata az lesz, hogy piaci körülmények között kiépítse annak finanszírozhatóságát, az igazságos és fenntartható adórendszert.

Képletesen szólva: lebitumenezett utat csak nem szántunk fel – gondolhatták joggal.

*

(A tanulmány ismertetését jövő heti számunkban folytatjuk)

Nem vagyunk Kádár birkái (1.)

Pogátsa Zoltán
Publikálás dátuma
2017.01.28. 08:50
FOTÓ: FORTEPAN
A hazai kormánypárt és annak 2010 előtt regnáló ellenfelei szinte semmiben nem értenek egyet, ám mindkét tábor előszeretettel nevezi a magyarokat „Kádár birka népének” akkor, amikor az éppen számára kedvezőtlenül szavaz népszavazásokon, parlamenti választásokon. Az alábbiakban értékrendszer és a fejlődés viszonyát elemezzük.

Általában is elképesztően elterjedt a XIX. századból itt maradt nemzetkarakterológia, amikor komplett népeket, etnikumokat írunk le homogén tulajdonságokkal („hazug” románok, „lusta” cigányok, „korrupt” görögök, „szorgalmas” németek), beleértve magunkat is („tanulatlan”, „széthúzó”, „mindent eltűrő” , ámde „vendégszerető”, „kreatív” magyarok). Orbán Viktor kétharmadot eredményező választási győzelmei és a Jobbik megerősödése nyomán meghatározó liberális véleményformálók is beleragadtak abba az állítólagos „magyarázatba”, hogy a magyar társadalom „feudális”, „tanulatlan”, rosszabb esetben „fasiszta”, és ez „soha nem is fog megváltozni”, „ez egy ilyen ország”. Pedig hát a liberálisoknak tényleg nem szabadna nemzetkarakterológiában utazniuk.

Mindez természetesen nemcsak hamis, hanem rendkívül káros is. Hamis útfüggőség, hamis kulturalista defetizmus.

Különleges "magyar átok"

Sokan hajlamosak érvelésüket arra alapozni, hogy valami azért történt így, mert másként nem is történhetett volna. Az eddigiek meghatározzák a jövőt, a mozgástér korlátozott, alternatívák nincsenek. Míg a természettudományban ennek az útfüggőségnek nyilvánvalóan vannak akár matematikailag is igazolható esetei, a társadalomtudományi gondolkodásban ugyanez veszélyes. Könnyebb ugyanis azt kijelenteni, hogy minden ugyanúgy marad, ahogy eddig is volt. Hiszen ami már létezik, arról nem kell bizonygatni, hogy akár lehetne is, szemben a potenciális alternatívákkal. Ismert elemzési hiba, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolni, amennyiben valami megtörtént, annak meg is kellett történnie, azaz elkerülhetetlen volt úgy, és abban a formában, ahogy végül is létrejött. Ennek a téves gondolatmenetnek további végletes kifeszítése, hogy pontosan azok az előfeltételek szükségeltetnek hozzá, amelyek egy bizonyos helyen adottak voltak, és ezért ugyanez a fejlemény máshol nem ismételhető meg. Azaz máshol jól működő dolgot mi nem vehetünk át, mert „mi másmilyenek vagyunk”.

Ez az ellenvetése sokaknak például a jóléti állami modellel szemben. Ennek elutasítása azért is különösen érdekes, mert empirikus bizonyítékaink vannak arra, hogy a magyar társadalom értékrendszere, beállítódásai is a jóléti kapitalizmushoz álltak a legközelebb a rendszerváltás idején, illetve pontosan az a fajta versenyközpontú individualizmus nem volt rá jellemző, amely az ezt követő években ráerőltetett neoliberális társadalmi berendezkedés alapfeltétele lett volna. Tanúsítja ezt már a Tárki korai, 1996-os felmérése is, amely meglehetősen közösség centrikus értékvilágot tárt fel.

A survey piacpárti beállítottságú elemzői – ahogy ezt később újra és újra megismétlődött – a magyar társadalomnak ezeket az értékbeállítódásait negatívan, gyakran kifejezetten elítélően értékelték. A mások számára pozitív módon közösség centrikus attitűdöket egy dogmatikus piacpárti elemző nagyon könnyen látja ugyanis „etatistának”, „paternalistának”. Az ilyen és hasonló címkék később is vissza-visszatérőek voltak azokban az értékkutatásokban, amelyeket piacpárti beállítottságú szociológusok és közgazdászok közreadtak. Mindez pedig nagy hatással volt a közbeszéd formálására.

A Nemzetközi Összehasonlító Értékvizsgálat magyar adatait értelmezve Tóth István György még 2009-ben is úgy fogalmaz, hogy „a magyar társadalom rendkívül bizalomhiányos, nagyon kevesen fogadják el a társadalmi egyenlőtlenségeket, igen erős benne a társadalmi rendszer működésével kapcsolatos igazságtalanságérzet, felemás a viszonya a normakövetéshez és a normaszegéshez, és nagyon erős az állami újraelosztás és az állami megoldások iránti elkötelezettsége”. Mindezt persze a szövegkontextus egészében negatív éllel, elítélően állítják, esélyt sem adva annak, hogy a társadalom helyesen ítéli meg az igazságtalanságokat, bizalomhiánya a közösségi segítség hiányából fakad, és azzal kapcsolatosan is reális a helyzetfelismerése, hogy a széles anyagi nélkülözés állapotából csakis az állami újraelosztás képes kiemelni milliókat.

A „káros” társadalmi értékrendet a politikai problémák eredőjének láttatják a hasonló elemzések, nem pedig az objektív szocioökonómiai feltételrendszer lecsapódásának.

Csepeli György és Prazsák Gergő 2011-ben is valamifajta különleges magyar átkot sejtető „el nem múló feudalizmusnak” értékeli a magyar társadalomban mérhető passzív értékbeállítódásokat. Hétköznapi beszélgetésekben talán még érthető lenne az ilyesmi, de szociológusoktól meglepő, hogy kísérletet sem tesznek annak végiggondolására, hogy a történelmi visszavetítés helyett esetleg lehetnek-e jelenbéli objektív okok az európai értékkutatási survey-ben 2008-ban mért magyar adatok mögött. Egy olyan országban, ahol ekkor tízből majd négymillióan létminimum alatt éltek, pár millióan pedig alig e szint felett, talán nem annyira értelmetlen az érvényesülési lehetőségek tényleges, objektív hiányában keresni ezen passzivitás okait.

Kádáristák, félázsiaiak...

Árulkodó Csepeliék fogalomhasználata is. A ténylegesen „egyenlőség elérése érdekében elvárt állami szerepvállalásra” vonatkozó kérdést, ahol a magyarok a háztartások extrém forráshiánya miatt érthető módon magas pontszámot érnek el, elemzésükben minden reflexió nélkül „etatizmusnak” keresztelik el. Ami tehát másnak az esélyteremtő jóléti állam lehetne, az számukra a közismerten negatív jelentésű etatizmus. Ráadásul feltehetően nem is rosszindulatúan teszik ezt: középosztályi liberális értékvilágukból ki sem látva minden valószínűség szerint objektívnek gondolják nyelvhasználatukat. Helyesen hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy a magyarok körében mért társadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és társadalmi egyenlőség tekintetében szétszakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz hasonlóan – alacsony szinten van. Ezen a ponton azonban elgondolkodtató lehetne számukra, hogy saját adataik és más felmérések szerint is messze a legmagasabb társadalmi bizalmi szintet az egyenlő és államilag esélyteremtő skandináv társadalmakban, sorrendben Dániában, Norvégiában, Svédországban és Finnországban mérték. Mégsem ösztönzi ez a sajátos mintázat a két szerzőt arra, hogy esetleg a ténylegesen létező állami segítségnyújtás objektív meglétében vagy hiányában keresse az értékrendszer eredőjét a vizsgált országokban.

Ugyanez a helyzet a passzivitás-aktivitás kérdésében. Feltűnően egyértelmű, hogy a jóléti államokban van a legtöbb önmagát cselekvőként definiáló ember. A piaci liberális elfogultságú elemzők azonban nem nyitottak annak végiggondolására, hogy az általuk etatizmusnak gondolt állami szerepvállalás esetleg felszabadítóan hathat a közösségi szerepvállalásra. Az állami szerepvállalás erősítését igénylőkre az elmúlt évtizedekben bőkezűen szórták az „etatista” mellett a „paternalista”, „demagóg”, „populista”, „államfüggő” és „posztkádárista” jelzőket, és ezzel évtizedeken keresztül hatékonyan diszkreditálták a közbeszédben a nem piacorientált megoldásokat. Nem segített az állam megítélésén a 2010 utáni jobboldali kormányzás sem, amely megcélozta ugyan az „erős állam” eszményképét, ám annak már akkor is csak nyomokban létező jóléti aspektusait leépítve, erőszakos centralizációval hozzá közeli gazdasági érdekcsoportokat favorizált az erőforrások széles terítése helyett. Ezzel tovább gyengítette a korábban a szovjet rendszer által megutáltatott és a neoliberálisok által elutasított állam megítélését.

Visszatérve a kulturális túldetermináltság vezérelvére, Csepeli György, Tóth István György és más liberális szerzők e tekintetben osztoznak Orbán Viktor miniszterelnökkel, annak társadalomstratégájával, Tellér Gyulával, illetve Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelős csúcsminiszterrel, akik szintén tanulmányokban és beszédekben tettek tanúbizonyságot etno-esszencialista gondolkodásukról. „A magyarok ilyenek.” Feudálisak, kádáristák, félázsiaiak, fasiszták, paternalisták, korruptak, ki tudja még milyenek.

Az időben változatlan, az objektív körülmények motivációs rendszere által nem befolyásolt nemzetkarakterológia ugyanis hamis. Az értékrendszer, a beállítódás a végpont és nem a kiindulópont, a magyarázandó változó és nem a magyarázó változó. A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia több évtizedes kutatási eredményeit kitűnően foglalja össze Peter Evans, a Berkeley professzora, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy „a gazdasági növekedés és szerkezeti átalakulás intézményekbe ágyazódik, azokat orientálja a kultúra, támogatja a társadalmi konszenzus, alakítja a társadalmi konfliktus, harcot vív róla a politika, és vezeti azt szakpolitika és a stratégiaalkotás”.

Koraszülött jóléti állam?

Ebből az összetett mixből a kulturális meghatározottságot kiragadni defetizmushoz vezet, blokkolja a cselekvést, a kifejletet. A defetizmus kishitűség, eleve vesztésre játszás, ösztönös sodródás a negatív folyamatok felé. Ahogy Bertold Brecht mondja: „aki küzd, az még veszíthet, aki nem is küzd, az máris veszített”.

Az a fajta etnicizáló túldeterminált megközelítés talán legegyértelműbben Orbán Viktor elhíresült „félázsiai” beszédében jelent meg, amelyben elismerte ugyan a skandináv társadalmak kétségtelen sikereit, ám a magyarokat képtelennek tartotta hasonló összefogásra, kiemelvén, hogy az ilyen „veszekedős félázsiai származékok” csak az erőből értenek. Ennél a megközelítésnél fel sem merül, hogy éppen a jó kormányzás feladata lenne a képessé tevő intézmények létrehozása, az aktív és együttműködő társadalom elősegítése.

Bár sokan – legalábbis a kezdeti időszakban – érték semlegesnek, egyfajta általános, „nyugati” modellnek gondolták a rendszerváltás utáni társadalmi berendezkedést, fokozatosan világossá vált, hogy valójában egy olyan neoliberális paradigma átültetése történik, melynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban, sem pedig annak közösség orientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett.

A rendszerváltással kapcsolatos egyik legismertebb közhely Kornai Jánostól, a Harvardon tanító magyar közgazdásztól származik, aki a szovjet rendszer kritikájában legkiemelkedőbbet alkotta a késő kádári magyar közgazdász-társadalomból. Dogmatikusan piacpárti megközelítéséből adódóan azonban hatalmasat tévedett, amikor hírhedt módon „koraszülött jóléti államnak” nevezte az 1990-es Magyarországot. A kádári jóléti állam Kornai széles körben osztott vélekedésével szemben egyáltalán nem volt koraszülött. A rendszerváltás környékén ugyanis Magyarország a nyugati államoknál jóval kevesebbet költött jóléti kiadásokra: 1990-ben, a rendszerváltás évében például csupán a GDP 18,4 százalékát, míg az NSZK 22,7, Olaszország 23,4, Ausztria 24,8, Hollandia 28,5, Svédország pedig egyenesen 35,9 százalékát. A magyar szociálpolitikai ráfordítási arány tehát ez idő tájt nemzetközi összehasonlításban átlag alattinak, a tényleges magyar társadalmi szükségletekhez, a megugró munkanélküliséghez, az elöregedett és beteg társadalomhoz képest pedig kifejezetten alacsonynak volt mondható.

A közkeletű piaci liberális vélekedéssel szemben a magyar társadalom nem azt várta a rendszerváltástól, hogy ne kelljen adót fizetnie, de az állami gyámkodás maradjon fenn. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rendszerváltás után is fennmarad majd. Az új politikai elit feladata az lesz, hogy piaci körülmények között kiépítse annak finanszírozhatóságát, az igazságos és fenntartható adórendszert.

Képletesen szólva: lebitumenezett utat csak nem szántunk fel – gondolhatták joggal.

*

(A tanulmány ismertetését jövő heti számunkban folytatjuk)