A ná(r)cizmus kora

Napjaink populistáinak nyomulását nézve azt kell látnunk, hogy nincs új a Nap alatt. Az ellenségek és bűnbakok állandó keresése, a gyűlöletkeltés ugyanis jó nyolcvan éve alig változott. A baloldaliak és a liberálisok, a bankok vagy – mostanában – a menekültnek álcázott terroristák ellen harcolni hazafias kötelesség. A veszély azonban minden korábbinál nagyobb. Az egykori tömeggyűlések extázisát ugyanis a százmilliók véleményét egyre szélsőségesebb irányokba terelő közösségi média uralma váltotta fel.

A CNN-függő tévénézőknek mostanában nehéz döntéseket kell hozniuk. Csak a mazochisták képesek ugyanis követni az új amerikai elnök munkás hétköznapjait. Azokat például, amikor Donald Trump a legszélesebb nyilvánosság előtt, sorozatban gyártja az elnöki rendeleteket. Nem sokat mérlegel, legyen szó szabadkereskedelmi megállapodások vagy az egészségbiztosítási reform felmondásáról. Az érvényes beutazási engedélyek – nemzetközi jogot sértő – felfüggesztése szinte már csak hab a tortán. Az aláírási ceremóniák végén látható büszkeséggel mosolyog a kamerákba, és meg is mutatja a nézőknek a cirkalmas kézjegyével ellátott dokumentumokat. Közben néhány keresetlen szóval méltatni is szokta az esemény világtörténelmi jelentőségét.

Nem csoda, hogy a naponta ismétlődő valóságshow utáni percekben a CNN által felkért kommentátorok láthatóan feszengenek. Bár szakértőhöz méltóan igyekeznek komoly dolgokat mondani, de közgazdasági vagy éppen jogászi ismereteik gyakran cserbenhagyják őket. A narcisztikus elnök ámokfutásáról ugyanis csak akkor beszélhetnének hitelesen, ha más tudományterületek, például az elmegyógyászat művelőit is segítségül hívnák.

A jelenség régóta ismert

Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról szóló klasszikus művében már a XIX. század elején írt az elmagányosodott polgárokról, akik fölött ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom: „Készségesen munkálkodik boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket?”

A legtöbbet idézett klasszikus azonban mégis Sigmund Freud, aki a narcisztikus személyiség leírásával is iskolát teremtett. A filozofikus történet köztudottan az antik mitológiából ered: Narcissus, a szépséges ifjú egy folyó tükrében megpillantotta arcképét és magába szeretett. Önimádata miatt sorra utasította el a nimfák szerelmét, ezért – a megjövendölt végzetét beteljesítve – a róla elnevezett virággá változott.

Freud 1914-ben jelentette meg híres esszéjét (Zur Einführung des Narzissmus), amely szerint az tekinthető narcisztikusnak, aki saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja. Szerinte az egészséges önbizalomra mindenkinek szüksége van, ami általában akkor válik kóros személyiségzavarrá, ha valakit gyermekkorában súlyos traumák érnek. A kiváltó ok sokféle lehet: a brutális szülők, vagy más fiatalkori kudarcok egyaránt kialakíthatnak túlzott önimádatot. A narcisztikus ember látszólag magabiztos, néha kifejezetten „nagy egóval” rendelkezik. Valójában azonban ennek az ellenkezője igaz: saját alacsony önértékelése miatt kell mindenkit letaposva, az első helyre törekednie. Általában hiányzik belőle a megértés, a mások problémái iránti érzékenység. Ha netán politikusként boldogítja a világot, akkor könnyen elhiszi környezetének, hogy „atyai gondoskodását” a társadalom kritikátlanul és őszinte szeretettel fogadja. Nem ritka vonás az uralkodói pompa és a különleges javak iránt érzett olthatatlan vágya sem, amit természetesen ugyancsak a közösségnek – többnyire az államnak – kell számára biztosítania.

Freud alapján akár nevek említése nélkül is ráismerhetünk napjaink politikai kiválóságaira, akiknek száma – főleg az elhúzódó gazdasági válság hatására – világszerte növekszik. A diktátori hajlamú, narcisztikus kalandorok természetesen nem csak napjainkban válnak/válhattak főszereplővé. A kistermetű Bonaparte Napóleont például korzikai, „vidéki” franciasága miatt is csúfolták nagyobbra nőtt társai a kadétiskolában, amire ő többnyire ököllel válaszolt. Az Adolf Hitlerről szóló életrajzok is sokat írnak a vezér súlyos személyiségzavarairól. Közismert például, hogy gyermek- és fiatalkora tele volt kudarcokkal: mindez vélhetően szerepet játszott a későbbi mérhetetlen hatalmi ambícióiban. A XX. század másik nagyhatalmú diktátorát, Sztálint is élete végéig elkísérte a kisebbrendűségi érzés, amelyet a bolsevik értelmiségi elittel, Leninnel és Trockijjal vagy éppen Buharinnal szemben érzett. Paranoid, s egyszersmind önimádó személyisége nagyban hozzájárult a „kuláktalanítás”, vagy a párton belüli megtorlások kegyetlenségeihez.

Trump és a Brexit talán kijózanít

Az egész világsajtót bejárták azok a fotók, amelyekkel a korábbi és az új elnök beiktatási ceremóniáját összehasonlították. A különbség látványos volt: Barack Obama eskütételére százezrekkel többen voltak kíváncsiak, mint ahogyan az Donald Trump esetében történt. A sajtóban kitört számháború természetesen a humoristák kedvenc témájává vált. A Fehér Ház szóvivője ugyanis makacsul kitartott főnöke állítása mellett, miszerint őt soha nem látott tömegek ünnepelték. Az új adminisztráció azonban akkor vált végképp nevetségessé, amikor az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalt is honlapjának módosítására utasította. A globális felmelegedés veszélyeire figyelmeztető szakmai anyagok törlését már az első héten elrendelték, miután ilyen fenyegetés – legalábbis Donald Trump szerint – egyáltalán nem létezik.

A kijózanodásra mégis lehet némi esély, miután alig néhány nap elteltével már fontos republikánus politikusok is ébredeznek. John McCain szenátor például a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Megállapodás felmondásakor halkan megjegyezte, hogy mindez a térségben amúgy is agresszíven terjeszkedő Kína érdekeit szolgálja. A világ nagy autógyártói (Audi, Toyota) is udvariasan igyekeznek elmagyarázni az elnöknek, hogy a tervezett mexikói beruházások miatt nem érdemes import-vámokkal fenyegetőznie. Ez ugyanis az Európából vagy Japánból beszállított alkatrészek árát az USA-ban is megemelné. Emiatt pedig az ott összeszerelt luxusautókat az eddigieknél csak jóval drágábban lehetne eladni. Egy ilyen kereskedelmi háború végső soron az amerikai üzemek bezárásához és tömeges munkanélküliséghez vezetne.

A Brexit egyre reménytelenebbé váló ügyét a britek egy másik – immár lemondott – narcisztikusnak, David Cameronnak köszönhetik. Theresa May, a jobb sorsra érdemes utód, érthető okokból a „globális” Nagy-Britannia nagyszerű jövőjéről beszélt, amikor a teljes szakítást, vagyis az egységes piac és a vámunió elhagyását jelentette be a napokban.

Valójában neki is tudnia kell, hogy két év alatt még a kilépési szerződés megkötésére sincs semmi esély. Ráadásul a brit gazdaság jövőjét meghatározó szabadkereskedelmi tárgyalások csak ezután kezdődhetnek el az EU-val, valamint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) több mint 160 tagállamával. A jogi helyzet ugyanis az, hogy az Egyesült Királyság tagságának tényleges megszűnése előtt senkivel nem köthet új szabadkereskedelmi megállapodást, mivel ez kizárólagos uniós hatáskörbe tartozik. Ráadásul az igen bonyolult szerződések előkészítéséhez magasan képzett szakemberek tömegeire lenne szükség. Ilyenekkel viszont a brit kormány csak korlátozottan rendelkezik, miután a hazai szakértők többsége évtizedek óta Brüsszelben dolgozik. Így elég nehéz elképzelni, hogy például a londoni székhelyű pénzintézetek százai türelmesen várnak majd a hosszú évekig elhúzódó tárgyalások befejezésére. E világcégek jelenlegi korlátlan működését az Európai Unió 500 milliós egységes piacán az úgynevezett passporting joga biztosítja. Ez pedig a Brexit után úgy tartható meg a legegyszerűbb módon, hogy székhelyüket egy másik tagállamba, mondjuk Frankfurtba vagy Párizsba helyezik át. Ettől kezdve pedig a sok milliárd fontos adóbefizetéseikkel nem a brit kincstárat, hanem a fogadó országok költségvetését fogják gazdagítani.

Bármi megtörténhet

1945 óta nem volt példa arra, hogy két világhatalom vezetői a nyugati világ egészét összeomlással fenyegetik. A nárcizmus kora azonban ezúttal sem csak a politikusok személyiség-zavarairól szól. Ha például véletlenül kitudódna, hogy az amerikai elnök egyes Twitter-üzeneteivel csak pénzt akart keresni, annak beláthatatlan következményei lennének. Donald Trump ugyanis biztosra vehette, hogy a világ nagy autógyárainak tőzsdei árfolyama zuhanni fog, amint a büntető-vámok lehetőségét felveti. Tételezzük fel, hogy a twitterezést megelőző napokban egyes „barátok és üzletfelek” árfolyamcsökkenésre spekulálva kötöttek határidős ügyleteket a tőzsdén (mondjuk éppen Toyota részvényeket adtak el nagy mennyiségben). A shortolási ügylet lényege, hogy ugyanezeket az értékpapírokat valamivel később, az akkori (immár alacsonyabb) árfolyamon vissza is vásárolhatták. Mint tudjuk, az elnöki fenyegetés hatására az árfolyamok valóban jelentősen csökkentek. Így a „jól informált” befektetők akár milliárdos nagyságrendű nyereségre is szert tehettek.

Természetesen bűncselekmény elkövetésével senki nem vádolható bizonyítékok nélkül, de az elnök által naponta megalázott sajtó erejében azért bízhatunk. Trumpról egyébként köztudott, hogy nem szeret adót fizetni, s üzleti érdekeltségei számos összeférhetetlenségi és alkotmányos problémát is felvetnek. Ha ezek bármelyike – netán a shortolás – beigazolódik, akkor korunk Narcissusa a vádemelési eljárást (impeachment) aligha kerülheti el.