Mit mutat a mérleg?

Pécsi tanárjelölt koromban jelentkeztem egy néptáncegyüttesbe. Azt ígérték, hogy bekerülök az utazó társaságba: az utazók környékbeli falvakba jártak lakodalmakra, műsort szolgáltatni. Figyelmeztettek, hogy készüljek rá, ahol söröznek, éjfél körül ott csak összepofozkodnak. Ahol boroztak, ott éjféltájban már a bicska járta, ahol pedig cujkapálinkát ivott a násznép, ott már az esküvő kezdete előtt, eleve kihívták a mentőt, mert a cujkapálinka baltát emeltet, és akit eltaláltak a fejszével, annak sürgős orvosi segítségre volt szüksége. Sose tudtam meg, az én ijesztgetésemre találták-e ki a barátaim ezt a népkarakter-tipológiát, mert hiába igyekeztem, nem kerültem be az utazó csapatba.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint nálunk az államnak mintegy 250 milliárd forint bevétele származik a különböző alkoholtermékekből, és mintegy 700 milliárd forintot fordít olyan problémák kezelésére, amelyek alkohol nélkül nem léteznének. És nincs olyan felelős vezető, aki rá merne nézni a mérleg mindkét serpenyőjére, feltenné a kérdést, mit következik mindebből? A férfiak 31, a nők 6 százaléka küzd valamilyen alkoholproblémával, bár a „küzd” szó talán nem a legpontosabb. A Központi Statisztikai Hivatal 475 ezerre teszi a súlyos alkoholisták számát, de valószínűleg alulbecsüli a számot, mert csak abból tud kiindulni, hány embert kezelnek a különböző gyógyintézetek alkohol miatt keletkezett betegséggel. Azoknak az embereknek a száma, akik bizonyíthatóan a mértéktelen ivászat miatt halnak meg, évente körülbelül 8 ezerre tehető.

Ez egy szörnyű probléma, aminek gyakorlatilag nincs megoldása. Az amerikai prohibíció a bizonyíték: az alkoholizmus nem csökkent, viszont létrejöttek a csempészbandák, amelyek az alkohol újbóli engedélyezése után már kész szervezetként szálltak be a drogüzletbe. Mindenki tudja, hogy idegméregről van szó, de azért isszuk azt az idegmérget. Ami tönkreteszi a májat, a szívet, a beleket és az agyat.

Viszont valamit tehetnénk. Sajnos, brutális számokat olvashat az ember, ha a kamaszkori elmagányosodásról, depresszióról, öngyilkosságokról, alkohol- és drogfüggőségről és a részben ide kapcsolható ifjúsági bűnözésről szóló vizsgálati jelentéseket olvassa. Ha már vétkeseket keresünk, a legnagyobb bűnt nem a kis piti drogdílerek és zugkocsmák működtetői követik el, hanem maga a magyar állam, amelyik érdemben nemhogy nem tesz semmit a megelőzésért, a bajbajutott fiatalok megmentéséért, hanem felszámolta azt a kevés intézményt is, amelyik megpróbált segíteni.

Az az új oktatási rendszer, ami nálunk ma működik, gyakorlatilag megszüntette a segítő hálózatot. Iskolapszichológusokra, drogprevenciós szakemberekre, kifejezetten a kamaszokra kifejlesztett elvonó-rendszerekre volna szükség, de nincs ilyen. Nem szándékosan záratták be ezeket az intézményeket, nem szándékosan mondtak fel a szakértőknek, csak elvonták a pénzt.

Bizonyára éles vitát provokálok vele, de vállalom: a liberális politikusok közül néhányan még ennél is nagyobb bajt okozhattak volna. Korábban (ezek a magukat demokratikusnak tartó) politikusok lobbiztak az enyhe drogok legalizálásáért, és noha egyéb szempontból tiszteletreméltó eszméket vallottak ezek az emberek, csak hálát adhatunk a sorsnak, hogy ezt az ötletüket nem tudták valóra váltani. Az helyes, hogy nem kívánták kriminalizálni a drogfogyasztást, hogy hangsúlyozták, ne bűnelkövetőként, hanem áldozatként tekintsünk azokra a fiatalokra, akik a kábítószer hálójába kerültek. Azt is elfogadhatjuk, hogy a marihuána kisebb kárt okoz, mint a masszív pálinkafogyasztás, de egyrészt senki nem szokott megállni a marihuánánál, hanem jön a hasis, a dizájner drog, a kokain, a heroin, a krek és a többi szörnyűség. Másrészt – és ez a lényeg – a drogkapu még zárva van, pedig a bűnözői világ erőteljesen küzd a kapuk kinyitásáért, mert történjen ez bármilyen nemes indokkal, a lényege az, hogy újabb gyilkos szereket lehet piacra dobni.

Önmagában az, hogy nem engedtünk szabad utat a drogfogyasztásnak, még kevés, nem segít azokon a fiatalokon, akik ilyen-olyan mértékben már kábítószerfüggővé váltak. A jelenlegi oktatási-nevelési rendszer, amelyből korábban nem látott mértékben szivattyúzták ki az anyagi erőforrásokat, és amelyik nem a megértő-kibontakoztató, hanem a fegyelmező-uniformizáló elveket követi, képtelen a hathatós segítségre. Vádolom azokat az oktatási vezetőket, akiknek végig kellene gondolniuk ezt a problémát és tiltakozni a politikusoknál, de nem teszik, talán mert féltik az állásukat, féltik a jövedelmüket.

Tréfálkozni szoktunk azokon, akik az alkohol káros voltáról beszélnek. Ha látok egy tizenöt-tizenhat éves fiút holtrészegen támolyogni vagy feküdni a földön – és sajnos, aki gyalog vagy villamoson járja a várost, sok ilyen szerencsétlen fiatalt láthat –, akkor elszorul a szívem, milyen sors vár rájuk?

Nézzünk szembe a valósággal: emberek halnak meg, és nem teszünk semmit ez ellen, akkor sem, amikor pedig tehetnénk. A vallás ismeri a jóra való restséget. Ezzel majd elszámolnak gyóntatójuknak a vétkesek, meggyónják bűnüket, talán a templomban feloldozást is kapnak. De erre a bűnre nem adhat feloldozást a társadalom.