Jó dolognak tartom, hogy egy ilyen fontos kérdésben társadalmi vita bontakozott ki, de fontosnak tartom bizonyos vitás pontok tisztázását is. Egyetértek Dávid Ferenc véleményével (A nyugdíjlicit veszélyei, Népszava 2017. január 19.)amikor azt írja: „Egy kis elemzés, egy kis szakmaiság, az alapösszefüggések feltárása és ismertetése biztosan nem ártana a nyugdíjas-ügynek (sem).”
Nem csak demográfia
Leggyakrabban emlegetett veszély a negatív demográfiai folyamatok 10, 20 esetenként 50 évre történő előrevetítése, majd ami ezekből következik: egy rendkívül sanyarú jövőbeli időskori életkörülmény lefestése. Ha okkal gyanakvóan olvassuk az ide kapcsolható megszólalásokat, akkor élhetünk a gyanúval, hogy a megszólalások mögött esetleg a forrásokkal, a kapcsolatokkal bőségesen ellátott pénzintézetek nyomulása áll. A pénzintézetek riogatása mögött mindig azt a szándékot fedezhetjük fel, hogy az aktív korúak minél több pénzt adjanak át számukra, annak az ígéretnek a fejében, hogy ők enyhíteni fogják az ügyfél majdani anyagi gondjait. Látnunk kell azt, hogy emögött döntően a pénzintézetek lobbi-törekvései állnak. Többünk szomorú tapasztalatai arról győzhetnek meg mindenkit, hogy a nyugdíjkorhatár elérésére ígért biztonság egy egyszerű jogszabályi változással elillanhat. De azt sem tudhatjuk, hogy a mai megtakarításért szebb jövőt ígérő pénzintézetek milyen feltételekkel működnek majd a jövőben.
De nézzük meg más oldalról is a csökkenő népesség negatív következményét. Ha a jövőben - a tendenciának megfelelően - egyre kevesebben leszünk, akkor sok minden veszélybe kerülhet. Veszélybe kerül Magyarország védelmi képessége, külpolitikai súlya, államigazgatási, oktatási, egészségügyi, kulturális intézményei. Természetesen csökkenni fog a költségvetési bevétel nagysága is, így a kiadásként jelentkező számos területre fordítható központi források között a nyugdíjra fordítható összeg mértéke is. Ez a valódi veszély. Ezért indokolatlannak tartom a romló demográfiai folyamatok veszélyét csak a jövőbeli nyugdíjakra vetíteni.
Ha a demográfiai folyamatok másik vetületét is nagyító alá vesszük, akkor azt sem tudhatjuk, hogy milyen szakmák lesznek 10, 20 esetenként 50 év múlva. Gondoljunk arra, hogy már napjainkban is részesei vagyunk a negyedik ipari forradalom térfoglalásának. Egyben azért biztosak lehetünk: a jelenlegi szakmák mellett többségben lesznek a ma még ismeretlen foglalkozások. Nem is beszélve arról, hogy kérdéses az is, vajon az akkori népesség milyen termelékenységgel, hatásfokkal fog részt venni a nemzeti össztermék előállításában. Azt nem tarthatjuk korrekt levezetésnek, hogy csak a népesség alakulását vetítjük évtizedekre előre és hallgatunk arról, hogy a majdani népesség ismeretlen területen, ismeretlen értéket állít majd elő.
De térjünk vissza a mai nyugdíjak fedezetére, illetve arra, hogy mi is veszélyezteti a forrásokat. Megítélésem szerint elsősorban nem a „nyugdíjlicit” jelenti az igazi veszélyt a nyugdíjakra, hanem a mai aktív dolgozók alacsony termelékenysége, a vállalkozások gyenge versenyképessége. Szakmai körökben ismert, hogy jelenleg a magyar gazdaság improduktív módon működik, azaz minden 1 százalék növekedéshez ma már 3,5 százalék többletforrásra van szükség. A nyugdíjak biztonságát az szolgálná, ha változtatni tudnánk azon a sajnálatos tényen, hogy a magyar mikró-vállalkozások a nagyvállalatok termelékenységének csupán 30 százalékát, a kisvállalkozások 50 százalékát tudják csak produkálni.
Nagy a szóródás
A mai gazdasági teljesítmény mellett is lenne azonban lehetőség a nyugdíjakra fordítható összeg érzékelhető növelésére. Politikai szándék, majd döntés után a társadalmi igazságosságot is szolgálná, ha a nyugellátásra fordított GDP 8,5 százalékos mai aránya helyett az EU átlagának megfelelően a GDP 13 százalékra emelnénk a forrásokat. Természetesen a megnövelt összeget nem szabadna egyenletesen szétteríteni a mai nyugdíjasok között, mert így fennmaradna az a szégyenletes helyzet, hogy a legmagasabb nyugdíjjal és a legalacsonyabb nyugdíjjal rendelkező csoport között ma húszszoros eltérés van. A gazdasági érdekképviseleti vezetők előtt is ismertek ezek az adatok, de sajnos mégsem e folyamatok megváltoztatásában látják a nyugdíjkifizetések bizonytalanságát.
A nyugdíjrendszer körüli sokasodó gondok közül fontos kitérni a „nők 40” program problémáira is. (Gulyás Erika: Rugalmasabb nyugdíjrendszer kell, Népszava 2017. január 24). A hivatkozott szakértők elhibázottnak tartják a nők 40 éves szolgálati jogviszony utáni nyugdíjba vonulási lehetőségét. Egyes szakértők „gálánsnak és kegyetlennek” (Simonovits András) míg az érdekvédők „értelmetlennek és igazságtalannak” (Dávid Ferenc) minősítik a négy éve bevezetett rendszert. De fogadjuk el a már idézett követelményt az „elemzés és szakmaiság” szerinti igényt, és nézzük meg a kritizált lépés szakmai hátterét is.
Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság legfrissebb kiadványa szerint az újonnan megállapított ellátásoknál az átlagos szolgálati idő férfiak esetében 37,2 év, míg a nők esetében 38,2 év volt. Az adatokból látszik, hogy indokolatlan és érthetetlen az intézkedés bírálata.
Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy a megszólalók visszatérően érvelnek olyan dogmákkal, sztereotípiákkal, közhelyekkel, amelyek – a szerző szándékától függetlenül – ma már csak a ködösítést, a valódi gondok elfedését szolgálják.
Nem szolidaritásról beszélünk
Gondoljunk csak arra, hogy milyen sokan aggódnak a „nyugdíjkassza” túlterhelése, egyensúlya, kimerülése miatt. A valóság ma már az, hogy önálló jogi személyként már nem is létezik a „Nyugdíjbiztosítási Alap”. Ma már nincs önállósága, jogképessége, munkaszervezete; a valóságban – ahogy az EMMI egy írásbeli kérdésre válaszolva írta – „a központi költségvetés adminisztratív szerkezeti egysége”.
A Nyugdíjbiztosítási Alap nem felel meg a névvalódiság jogi elvárásainak sem, mert az a költségvetés szerves részévé vált, és abból a kormány szabadon átcsoportosíthat, azt megterhelheti, tartalmát megváltoztathatja. Az egész költségvetésre lett igaz a „felosztó – kirovó” mechanizmus és nem csak a korábban a nyugdíjrendszerre használt pozitív egyenleget biztosító konstrukcióra. Mindezekből következik, hogy a „nyugdíjkassza” miatt aggódók valójában a központi költségvetésért nyugtalankodnak. De akkor szerencsésebb lenne néven nevezni az aggodalmukat.
A másik homályos képzettársításra okot adó rendszeresen visszatérő érvrendszer, a makroszintre vetített „generációk közötti szolidaritás” kifejezés. Természetesen létezik a generációk közötti szolidaritás, de ez a családi, illetve a mikróközösségi szinteken hordoz csak valóságos tartalmat. Ez a patetikus szókapcsolat makroszinten nem szolgál más célt, mint azt, hogy elfedje a valóságban végbemenő költségvetési eszközökkel végrehajtott szimpla kiadási előirányzatok biztosítását.
Tehát semmiképp nem a generációk közötti szolidaritásról van szó, amikor a nyugdíjakra vonatkozó kiadási összeget meghatározza a költségvetés. A tiszta beszédhez az is hozzájárulna, ha a jövőben a tényleges tartalmat hordozó kifejezéssel illetnénk a valóságos folyamatokat.