Előfizetés

Ismert és ismeretlen szocialista jelképek

Sarló, kalapács, vörös csillag, búzakoszorú: ezekről a jelképekről általában annyit mindenki tud, hogy az elmúlt rendszerhez köthetők. De vajon azt hányan tudják, hogy a szocialista realizmus jelképrendszerében szinte mindennek, még a „Napnak” és a „könyvnek” is plusz jelentése van?

Ezeket a kevésbé ismert szimbólumokat segít megérteni A szocialista művészet jelképei című ingyenes kiállítás, amelyet a Közép-európai Egyetem (CEU) Nyílt Társadalom Archívuma (Blinken OSA Archívum) rendez kortárs közép- és kelet-európai művészekkel. A tárlat alapja Aradi Nóra A szocialista képzőművészet jelképei című, 1974-ben megjelent könyve. A kötet a művészek és a közönség számára kézikönyvnek számított, mára a kommunista és szocialista ikonológia kordokumentumává vált, amelyben nemcsak vizuális töredékek jelennek meg, egy egész világkép rajzolódik ki.

Nevezhetjük a kiadványt szótárnak is, amelynek segítségével mint egy ismeretlen vagy már elfelejtett nyelven olvashatjuk a múltat. Maga a könyv azonban nem mai darab, ezért kritikátlanul, fogódzók nélkül hozzáfogni nem érdemes. Ehhez nyújt segítséget most a Centrális Galériában az OSA Archívuma, ahol kortárs lengyel, cseh, szlovák és magyar művészek segítségével értelmezik kritikailag a műben szereplő képeket.

A ma nyíló kiállítás talán leginkább az 1989 utáni generációnak szól, amely már csak romjaiban ismeri a szocialista realizmust, azoknak is érdemes megnézni, akiknek ugyan vannak élő emlékei, de szeretnék új fénytörésben látni a korszak képiségét.

Micsoda pillogások

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2017.02.02. 06:45
A gyűlölet és Donald Trump korában a film a szeretetről és a barátságról szól FORRÁS: VERTIGO MEDIA
A kék hajú és piros fülű kisfiú története először tavaly Cannes-ban varázsolta el az animáció hívet. Azóta a francia-svájci Életem Cukkiniként című kézzel mozgatott bábfilm eljutott az öt legjobb egészestés animáció közé: Cukkinival az Oscarért versenyez az elsőfilmes svájci rendező, Claude Barras. A magyar mozikban megszólaló, kivételesen színvonalas magyar szinkron rendezője Marton Bernadett.

A hatalmas krumplifején kék hajat, piros fület és óriási, kerek szemeket viselő kisfiú nem csak a képével, hanem a történetével is meghökkent. Az Életem Cukkiniként című bábfilm szereplőit kézzel mozgatták, a színeit árnyalatok nélkül, tisztán adagolták, a történetét pedig, Gilles Paris regénye alapján úgy formálták meg, ahogy gyerekfilmeket egyáltalán nem szokás. Az elsőfilmes svájci rendező, Claude Barras elfogulatlan kézzel és szellemmel látott hozzá, hogy meghódítsa a nézőket, és ez a szembeszökően egyéni látványvilággal és meghökkentő történettel elsőre Cannes-ban meg is történt. Aztán jött egy sor mindenféle díj, majd az animációs megmérettetés világcsúcsa, Annecy fesztiválja, ahol elnyerte a fődíjat. És majd jön az Oscar-gála, ahol a műfaj egyik esélyese a kis Cukkini meséje.

Cukkini, a 9 éves kék hajú kisfiú egyetlen játéka a papírsárkány, amit a szobája ablakából ereget, emiatt az anyukája, aki közben sok sört iszik, mondhatni naphosszat vedel, éktelen haragra gerjed. Nagy dühösen el akarja náspángolni, Cukkini védekezik, s a véletlen balesetben a leginkább gonosz boszorkány kinézetű anyuka meghal. Nos, ez nem az a bűbáj, amit a gyerekfilmek szállítani szoktak. Itt van nekünk egy tényszerűen anyagyilkos kisfiú és egy olyan történetindítás, amitől úgy kerekedik ki a szemünk, mint a film bábhőseié. Barras mindjárt az első filmjében úgy ráz fel, ahogy még a Grimm testvérek sem mertek volna így mesét indítani.

Az elsőfilmes svájci rendező egyéni látványvilágot teremtett.

Az elsőfilmes svájci rendező egyéni látványvilágot teremtett.

Az Életem Cukkiniként tehát alaposan mellbevág, és kibillent abból a langyos kellemetességből, amivel egy animációs filmnek nekilát az ember. Az első pillanatban behozza a képbe a felnőttek sötét világát, ráadásul az anyai gonoszság formájában. És mégis, bár a gonosz felnőtt világot talán csak a végén ebrudalja ki végérvényesen kis főhőse életéből, Barras egy barátságos, sok kedves mozzanattal felüdítő filmet kerekít ki.

És akkor jön a következő meglepetés, csak ellenkező előjellel. Cukkini árvaházba kerül, ráadásul egy megértő és támogató rendőr kíséretében, akinek már csak az angyalszárny hiányzik a hátáról. Fontos szerepet játszik a kisfiú életében, Barras filmjében ő a szerető, jóindulatú felnőtt, akiben meg lehet bízni. Az intézet kellemes, szó sincs a szokásos lélektörő közhelyekről. Alig féltucat gyerek él együtt, a nevelőik kedvesek, gondosak és jószándékúak. Cukiságnak, kellemkedésnek továbbra sincs helye, ez így már igazi mese. De azért be-betör a felnőtt világ valóság.

„Egyformák vagyunk, senki sem szeret bennünket”, mondja Cukkininek a társaság vagánya, s kiderül, minden gyerek mögött sötét dráma lapul. Drogos, elmebeteg, bűnöző, molesztáló szülők, kiutasított illegális bevándorló, vagy az egymást kiirtó házaspár áll a bentlakó kisgyerekek mögött. Még az újonnan érkező kislány, a Cukkini szívét virágba borító Camille is egy szörnyeteg nagynénivel van megáldva, aki olyan gonosz, mint a vasorrú bába. Barras bedobja az árvaház vidám, napsugaras jelenébe a sötét múlt emlékét, de ezen túl nem sokat kezd vele. Mint aki szeretné elfelejteni maga is, csak odahalmozza nekünk mindazt a bűnt, amit egy felnőtt egy gyerekkel szemben elkövethet.

A film mégis a szeretetről és a barátságról szól. Meg a már kiskamasz korban sarjadó szerelemről is. Jópofa gyerektréfák egymás közt, havas kirándulás a hegyekbe és boldog szánkózás, meg egy maszkabállal összekötött vidám buli – csupa nézni jó látvánnyal. Bámulatos módon mozgatja bábuit és a figurák külön-külön testrészeit a rendező. Különösen a hatalmas szemek válnak az alkotói kéz összetéveszthetetlen jeleivé, Ezek hol kíváncsian, hol bánatosan néznek a világra, s külön egyéni szerepük van a szemhéjak pillogó mozgásának. A kézi mozgatás darabossága csak alig észrevehető áruvédjegye a klasszikus technikának, egyébként életszerű mozgalmasság uralkodik mindvégig a filmben.

S a színek! Minden gyereknek más színű haja van, még a szemük sem egyformán kapott színt. Egyszerű formák, tiszta színek, jó nézni Barras világát. Kiemelkedően jó a magyar szinkronhang. Marton Bernadett színészei olyan természetes hangon szólaltatják meg a gyerekeket, egyetlen hamis hangot, érzelgő tónust vagy hatásvadász indulatot sem enged be. Az egy kivétel a nagynéni, aki úgy rikácsol, hogy a bamba is azonnal felismeri benne a született gonoszt. Bár felnőtt súlyokat rakott filmjébe Barras, a Cukkini élete a mozivásznon nem vesztette el azt az üde hatását, amitől könnyedebb a néző léte kifelé a moziból.

(Életem Cukkiniként ****)

Micsoda pillogások

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2017.02.02. 06:45
A gyűlölet és Donald Trump korában a film a szeretetről és a barátságról szól FORRÁS: VERTIGO MEDIA
A kék hajú és piros fülű kisfiú története először tavaly Cannes-ban varázsolta el az animáció hívet. Azóta a francia-svájci Életem Cukkiniként című kézzel mozgatott bábfilm eljutott az öt legjobb egészestés animáció közé: Cukkinival az Oscarért versenyez az elsőfilmes svájci rendező, Claude Barras. A magyar mozikban megszólaló, kivételesen színvonalas magyar szinkron rendezője Marton Bernadett.

A hatalmas krumplifején kék hajat, piros fület és óriási, kerek szemeket viselő kisfiú nem csak a képével, hanem a történetével is meghökkent. Az Életem Cukkiniként című bábfilm szereplőit kézzel mozgatták, a színeit árnyalatok nélkül, tisztán adagolták, a történetét pedig, Gilles Paris regénye alapján úgy formálták meg, ahogy gyerekfilmeket egyáltalán nem szokás. Az elsőfilmes svájci rendező, Claude Barras elfogulatlan kézzel és szellemmel látott hozzá, hogy meghódítsa a nézőket, és ez a szembeszökően egyéni látványvilággal és meghökkentő történettel elsőre Cannes-ban meg is történt. Aztán jött egy sor mindenféle díj, majd az animációs megmérettetés világcsúcsa, Annecy fesztiválja, ahol elnyerte a fődíjat. És majd jön az Oscar-gála, ahol a műfaj egyik esélyese a kis Cukkini meséje.

Cukkini, a 9 éves kék hajú kisfiú egyetlen játéka a papírsárkány, amit a szobája ablakából ereget, emiatt az anyukája, aki közben sok sört iszik, mondhatni naphosszat vedel, éktelen haragra gerjed. Nagy dühösen el akarja náspángolni, Cukkini védekezik, s a véletlen balesetben a leginkább gonosz boszorkány kinézetű anyuka meghal. Nos, ez nem az a bűbáj, amit a gyerekfilmek szállítani szoktak. Itt van nekünk egy tényszerűen anyagyilkos kisfiú és egy olyan történetindítás, amitől úgy kerekedik ki a szemünk, mint a film bábhőseié. Barras mindjárt az első filmjében úgy ráz fel, ahogy még a Grimm testvérek sem mertek volna így mesét indítani.

Az elsőfilmes svájci rendező egyéni látványvilágot teremtett.

Az elsőfilmes svájci rendező egyéni látványvilágot teremtett.

Az Életem Cukkiniként tehát alaposan mellbevág, és kibillent abból a langyos kellemetességből, amivel egy animációs filmnek nekilát az ember. Az első pillanatban behozza a képbe a felnőttek sötét világát, ráadásul az anyai gonoszság formájában. És mégis, bár a gonosz felnőtt világot talán csak a végén ebrudalja ki végérvényesen kis főhőse életéből, Barras egy barátságos, sok kedves mozzanattal felüdítő filmet kerekít ki.

És akkor jön a következő meglepetés, csak ellenkező előjellel. Cukkini árvaházba kerül, ráadásul egy megértő és támogató rendőr kíséretében, akinek már csak az angyalszárny hiányzik a hátáról. Fontos szerepet játszik a kisfiú életében, Barras filmjében ő a szerető, jóindulatú felnőtt, akiben meg lehet bízni. Az intézet kellemes, szó sincs a szokásos lélektörő közhelyekről. Alig féltucat gyerek él együtt, a nevelőik kedvesek, gondosak és jószándékúak. Cukiságnak, kellemkedésnek továbbra sincs helye, ez így már igazi mese. De azért be-betör a felnőtt világ valóság.

„Egyformák vagyunk, senki sem szeret bennünket”, mondja Cukkininek a társaság vagánya, s kiderül, minden gyerek mögött sötét dráma lapul. Drogos, elmebeteg, bűnöző, molesztáló szülők, kiutasított illegális bevándorló, vagy az egymást kiirtó házaspár áll a bentlakó kisgyerekek mögött. Még az újonnan érkező kislány, a Cukkini szívét virágba borító Camille is egy szörnyeteg nagynénivel van megáldva, aki olyan gonosz, mint a vasorrú bába. Barras bedobja az árvaház vidám, napsugaras jelenébe a sötét múlt emlékét, de ezen túl nem sokat kezd vele. Mint aki szeretné elfelejteni maga is, csak odahalmozza nekünk mindazt a bűnt, amit egy felnőtt egy gyerekkel szemben elkövethet.

A film mégis a szeretetről és a barátságról szól. Meg a már kiskamasz korban sarjadó szerelemről is. Jópofa gyerektréfák egymás közt, havas kirándulás a hegyekbe és boldog szánkózás, meg egy maszkabállal összekötött vidám buli – csupa nézni jó látvánnyal. Bámulatos módon mozgatja bábuit és a figurák külön-külön testrészeit a rendező. Különösen a hatalmas szemek válnak az alkotói kéz összetéveszthetetlen jeleivé, Ezek hol kíváncsian, hol bánatosan néznek a világra, s külön egyéni szerepük van a szemhéjak pillogó mozgásának. A kézi mozgatás darabossága csak alig észrevehető áruvédjegye a klasszikus technikának, egyébként életszerű mozgalmasság uralkodik mindvégig a filmben.

S a színek! Minden gyereknek más színű haja van, még a szemük sem egyformán kapott színt. Egyszerű formák, tiszta színek, jó nézni Barras világát. Kiemelkedően jó a magyar szinkronhang. Marton Bernadett színészei olyan természetes hangon szólaltatják meg a gyerekeket, egyetlen hamis hangot, érzelgő tónust vagy hatásvadász indulatot sem enged be. Az egy kivétel a nagynéni, aki úgy rikácsol, hogy a bamba is azonnal felismeri benne a született gonoszt. Bár felnőtt súlyokat rakott filmjébe Barras, a Cukkini élete a mozivásznon nem vesztette el azt az üde hatását, amitől könnyedebb a néző léte kifelé a moziból.

(Életem Cukkiniként ****)