Pestszentlőrinc;

2017-02-11 08:05:00

Lőrinci "paradicsom"

Annyi rokon után hadd beszéljek kicsit magamról. Talán még nyolc éves se voltam, amikor önállóságra nevelő anyám útnak engedett, és én egyedül vállalhattam az egyórás autóbuszutat, amely a házunktól – két átszállással – Pestszentlőrincre, a nagynénémékhez, de főként velem egyidős unokatestvéremhez vezetett. Volt egy kis házuk a repülőtérre vivő Gyömrői út mellékén, szép nagy gyümölcsöskerttel, azonban folyóvíz és „lehúzós” WC nélkül. Helyettük ott volt a kút, ahonnan a vizet vették, iváshoz, mosdáshoz, főzéshez. Na és járkáltak a környéken fináncok – a Rákosi-kor kellős közepén voltunk – feketevágás és tiltott pálinkafőzés után kutatva. Olyannyira jártak, hogy a Lőrinc (akkor Pestlőrinc) felé tartó és onnan kifelé menő buszokra már menet közben felszálltak és gondosan kutatgatták az utazók csomagjait, nincs-e jele „export-„ vagy „importtilalom” alá eső árunak. Emlékszem, le- lekísértek olykor egy horogra került „madarat”.

Noha a csigalassúsággal közlekedő régi Ikarusokkal „csak” egyórás volt az út, a nagyvárosból egyenest falura jutottam. Annak idején az olcsón megszerezhető pestkörnyéki házakat iparosok, BESZKÁRT-alkalmazottak, kereskedősegédek, afféle tipikus kisegzisztenciák vették meg; javarészt „migránsok”, akik faluról jöttek, de Budapesten találtak munkát. A közműhiány senkit se zavart nagyon, megszokták, hogy a budi a kertben van és nem a házban, lakásban. Nagybátyáméknál is ott állt, nekem kaland volt ráülni. Ahogyan kaland volt a vízhúzás, vödörkezelés technikájának az elsajátítása.

A kétszobás házat anyám bátyja (Jani bácsi) és a neje (Teri néni) 1937-ben vették, több évi együttélés után oda költöztek az Izabella utcai egyszobából, amelyet Teri bérelt valakitől. Végre volt valami, amit a sajátjuknak mondhattak. Nagybátyám telefonműszerész volt, Lőrincről járt be Pestre. A feleségének akkor már volt egy nagylánya (első házasságából) és 43 évesen, 1944-ben szült egy fiút, Csabát, immár Janitól, aki a hírt hallván örömében földhöz vágta a kalapját. „Fiam van!”. Csaba hat héttel korábban született mint kellett volna; ha kilenc hónapra bújik ki a mamájából, pontosan akkor születik mint én. 1 kiló 80 dekát nyomott a bombázások közepette, de az anyja a fúvó széltől is óvta, így a jövendölések dacára életben maradt.

Nélküle nem lett volna igazi gyerekkorom. Nem voltak tabletjeink, okos telefonjaink, villanyvonatunk, nem volt tévé, de öröm annál több. Kiültünk a gyorsforgalmi út fekete-fehér kockás betonkorlátjára (igen, akkortájt még azzal kerítették el) és fogadtunk, hány perc múlva jön a következő autó. Nem lévén akkortájt néven nevezhető légiforgalom, eltelt akár negyedóra is két autó tovahaladása között. (Kamaszként már a „röpcsiket” számoltuk, de ez még arrébb volt. Nota bene, azokból se szállt fel naponta egy-kettőnél több.) Ha meguntuk az autókat, átmásztunk a betonkorlátokon és a bozóton keresztül irány az imádott homokgödör. Amelynek két előnye volt. Egyrészt ugrálni lehetett a pereméről – Csaba megfontolt volt, óvatos, én vakmerő – másrészt ki lehetett ülni a peremre és bámulni alant a síneket. Na milyen mozdony jön? 411-es vagy 424-es? Előbbi volt az amerikai, de mi a „Bivaly” becenevűt jobban szerettük. Hála istennek, vasútforgalom az volt, a fogadások hamarabb eldőltek. Erre is ráunván, bementünk a kertünkbe pingpongozni. Nagybátyám eszkábált egy asztalt nekünk (ezermester volt, idővel magnetofont is épített, jóval a Mambo-korszak előtt), kaptunk ütőket, házi szivacsborítással, mert hallottuk-olvastuk, hogy a japánok azzal játszanak. A nagyobb vigasság kedvéért bajnokságokat írtunk ki, Csaba volt, mondjuk Ogimura, én Tanaka, ő Sidó, én Vychnanovsky, és órákon keresztül püföltük a labdát. Amíg csak Teri néni ebédre nem hívott. Ő „főzőbajnok” volt. Mindig úgy megetetett bennünket, mintha az éhhalál küszöbén tántorogtunk volna. Hála a sarki hentesnek, Palinak, aki afféle házibarát volt, nála mindig akadt hús. A tejtermékektől idegenkedett, sajt például se reggelire, se vacsorára. Helyette szalonna kolbász. Ebéd után nagynéném behajtott minket a (velük közös) hálószobába, gondosan lehúzta a redőnyöket és alvást rendelt. Persze soha nem aludtunk, alig vártuk, hogy átmehessünk az ebédlőbe és legnagyobb szenvedélyünknek, a gombfocinak hódolhassunk. Az ebédlőasztal nagy és ideális terep volt, első készleteinket Jani bácsitól kaptuk, zöld és sárga fröccsöntött műanyag „gombok” voltak, vacsoráig játszottunk velük. Ha szünetet tartottunk, csak azért, hogy átmenjünk a szomszéd kertbe, s ha a mi cseresznyénk, málnánk és szőlőnk nem lett volna elég, ott mindig bőven termett fehér és lila szeder(faeper). Annak a megszerzésében a fára mászás volt a legjobb.

De volt szíves vendéglátás másutt is. Valamilyen sajátos oknál fogva nagyanyám (született Scharf, anyja neve: Szammer) bakonynémetszentkirályi sváb rokonsága azon a környéken gyülekezett össze, jobbára a Szammerek. Ők is feljöttek Pestre, akárcsak a nagymama, és mindegyik talált magának (legalább) egy kalauz-férjet. Csabát és engem mindenütt szívesen láttak, etettek-itattak, mintha éhes ebek lettünk volna. A kamrákban mindig akadt ez-az, pálinka is bőven, de azzal vártak, míg felnövünk. Idővel a húsvéti locsolásnál mindig egy Szammer-lánynál itattak le. Még szerencse, hogy nem kellett hazamennem Pestre.