Előfizetés

Új kabátot a gombhoz!

A nem is túl rég létezett, és nem csupán afféle műköröm-demokrácia idején az igazságszolgáltatás végső fóruma, a bíróság lehetett ugyan bosszantó a maga ítéleteivel, de a jogalkotók és a nyilvánosság előtt szent maradt. Akkoriban nem fordulhatott elő, hogy egy Németh Szilárd néptanító jogi-politikai fejtegetésekkel rohanja le az országot.

Ahogyan múltak az évek, úgy érezték egyre jobban a politikusok, hogy nekik is le kell meózniuk a törvényszékek munkáját. Hol Rogán rohant ki Rezesova ellen – nem kis sikerrel -, hol a magyar Hammurabi Szilárd lett a vörösiszapnak is felkentje.

Amikor egy igen alapos tárgyalássorozat végén a bírónő kimondta a verdiktet, annak nem az a része volt a fontos, hogy mindenkit felmentett. Dehogy! A lényeg: az ügyészség nem azokat állította a vádlottak padjára, akiknek ott lett volna a helyük.

Pár napja az MTA Jogtudományi Intézetének szervezésében tartottak előadásokat a perről. Tóth Mihály büntetőjogász szerint érzékelhető volt, hogy a politika megpróbált beavatkozni az igazságszolgáltatás működésébe, s ez már a katasztrófa utáni napon elkezdődött, amikor Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy emberi mulasztás történt.

Sándor Zsuzsa nyugdíjas bíró számára egyértelmű volt, hogy a nyomozók és a vádiratot készítő ügyészek is politikai nyomás alatt dolgoztak. A tárgyaláson volt olyan szakértő, aki bevallotta, hogy megmondták neki, milyen véleményt várnak tőle a nyomozók.

Sándor és Tóth is egyetértett abban, hogy elhamarkodottan választották ki a gyanúsítottakat, és jobb lett volna ismeretlen tettesek ellen elkezdeni a nyomozást.

A bíróság első fokú ítéletében azt állapította meg, hogy a tároló helyének megválasztása, a rossz tervezés és a kivitelezés hiányosságai okozták a katasztrófát. És az ezekért felelősök nem azonosak a most pellengéren állókkal. A tragédia előtt pár nappal hazug – megnyugtató - véleményt adó szakhatóságok felelőssége pedig szóba sem került.

Annál, hogy a népdüh ítél bonyolult jogi ügyekben, csak egy rosszabb van: ha az igazságszolgáltatás szeretne a nép kedvére tenni – a jogszabályok ellenében is, akár.

Az pedig csak apróságnak tűnhet, hogy míg a média egy része azt szajkózza, hogy magukra hagyták a károsultakat, nem veszik észre, mi a különbség a büntető és a kártérítési eljárások között. Utóbbiakat sorra nyerték az érintettek - ámbár a magánadományként érkezett, de eltűnt sok százmillió forint ügyéről hallgat a gondoskodó állam.

A vörösiszap-per jelenlegi politikai megítélését egy régi anekdotával lehetne igazán plasztikussá tenni, hogy mindenki értse.

A falu egyetlen kovácsmesterét gyilkosságért halálra ítélik. Összeülnek a vének. Ki fogja ezután patkolni a lovainkat? De itt a megoldás: van nekünk két suszterünk, végezzük ki közülük az egyiket.

Európa éjszakája

Kérdések záporoznak Berlinből Párizsba, magas rangú német politikusok és diplomaták keserű faggatózásai, csakugyan megtörténhet-e, hogy májustól Franciaországnak szélsőjobboldali lesz az államfője? Marine Le Pen, ez a "kíméletlen" asszony. És akkor ősztől, a német parlamenti választások után, amelyen sokan még most is szinte biztosra veszik Angela Merkelnek, és vezetésével a kereszténydemokrata és keresztényszociális koalíciónak a győzelmét, ez a két „államhölgy” ezentúl nem csupán szót se ért, hanem készen állna ökölre is menni. Hisztéria, fantázia, a leggonoszabb változat érvényesülése? Ha ez volna csupán, a Le Monde vezető politikai írásaként korábban nem szólalt volna meg a harmadik dámának, Sylvie Kauffmann-nak ijesztő hangvételű kommentárja, azzal a címmel, hogy „La nuit européenne”, „Európa éjszakája”. Így, habozás nélkül, mellőzve a kérdőjelet.

Az izgatottság érthető. Az Európai Uniónak fél évszázadnál is hosszabb ideje a német és a francia kibékülés volt a lényege, annak a garanciája, hogy több száz esztendő őrülete, ellenségeskedése után ez a két európai nagyhatalom fraternizálni óhajt, garantálni, hogy békés versengésben igazi föllendülést teremtsen a földrészen. A közepes és kisebb hatalmak száműzték gondolatvilágukból a féltékenykedést, fölsorakoztak, és ennek volt az eredménye, hogy mondhatni tegnapig, nem gondok, ostobaságok, hibák nélkül, de létrejött az annyit álmodott övezet, hivatalos nevén az Európai Unió, és érvényesült a szándék, hogy ne sikerülhessen szétzúzni.

De hát mi következett be hirtelen, hogy a kormányokat kétségek gyötrik, és a mindig is jelenlévő enyhe aggályokat nyílt szorongás váltotta föl? Mert ezt tapasztaljuk. Idehaza a hatalmon lévő kormányfő vérszemet kapott, sorozatos nyilatkozatokban, nemzetközi szereplésekben fölcsapott az Unió egyik sírásó jelöltjévé. Orbán soha nem volt a megfontolt szavak embere, ha mégis, csupán nagyon rövid ideig, aztán jött az átfogó offenzíva, a kendőzetlen hadüzenet mindenki ellen, aki akár a legcsekélyebb mértékben nem hajlandó egyetérteni vele. Hihettük volna belpolitikának, manővernek a rohamosan közeledő választások előtt, a valóság azonban másra utal. Mintha rögeszme kerítette volna hatalmába őt, a lendület nemhogy fékeződnék, még nagyobb gőzerővel kapcsol rá. Nincs már szinte nap, hogy újabb és még kíméletlenebb támadásokkal ne hívná föl magára a figyelmet. A kicsit óvatosabb megfigyelő hajlamos a legyintésre. De aki a háttér mögé is pillant, az észreveszi, hogy Orbán, meglehet, a honi forgatagban csakugyan sztár lett, de világpolitikai, sőt európai méretekben is mindössze eszköz. Üdvözlik, de még középszereplőnek se fogadják el. A Le Monde és sok más hangadó kontinentális újság néhanapján megemlíti a nevét, de csak elvétve a címoldalán.

A világsajtó tüzetes elemzései tágasabb kitekintésben gondolkodnak. Az a kérdés foglalkoztatja a minőségi megfigyelőket, hogy Trump győzelmével és közben Putyin szüntelen offenzívájával a valóságban is létrejött-e már az a hihetetlen kettős, amely új világhatalomként rendezkednék be, fölosztaná maga között a Földet, s ha teljesen nem száműzné is a demokráciát, de farigcsálná a többi szereplő lehetőségeit. Megszabná, ebben kinek milyen pozíció juthat. Egyöntetű ítélet még nincs, találgatások vannak, valóban formálódik-e ez a kettős törekvés. Washingtonban is, Moszkvában is, halvány jelei már észlelhetők, de a minden tévedést eloszlató bizonyosság még nincs jelen. Kételyek érezhetők, nyugtalanságok. Idehaza nálunk különösen, ahol nem teljesen alaptalanul teret nyer az a nézet is, hogy az Európa fölfalására készülő két „szörnyeteg” közös elképzeléseibe beleilleszkedik-e például Putyin budapesti látogatása, szívós támogatása Orbán Viktornak, hogy minél lendületesebben igyekezzék eljátszani Európa bekebelezésében az eszköz nem túl diadalmas, de hasznos szerepét.

És mert a hétköznapok ilyen iramban követik egymást, hogyne kezdett volna sajogni Európa kevés felelősének a feje, merre is tartunk? Akik most Európára törnek, nem titkoltan is elsősorban Németország befolyásának a megnyirbálását készítenék elő: ez ma a földrész legszilárdabb hatalma, józan, higgadt, és ugyan egyáltalán nem a „hagyományos” befolyási övezet vezetésére igyekszik, csak a biztonság garantálására. Észlelve azt a gyötrő változást, ami az eddigi közvetlen partnernek, Párizsnak az életében végbement, nem indokolatlan a hirtelen szorongás, hogy mi történhet még velünk, európaiakkal, ha a Szajna partján akár korlátozottabban is fölülkerekednék a populizmus kísértése, bármilyen mértékben is. Nyilván az elfogultság mondatja velem, hogy a Le Monde „Európa éjszakája” című publicisztikája végéről hiányzott a kérdőjel. Félreérhetetlen utalás.

Európa éjszakája

Kérdések záporoznak Berlinből Párizsba, magas rangú német politikusok és diplomaták keserű faggatózásai, csakugyan megtörténhet-e, hogy májustól Franciaországnak szélsőjobboldali lesz az államfője? Marine Le Pen, ez a "kíméletlen" asszony. És akkor ősztől, a német parlamenti választások után, amelyen sokan még most is szinte biztosra veszik Angela Merkelnek, és vezetésével a kereszténydemokrata és keresztényszociális koalíciónak a győzelmét, ez a két „államhölgy” ezentúl nem csupán szót se ért, hanem készen állna ökölre is menni. Hisztéria, fantázia, a leggonoszabb változat érvényesülése? Ha ez volna csupán, a Le Monde vezető politikai írásaként korábban nem szólalt volna meg a harmadik dámának, Sylvie Kauffmann-nak ijesztő hangvételű kommentárja, azzal a címmel, hogy „La nuit européenne”, „Európa éjszakája”. Így, habozás nélkül, mellőzve a kérdőjelet.

Az izgatottság érthető. Az Európai Uniónak fél évszázadnál is hosszabb ideje a német és a francia kibékülés volt a lényege, annak a garanciája, hogy több száz esztendő őrülete, ellenségeskedése után ez a két európai nagyhatalom fraternizálni óhajt, garantálni, hogy békés versengésben igazi föllendülést teremtsen a földrészen. A közepes és kisebb hatalmak száműzték gondolatvilágukból a féltékenykedést, fölsorakoztak, és ennek volt az eredménye, hogy mondhatni tegnapig, nem gondok, ostobaságok, hibák nélkül, de létrejött az annyit álmodott övezet, hivatalos nevén az Európai Unió, és érvényesült a szándék, hogy ne sikerülhessen szétzúzni.

De hát mi következett be hirtelen, hogy a kormányokat kétségek gyötrik, és a mindig is jelenlévő enyhe aggályokat nyílt szorongás váltotta föl? Mert ezt tapasztaljuk. Idehaza a hatalmon lévő kormányfő vérszemet kapott, sorozatos nyilatkozatokban, nemzetközi szereplésekben fölcsapott az Unió egyik sírásó jelöltjévé. Orbán soha nem volt a megfontolt szavak embere, ha mégis, csupán nagyon rövid ideig, aztán jött az átfogó offenzíva, a kendőzetlen hadüzenet mindenki ellen, aki akár a legcsekélyebb mértékben nem hajlandó egyetérteni vele. Hihettük volna belpolitikának, manővernek a rohamosan közeledő választások előtt, a valóság azonban másra utal. Mintha rögeszme kerítette volna hatalmába őt, a lendület nemhogy fékeződnék, még nagyobb gőzerővel kapcsol rá. Nincs már szinte nap, hogy újabb és még kíméletlenebb támadásokkal ne hívná föl magára a figyelmet. A kicsit óvatosabb megfigyelő hajlamos a legyintésre. De aki a háttér mögé is pillant, az észreveszi, hogy Orbán, meglehet, a honi forgatagban csakugyan sztár lett, de világpolitikai, sőt európai méretekben is mindössze eszköz. Üdvözlik, de még középszereplőnek se fogadják el. A Le Monde és sok más hangadó kontinentális újság néhanapján megemlíti a nevét, de csak elvétve a címoldalán.

A világsajtó tüzetes elemzései tágasabb kitekintésben gondolkodnak. Az a kérdés foglalkoztatja a minőségi megfigyelőket, hogy Trump győzelmével és közben Putyin szüntelen offenzívájával a valóságban is létrejött-e már az a hihetetlen kettős, amely új világhatalomként rendezkednék be, fölosztaná maga között a Földet, s ha teljesen nem száműzné is a demokráciát, de farigcsálná a többi szereplő lehetőségeit. Megszabná, ebben kinek milyen pozíció juthat. Egyöntetű ítélet még nincs, találgatások vannak, valóban formálódik-e ez a kettős törekvés. Washingtonban is, Moszkvában is, halvány jelei már észlelhetők, de a minden tévedést eloszlató bizonyosság még nincs jelen. Kételyek érezhetők, nyugtalanságok. Idehaza nálunk különösen, ahol nem teljesen alaptalanul teret nyer az a nézet is, hogy az Európa fölfalására készülő két „szörnyeteg” közös elképzeléseibe beleilleszkedik-e például Putyin budapesti látogatása, szívós támogatása Orbán Viktornak, hogy minél lendületesebben igyekezzék eljátszani Európa bekebelezésében az eszköz nem túl diadalmas, de hasznos szerepét.

És mert a hétköznapok ilyen iramban követik egymást, hogyne kezdett volna sajogni Európa kevés felelősének a feje, merre is tartunk? Akik most Európára törnek, nem titkoltan is elsősorban Németország befolyásának a megnyirbálását készítenék elő: ez ma a földrész legszilárdabb hatalma, józan, higgadt, és ugyan egyáltalán nem a „hagyományos” befolyási övezet vezetésére igyekszik, csak a biztonság garantálására. Észlelve azt a gyötrő változást, ami az eddigi közvetlen partnernek, Párizsnak az életében végbement, nem indokolatlan a hirtelen szorongás, hogy mi történhet még velünk, európaiakkal, ha a Szajna partján akár korlátozottabban is fölülkerekednék a populizmus kísértése, bármilyen mértékben is. Nyilván az elfogultság mondatja velem, hogy a Le Monde „Európa éjszakája” című publicisztikája végéről hiányzott a kérdőjel. Félreérhetetlen utalás.