Hét tézis az ellenzéki kampányról

Először. Minden valamire való ellenzéki politikai párt most is a teljességet rohamozza, a teljes kormányhatalmat akarja, erről is beszél, de ha vannak profi politikusai, közben azért tudniuk kell, hogy az idő ugyan valószínűleg nekik dolgozik, de nem nagyon gyorsan. Vagyis hogy akármit nyilatkoznak is, 2018-ban - hacsak Orbán számára váratlan, majdhogynem biológiai katasztrófa nem történik -, a választásokat nem fogják megnyerni. Ma számíthatnak a választók kevesebb mint egyharmadára. Ezt a támogatást egy év alatt a jelenlegi lövészárkokon átbukdácsolva megduplázni majdnem valószínűtlen.

Ennek ezer társadalmi oka van, s egyáltalán nem az, ahogy amatőröktől hallom, hogy a pártpolitikusok nem akarnának nyerni, mert ahhoz kockáztatni kellene. Egyébként a következő hónapokban bizonyára erősödő maximalizmussal nincs baj, egy országos mozgalom (párt), amelyik olyan sokáig volt hatalmon, mint a baloldalé, nem teheti meg, hogy a médiában kevesebbről beszéljen.

Másodszor. Ugyanakkor kezelni kell az alapellentmondást: erőforrásait, támogatottságát, imidzsét illetően az MSZP is középpárt, azzá vált, de úgy kell csinálnia, mintha még mindig, már megint nagy párt lenne. (Nem úgy, hogy azzá akar megint válni, hanem el kellene hitetnie, hogy máris az.) A többiek “kispártok”, ebből következő szervezeti erővel, forráshiánnyal. Ha összeolvadnának (ami ugye, elképzelhetetlen), vagy szorosan egymásba kapaszkodnának, sem kerülnének át hirtelen egy másik osztályba. Ilyenkor különösen sok minden függ a stílustól, mert mások is tudják, hogy ki mekkora, és nem lenne szabad nevetségessé válni. 2014-ben néhány komoly ember - országos politikus, akkor egyébként az MSZP-n kívül - jól emlékszünk, hogyan esett bele ilyen gödrökbe.

Harmadszor. Azonban ilyen körülmények között is kétfajtaképpen lehet építkezni. Először, mint ahogy 25 éve mindig, egy nagy “utódpárt” minden vagy semmi filozófiájával. “Ide az egész dinnyét” követelni, és utána jó képet vágni a mégiscsak összeszedett véletlen dinnyeszeletekhez. Ezt nevezném “fentről stratégiának”. Vagy - másodszor - nagyobbrészt már másként, összevonni erőket, embereket, forrásokat oda, ahol komoly esély van, és ott maximalizálni a nyerési esélyeket. Ezt hívnám “lentről stratégiának”. A kettőre együtt biztosan nincsenek források, valamennyi átfedés közöttük így is lehet, de az arányokról, amennyire lehet, nem árt előre dönteni.

Negyedszer. A politikusok közben úgyis főleg egy elképzelt “egységfrontról” fognak alkudozni, amíg végül is majd nyárra, őszre beáll az egyes pártok vagy pártszerű formációk egymáshoz viszonyított, állandósultnak tűnő támogatottsága. Nem valószínű, hogy ősztől a belső pártközi arányok sokat változnak. Hiszen nagyságrendileg most már 3 éve alig módosulnak, új vezetőik nem lesznek, hirtelen új médiához nem jutnak, akkor miért lenne hirtelen más az egész? A balpártokból igazán két osztály látszik. Van két nagyobb, professzionális párt, az MSZP és a DK, ezek politikai kultúrájukban hasonlítanak egymásra, valamikor ugyanazt a még megmaradt országos bázist osztották. Miközben a két pártelit aktívan nem szereti, féli egymást, lentről azért, a városokban így is tudnak egymással valamit kezdeni. Itt minden idegenkedés ellenére lehet platformokat, technikailag egyszerűen, a mai kétharmad-egyharmad támogatottsági arányoktól függetlenül építeni. S létezik a másik osztály. A “kis pártok”, töredék csoportok, értelmiségi platformok igazán nem is tudjuk, mekkorák. De országos mozgalmaik az elmúlt 6-8 évben nem lettek. Ezt többnyire hangerővel, médiabarátsággal, sokszor pszeudo-radikális szövegekkel akarják pótolni. Országos vevőközönségük egyenlőre nincsen rá. Híveik együttesen nagyságrendileg a Magyar Narancs olvasótáborát tehetik ki. Saját szavazóik frakciókat nem raknak nekik össze. A szocikra az “ellenzéki sajtó” elsősorban ezeket szeretné ráerőltetni. A szocik meg úgy félnek közben Gyurcsánytól, hogy még a kicsiket is inkább elfogadnák, mint országosan a DK-t.

Ötödször. Ha jelentős számban új szavazókat akarna a baloldal megnyerni (esetleg visszanyerni), akkor azok nem a még nem megszólított szuperradikálisok közül (ezek azért elég kevesen lehetnek), hanem a mérsékelt, egyfajta polgári ellenzékből kerülhetnének ki. Innen jöhetnének azok az új politikusjelöltek is, akik kiegészítő hitelességet adhatnak az ellenzéknek. A kispárti szövetségesek vagdalkozása ebben a miliőben inkább visz, míg nem látjuk, hogy honnan hoz. A fiatal nagyvárosi értelmiséget számottevően az utolsó időkben nem hozzák (sajnos). És a liberálisokat? Vajon mennyi van még (már ismét) belőlük?

Hatodszor. Az ellenzéki sajtó. A csapásokat, amelyek az ellenzéki médiát rontották, napestig sorolhatjuk. De az a kampányban most majd nem segít. A lábon maradt ellenzéki média sokféle, ezt a sokféleséget, esetleges új többhangúságot kellene megőrizni. A Klubrádió mint modell sikeres a radikális, engesztelhetetlen választó életben tartásában. Erre a XIII. kerületen vagy néhány budapesti belső területen kívül tömegesen nem lehet építeni, de ott talán igen. A többieket a “habos orbánozás” láthatóan nem vonzza, inkább taszítja (még akkor is, ha egyébként nem kedvelik a kormánypártot). Azonban aki ilyen jól tudja, csinálja tovább. Ez a tábor tovább nőni valószínűleg nem fog, de így a budapesti törzsválasztót mentálisan karbantarthatják. De az ellenzéki média újjászervezésekor – az új lapprofiloktól a Simicska-médiával való óvatos frontszervezéséig (ne feledjük, ha Simicskát a Fidesz majd visszavásárolja, akkor a médiája is menni fog vele) - ezekre mérsékeltebb, megnyerendő (fél)ellenzékiekre kellene inkább az új-régi hangokat, stílusokat szervezni. Minden nagy nyugati tüntetésen (kicsiben most már nálunk is) osztogatnak helyi pamfleteket, röplapokat, amelyeket az ott vonuló vagy összegyűlő szimpatizánsok hazavisznek, esetleg már a metróban eldobnak. De akárhogyan is, senki sem gondolhatja, hogy ez az ellenzéki sajtó. Amelyet ugye reggel megkap/megvesz az olvasó, mint ahogy a Népszabival ilyesmi mégiscsak megesett. Ilyen akusztikájú magyar ellenzéki sajtó nélkül nehéz lenne egy országos választásnak nekiszaladni. A magyar ellenzéki média pedig egyelőre inkább tüntetési pamfletekre emlékeztet. A Magyar Nemzet viszont igazi újság, de a fenti okokból tartósan nem sorolnám az ellenzéki sajtó körébe. Még az is kérdés, hogy ott lesz-e egyáltalán még 2018-ban, esetleg utána a pillanatnyi helyén?

Hetedszer. Végül a miniszterelnök-jelölt. Botka László, gondolom, jó jelölt, tulajdonképpen az egyedüli ilyenként számbavehető ember, ráadásul a szerepet ő is akarja. Előnyei valóságosak, közismertek. Persze ő nem 2018, inkább 2022 komoly jelöltje, de hát nem várhat tovább, úgyis túl sokáig sétált az országos politika medencéje szélén. Ha ott ebben az életben még úszni akar, a mostani az utolsó pillanat arra, hogy bevesse magát a vízbe. Mély, személyesen elkötelezett országos tábort, hozzánövő hálózatokat bő egy év alatt nem nagyon építhet magának. De azért ennyi idő alatt meg lehet, meg kell próbálni. Itt nincs teória, a gyakorlat dönt el mindent. Előre nincs mit mérlegelni. Az igazi kérdés nem az, mennyire komolyan támogatja majd a baloldali elit. Én fontosabbnak gondolom a vidéki és a budapesti média közötti egyenlőtlenségeket. Valaki lehet “nagy ember” Szegeden, ha a magyar média szinte kizárólag Budapestet látja, azzal érintkezik. Ez az igazi strukturális nehézség talán még nagyobb, mint önmagában a kitörés mikéntje a baloldali egyharmadból. De mindegy, adott a magyar média szerkezete, és a jelölt eddigi tevékenységének ismert mivolta. Így kell majd a szerepből és a játékosból a lehető legtöbbet kihozni.