Előfizetés

Beszédes könnyedség

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:15
A leendő gyerek születése közelebb hozza egymáshoz az anyát és lányát (Horváth Lili és Tordai Teri) FORRÁS: BETHLEN TÉRI SZÍNHÁZ

Tordai Terinek civilben még szerepe szerint is a lánya Horváth Lili. Nagy elánnal tornáznak a Nőkből is megárt... című Pataki Éva által írt darab kezdetén, a Bethlen Téri Színházban, a Manna Produkcióval közös előadásban. Lehet ámulni, hogy Tordai lám-lám a füle mellé rakja a lábát, és egy kis hajlékonyságért a lányának sem kell a szomszédba mennie. Ha úgy tetszik, két korosztály megmutatja egymásnak, hogy kondícióban tartja magát, a már felnőtt lány azt, hogy ő bizony ereje teljében, a topon van, hiszen éppen házasodni készül, a filmkritikus mamája pedig azt, hogy bár benne van a korban, energiái még fogyhatatlanok, egyáltalán nem lehet őt leírni. Lehet, hogy kívül öregnek látszik, de lélekben aztán egyáltalán nem az, afféle minden lében kanál, aki imád beleszólni bármibe, és ehhez szeret is mindenről tudomást szerezni.

Nem akar belenyugodni abba, hogy olyan időket élünk, amikor az időseket leírják, amikor a fiatalság önmagában erény, amikor sokan rémülten veszik észre ráncaik szaporodását, vagy azt, hogy kicsit lassabbak lettek a lépteik. Ő kényszeresen is pörög, rohan, tüsténkedik. Túlmozog és túlspilázik. Megemelt hangerővel beszél akkor is, ha diszkrét halkságra lenne szükség. Gyakran infantilisen gyermeteg. Az esküvői ruhaszalonban például képtelen megérteni, hogy a lánya nem hagyományos, csaknem földig érő, fehér habos-babos ruhát választ, hanem egy olyat, amiből elől kilátszik a lába. Pikírt megjegyzést tesz a ruhára is, hogy elszabták, de a saját gyermeke lábaira szintén, hogy hát bizony, nem azok a legjobb testrészei, térjen már észre, próbáljon fel egy másik toalettet. Mondja és mondja a magáét, be nem áll a szája, fel-alá lófrál az üzletben, bár a lánya igyekszik, lehetetlenség leállítani.

A hangsúlyosan örökifjú mama pedig nem átallja magára ölteni azt a bodros-fodros ruhát, amit oly nagyon proponál. Mintha hamvas húszéves lenne, tipeg benne, illegeti-billegeti magát, pipiskedik. Fiatalnak ábrándozza magát, időlegesen tán visszaréved a múltba, amit jelennek képzel. Nem akar, nem tud megöregedni, miközben mégiscsak elmúltak felette az évek. Ezzel persze nevetségessé teszi magát. De Tordai úgy játssza, hogy legyen ebben sok minden, ami imponáló is. Hogy nem hagyja el magát, nem gubbaszt otthon letargiában, igyekszik karban tartani a testét, és benne szeretne maradni a vérkeringésben, nem akar kórosan elmagányosodni, szeretne fontos, nélkülözhetetlen lenni. Szóval nagy elánnal fent akar maradni akkor, amikor mások elmerülnek.

Közel sincs szó persze valami fenemód fajsúlyos „vérdrámáról”, Pataki Éva már a most a Centrál Színházban újra méltán sikeres Edith és Marlene című, Piaf és Dietrich, a két homlokegyenest ellenkező személyiségű sanzon énekesnő vonzásáról és taszításáról szóló darabjával is bizonyította, könnyed tud maradni úgy, hogy azért beszél is valamiről. És képes jutalomjátékkal felérő szerepeket írni a színészeknek. Hogy pedig kívülről-belülről ismeri a színházi világot, azt Vajda Anikóval közösen írt, Hamlet halott című, meglehetősen szórakoztató krimije is bizonyítja, ami tele van eléggé fölismerhető fazonokkal, beazonosítható szituációkkal. Mulatságos, szurkapiszkáktól egyáltalán nem mentes, szatirikus ábrázolása a mai színházi helyzetnek.

Cseh Judit, Mészáros Márta mentor-rendező segítségével, a Találkozások program keretében, ami lehetőséget biztosít arra, hogy fiatal rendezők kipróbálhassák hogyan felelnek meg egy ősbemutató követelményeinek, meghagyja a Nőből is megárt a nagymama című, többször kiadott regényből írt darab jutalomjáték jellegét. Nem akar hű de nagy egyéni koncepciót erőltetni a produkcióra, bízik a két színészben, és tudja azt, hogyha ők civilben is anya és lánya, ez plusz érdekességet és feszültséget kölcsönöz a produkciónak. Így van ez például a Vígszínházban bemutatott Popfesztivál 40 esetében is, amiben Almási Éva és lánya, Balázsovits Edit lépnek fel egy színpadon, ráadásul úgy, hogy Balázsovits azt énekli, azt játssza, amit évtizedekkel ezelőtt az édesanyja.

Lényegében Pataki darabja is arról regél, hogy a lány bármennyire is berzenkedik ellene, mégiscsak temérdek mindenben követi édesanyját, ő is szül, és óhatatlanul rengeteg dolgot hasonlóképpen kezd csinálni, amikor anya lesz, mint a mamája. Az alma nem esik messze a fájától. Horváth Lili elénk tár egy fiatal, élettel teli, lendületes, eszes nőt, aki talpraesett, ügyes, gyakorlatias, vonzó is, de amikor belekerül a napi taposómalomba, fut a saját árnyéka után, és nem éri be önmagát. Idő- és szerepzavarba kerül. És ezért megint fokozottan szüksége lesz az anyjára. Nélküle nem tudná lebonyolítani az életét, nemigen akadna aki vigyázna a gyerekre. A két remek színésznő eljátssza azt a folyamatot, ahogy bár igencsak különböznek egymástól, meg örökkön-örökké csipkedik, froclizzák a másikat, kezdenek mindinkább újra egymásra találni.

Közben van egy manapság aktuális vonal, hogy a mama másik gyermeke, egy fiú, már Londonban él, ott dolgozik, ott készül házasodni. Kiszakadt a családból, nem lehet rá számítani, jelen nem léte állandó, fájó hiány. Időnként telefonálni lehet vele, de rendszerint akkor is nagyon siet, Almási Sándor hangja teszi érzékletessé azt a fiatalembert, aki kényszerűen szakadt el a családtól, és komoly valószínűsége van annak, hogy már vissza se talál oda soha.

Miközben a darab remek lehetőséget ad két színésznőnek, hogy brillírozzon, Horváth például még a szerepe szerinti saját anyja pszichológusát is megszemélyesítheti, és mindketten felvillanthatják széles színészi eszköztárukat, érzékeltetik a korhangulatot is. Megmutatnak egy zaklatott, rohanó, erőteljesen kapcsolathiányos világot, amiben lényegében már a klasszikus családmodell is válságba került, de sok esetben tán mégis oda lehet a leginkább visszaszaladni segítségért. És arról ugyancsak regél ez az alapvetően szórakoztató produkció, ami ízletes ostyában adagolja a keserű pirulákat, hogy bármennyire is elszakadnak a különböző korosztályok, mindannyiunk érdekében szót kell értenünk egymással, össze kell zárnunk.

Közben nevetünk sokat, megy a színpadi móka-bóka, az évődés. Alapvetően könnyed a játékstílus. Elrejtik, de azért bizonyos mértékig mégis megmutatják, mekkora a baj.

Mikszáth forog a sírjában

Enyedi Nagy Mihály
Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:13
Fotó: Népszava
A kérdés időszerű, a válasz széles körben igazolt, pontos és érthető: nem! Lehetne másképp? Talán igen. Az infrastruktúra még adott. Szolgálhatná a sajtószabadság és a szakmai etika ügyét? Lehetne a MÚOSZ székháza a magyar újságírás maradék becsületének ostromolt, de erősen tartott végvára, szigete? Igen! A téma aktualitását felerősítik a most tisztújításra készülő MÚOSZ-küldöttgyűlés előkészítésében tapasztalható furcsaságok, a jelenkori történet azonban megérthetetlen az előzmények ismerete nélkül.

Érdemes talán onnan indulnunk, hogy a rendszerváltás előtti utolsó „békeévben", 1988-ban a MÚOSZ éves költségvetésének mindössze egy százalékát fedezte a szervezet tagjai által befizetett tagdíj. Az újságírók szövetségének céljaira szánt állami forintok korábban, a hatvanas évek közepéig a Magyar Népköztársaság költségvetésének Miniszterelnökség című fejezetében foglaltak helyet (ugyanott, ahol a király nélküli Magyar Királyság idején is). Történetünkben szerepe van a Bajza utca sarkán álló Andrássy úti székháznak is - csak ebből a házból több mint kétmilliárd forint bevétele lett a MÚOSZ-nak, jóval az ezredforduló után.

Az újságíróként végezhető munka előfeltétele hosszú évtizedeken át a MÚOSZ-tagság volt. Fél- és egész diktatúrákban kiemelt értelmiségi pályák esetén ez ismert megoldás komplett szakmák felvásárlására. A befoglaló nagy alkuk érvényesítésére és biztosítására a kötelező tagság és a jelentős kedvezményezettség kivételes állapota szolgált.

A rendszerváltoztatást még aktív belső vívódások és éles szerepfelfogási viták kísérték a MÚOSZ-ban. Ezekben a vitákban a nyolcvanas években mégis emancipálódott, a kiküzdött és a személyesen gyakorolt sajtószabadság napi harcait sikerrel folytató tagok csaptak össze azokkal, akik a mindenkori kormányzati hatalomhoz igazodás kényelmére vágytak. Ám sem az érdemi tagdíj fizetésének felismert kényszere nem jutott többségre, sem a szervezeten és szervezetben élősködők mindenkori (döntéshozatali) többségét nem sikerült megrendíteni.

Egy rövid pillanatig még élt is a belső pluralizmusát tényleges belső demokratizmussal megóvni képes egységes magyar újságíró szervezet illúziója. De aztán – éppen úgy, mint az ágazati szakszervezeteknél – a pluralizmus átlépte a szervezeti határt, és számtalan önálló törpeszervezet alakjában téma (sport), világnézet (katolikus), megjelenési forma (digitális), vagy politikai keresztapák szponzorációi alapján bármire hivatkozva (MÚK) szerveződtek, s váltak később jelentéktelenné az újságírók különböző szervezetei. És kis csúszással követte őket a MÚOSZ...

Ugyanis rendre elfojtották a fokozottabban szakmai, érdek- és jogvédő szerepfelfogásokat, s az egymást követő elnökök szinte mindegyike csalódott, sértett, kudarcos emberként, véglegesen hátat fordítva távozott. Így-úgy még akadtak pótlólagos – olykor újra állami - források, folyt az ügyeskedés, de közben szépen lassan öregedett és csökkent a tagság, kopott a vagyon, szakadoztak a személyi kapcsolatok által ápolt pozíciók horgonykötelei, és a tagdíj egy átlagos – nem újságírói - fizetés esetén járó havi 1 százalékos nagyságrend körül állandósult - a tényleges jövedelemtől függetlenül. Talán jobb lett volna, ha a kollégák befizetik a valós jövedelmük egy százalékát. Nem így történt. Mindez aztán stabilan a százmilliós keret alá szorította a szervezet éves költségvetését.

Jelentősen befolyásolta a szakmai folyamatok alakulását a szövetség két kiállása. Egyrészt elérték, hogy az újságírók vállalkozóvá válva - költségeiket beszámítva - kedvezőbben adózhassanak, de ez nemcsak a munkahelyeket, hanem a munkahelyi (szerkesztőségi) MÚOSZ szervezeteket is szétverte, és tömegesen a tagság feladásához vezetett. Később, amikor vissza kellett térni a szerkesztőségi státuszokba, a szervezet már nem tudott kínálni semmiféle védelmet az újságíróknak, a lemorzsolódás tovább gyorsult. Az már természetes hatás volt, hogy a pályára lépő fiatalok, s főleg a digitális újságírók, már be sem léptek a jó hírét és presztízsét vesztett MÚOSZ-ba.

Még sajátosabb volt az a kísérlet, amikor a MÚOSZ Érdekvédelmi Bizottsága – egyszerre szakszervezeti és klasszikus kamarai jegyeket is felmutatva – összeállított egy szakmai kódexet, amiben a címlapfotótól a tudósításig, a hírszerkesztéstől a riportig, a jegyzettől a tárcáig megpróbált árcédulát tenni az újságírói teljesítmények különböző formáira. Erre már keményen odacsapott az akkor történetesen szocialista-liberális kormányzati hatalom: a Versenyhivatal három millió forint bírsággal sújtotta a MÚOSZ-t, mert kulturális egyesület létére érdekvédelmi tevékenységbe tévedt. Durván és határozottan jött a büntetés, mert ezzel a kísérlettel úgy tűnt, hogy a MÚOSZ fel akarja rúgni a nagy alkut; a szakma részt kért a magyar sajtóba akkor még vastagon ömlő külföldi reklámbevételekből, és ezzel megkérdőjelezte azt a leosztást, hogy a média a politikai pártoknak alávetetten működik.

A MÚOSZ sem az első médiatörvény megalkotása és bevezetése, sem a duális médiarendszer piaci viszonyainak kialakítása, sem a közszolgálati média alávetése és államivá tétele, sem a digitális média oly erőteljes térhódítása során nem tudott tényezővé válni. Amikor a mai kormányzat a valamikori jogállam lerontása előtt szinte próbafutamként maga alá gyűrte a teljes médiaszabályozást, a MÚOSZ már a margón kívül állt, a saját tagsága mozgósítására is képtelen állapotban szenvedte el mindazt, amit szakmailag még a szocialista kormányzatok vesztettek el 2008 és 2009 médiatörvény-tervezeteiben.

A hárommilliós büntetés tanító erejű döntés volt. Sokan értettek belőle. Azóta lényegében egyetlen laza, folyamatosan fluktuáló perem-tagságú, de nagyon kemény magú csoportosulás határozza meg a MÚOSZ belső folyamatait, amelynek a célképzetei nem a sajtószabadság, a véleménypluralizmus, a minőségi magyar nyelv, az etikailag intakt szakmaiság, a tényfeltárás, a társadalmi nyilvánosság kiküzdése és védelme, az igazság feltárása felé mutatnak. Ezek az értékek egyébként a MÚOSZ Alapszabálya szerint a társdalom demokratikus berendezkedésének, az európai jogállam védelmének szolgálatában alapvető céljai a MÚOSZ-nak.

Ám a „meghatározó csoport" a működtetést, a szervezet folyamatos napi uralását tekintette értéknek. Az „eszménykergetők" és a valódi érdekvédők 2012 tavaszán még képesek voltak kiállni a szakma és a hivatás becsületéért; a Marczius Tizenötödike című alkalmi kiadvány egy olyan kísérlet volt, amely címlapján méltán hordozta a HIVATÁSUNK A NYILVÁNOSSÁG – című programnyilatkozatot. De aztán a következő években az „üzemeltetők" néhány fals mondás és sok-sok hallgatás árán csak eljutottak a lejáratódás, a hitelvesztés, a figyelemből kikerülés kiteljesítéséhez. Azt tényként állíthatjuk, hogy a MÚOSZ közpolitikai és nyilvánosságpolitikai értelemben már régen a (szakmai) margón kívül, és a mindenkori kormányzati hatalom számára teljesen jelentéktelenként, ártalmatlanul vegetál. Illetve dehogy: biztatóan fogy évről-évre!

Látva az ország kormányzásában hét éve meghatározó politikai erők gyakorlatát, s tudva, mit műveltek az elődeik, talán nem árulunk el titkot az olvasónak: van, amikor egy szervezet (esetleg az állam) puszta üzemeltetése is hasznos a belső erőknek, s mint látjuk, az sem baj, ha a folyamat esetleges lezárása is számukra kedvezően formálható. Ez a „vég" általában vagyonszerzés, amikor is valami közjószág átzsilipel a magántulajdon szentségének sáncai mögé. A MÚOSZ taglétszáma és költségvetése évente 5-7 százalékkal csökken, tényleges tagdíjfizető tag háromezernél több már nem lehet. Tehát ezen a sínen a MÚOSZ-nak mindjárt vége van, miként a botnak! A tagok fele túl van a hetvenen, a korátlag ötvenhat év körül alakul. Ám a botnak a végén van egy kis ciráda; az ingatlanok!

1. Hogy lehetséges, hogy egy sorvadó korfájú szervezet, amikor pénzhez jut, olyan ingatlanberuházásokat hajt végre, amelyek az ölébe hullott milliárdokat szinte teljesen felélik?

2. Mivel magyarázható, hogy miközben az Alapszabály szerint is a szakosztályok munkájában valósul meg a MÚOSZ lényege, ezek működésére – 27 működő szakosztályt jelez a honlap - rendszeresen az éves költségvetés ötvened része (mindösszesen évi másfél millió forint) jut?

3. Mivel magyarázható, hogy miközben 2012 óta a MÚOSZ számos alkalommal módosította az Alapszabályát, a bejegyzési kérelmeket a vezetés (szándékosan?) úgy adta be, hogy azokat a Budapesti Törvényszék ne tudja bejegyezni? Kinek a céljait szolgálta, hogy eközben úgy tettek, mintha a módosítások megfelelnének a jognak, és így a MÚOSZ Etikai Bizottságából a szervezet belső rendőre lett, s miért, hogy egyes tagok választhatóságát jogellenes cenzusok bevezetésével gátolták meg?

4. Hogy volt lehetséges éveken át eltitkolni a tényt, amit végül a Budapesti Törvényszék tavaly kimondott: a MÚOSZ 2011-es Alapszabálya az egyedül érvényes változat?

5. Mivel magyarázható, hogy az utóbbi évtizedben a MÚOSZ egyetlen tagtoborzó akciót sem indított? Miért tették tönkre a szervezet honlapját és az eMasa.hu médiaszakmai folyóiratot?

E kérdésekre talán minden felelős, megbízását komolyan vevő küldött keresni fogja a választ, amikor a MÚOSZ február 25-re összehívott, és teljes tisztújításra készülő küldöttgyűlésére beül.

Ám a médiaszakma minden tagjára nézve elvárható a felismerés: az a vagyon és infrastruktúra, aminek a sorsa február végén eldől, szolgálhatná az újságírói hivatás tisztaságát óvó és védő, azt büszkén és szabadon gyakorló, a társadalom helyi, országos, közéleti és politikai nyilvánosságát ténylegesen szolgáló hatékony újságíró szervezet céljait és működését is.

Hamis illúziókat kelteni bűn! Lehetetlenre biztatni balga és csalárd dolog.

Ma az újságírók többsége kiszolgáltatott, alárendelt, a mindenféle cenzúrák gyakorlatát kényszerűen elfogadó, a társadalmi, politikai és piaci manipulációkat kényszerűen szolgáló helyzetben van. Keresetükből talán egy érdemi, havi egy százalékos szakszervezeti-szakmai szervezeti tagdíj még kigazdálkodható, de új, a ma még meglévővel összevethető infrastruktúra már soha.

Éppen ezért kellene most elsőként a munkahelyektől távol, a civil szerveződés maradék szabadságát még érvényesítve, a működést a tagság adózott pénzéből finanszírozva a MÚOSZ vagyonát megmenteni, és eredeti rendeltetése, a sajtószabadság megvédése érdekében naponta használni. Újjászervezni a szakmát, visszaszerezni becsületét, s visszatérni a nemzet szolgálatához.

Ha a szervezet vezetése a máig meghatározó csoport kezében marad, akkor a következő négy évben a MÚOSZ bedől, vagyona piacra kerül. Vagy ami még ennél is rosszabb, miközben a tagok folyamatosan kihalnak, a vezetés az eddigi gyakorlatot folytatja. Mert miféle dolog tisztújítás előtt két hónappal sokéves előnytelen szerződést kötni az M5 állami tévécsatorna embereivel, és kiadni stúdiónak a székház egyetlen használható rendezvényi termét? Mikszáth, a névadó forog a sírjában!

Ráadásul jövőre lehull az ingatlanokról a csak szervezeti célokhoz rendelt (felidézem: sajtószabadság védelme, nyelvápolás, demokratikus társadalmi berendezkedés védelme, elfogulatlan és objektív hírszolgáltatás, stb) felhasználást előíró állami korlátozás. Eddig e miatt csak a MÚOSZ tagjai használhatták (volna) ezeket az ingatlanokat. Holnaptól jöhetnek az orosz és a kínai újságíró szervezetek fizetőképes tagjai, és a hatalmába oly furmányosan visszacsusszant mai vezetés állítólag már szerződött is velük; várja őket a tihanyi visszhang!

Vegyük észre mindennek praktikus előnyeit: néhány vezető a maga céljára fialtatja a legnagyobb országos újságíró szervezet ingatlanait, miközben a tagság kihal, a médiafelületek 95 százaléka a kormányt szolgálja, és senki sem tiltakozik ellene a MÚOSZ mezében.

Vitathatatlan, február 25-én irányt kellene váltani! A szervezet élére olyan vezetőséget kell állítani, amelynek szakmai alkalmassága és elkötelezettsége, emberi tisztessége és állampolgári bátorsága megkérdőjelezhetetlen. Amelynek hívó szavára a szakma legjobbjai vissza- (avagy a fiatalabbak be-) lépnek a MÚOSZ-ba, s visszafoglalják azt egy büszke európai hivatás számára.

A betöltetlen vágy munkáljon bennünk: „Kívánjuk a 'sajtó szabadságát, a censura eltörlését."

A láthatóvá tett szeretet

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:10
Át lehet járni az étteremből a pékségbe FOTÓ: KOVÁCS ANGELIKA

Még olyan éttermet nem láttam, ahol ennyire központi szerephez jut a kenyér, jó néhány fogásba is belekomponálják, és szinte mindenhez kínálják, persze többféle változatban. Igaz, ahhoz, hogy magába a Panificio il Basilico nevű étterembe bemenjen az ember, el kell jönnie a látványpékség előtt. Ez nagyon nem olyan, mint amilyenek az aluljárói sütődék. Ennek kiterjedése, jókora térfogata van, erjednek benne a jó illatú kovászok, még dugiban is van belőlük egy műanyag vödörben az asztal alatt. Ha valami baj történne a többivel, akkor is lehessen kenyeret meg péksüteményt készíteni, abból pedig számtalan fajtát, az ilyen-olyan ételérzékenységeknek megfelelően is. Egy hosszú asztal is helyet kapott a pékségben, ezen ücsörögve lehet péksütizni, és egy jókora műanyag tehénből ehhez tejet is csurgatni, de ott jártunkkor éppen elromlott a benne rejtőzködő automata.

A tágas, olaszosan laza hangulatú, dumáló, zsibongó vendégekkel teli éttermet is belengi a pékségből kiáramló illat, ahol a hajszálvékony tésztájú pizzát is sütik a spéci kemencében, négyszáz fokon, pikkpakk, 2 perc alatt kész. A falakat is díszítik a pirospozsgás, változatos formájú kenyerek, péksütemények, az embernek kedve lenne beléjük harapni úgy is, hogy sejti, jó ideje már ott dekkolnak, nyilván fogorvos lenne a kaland vége.

Szabadfi Szabolcs tulajdonos és elképesztően megszállott pék, azonban egyáltalán nem fél a kalandoktól. A kőszegi származású srác évekig élt külföldön, Ausztriában, Olaszországban, fogyhatatlan kíváncsisággal tanulta a mesterséget, és nem ritkán, ha jártában-keltében meglátott egy neki tetsző pékséget, az utcáról bekéredzkedett, barátkozott, és, hogy tanuljon, beállt dagasztani, sütni, fogásokat ellesni. Hasonlított a mesebeli vándorlegényre, aki elmegy szerencsét próbálni, megtapasztalni a világot, és élményekkel gazdagodva tér haza, hogy kamatoztassa mindazt a tudást, amit megszerzett. Még Altamurában is készített egy olyan híres kenyérfajtát, amit már az időszámítás előtt is sütöttek ott.

Szabinak, ahogy szinte mindenki nevezi, megnyerően közvetlen, olaszos a temperamentuma, élénken gesztikulál, folyamatosan ömlik belőle a szó, egyik sztorit a másikba fűzi, önironikus humorral. Sűrűn hangoztatott mondása, hogy „a pék egy művész, aki kenyérsütéssel a szeretetet láthatóvá teszi.” És ő hiába több helynek a tulajdonosa már, két és fél év alatt egész kis birodalmat épített ki, nap mint nap kovászt táplál, maga is dagaszt, süt, olykor akár egész mást mint tegnap, mert, ha meglódul a fantáziája, egyáltalán nem fogja vissza magát, szóval tényleg alkot. Miközben a számtalan megrendelőnek pontosan leszállítja, amit kértek.

Kis pékség volt a döntő kezdő lépés Budán. Aztán, amikor már az utcán is sorban álltak az emberek, kezdett helyet keresgélni a belvárosban, ahol, amikor a terasz is működik, akár kétszáz embert is le tud ültetni. De közben már Szentendrére is kapott ajánlatot, már ott is van étterme, péksége. És éppen most szombaton, a mindinkább gasztroközponttá formálódó Hold utcai piacon, ahol igen neves éttermeknek vannak kifőzdéik, nyitja meg a saját boltját. Egyik fő portékájának a gyerekkorunkat idéző, mára kissé elfelejtett, túróval töltött zsemlét szánja.

Mi viszont méretes, meglehetősen sok mindent tartalmazó hidegtállal kezdjük a kóstolót. Egy termetes kenyeret, ami fehér lisztből, és teljes kiőrlésűből is készült, raknak hozzá félig felszeletelve az asztalra. Foszlós, a héja pedig roppanós, igencsak eteti magát. A tonhaltatárt nem fűszerezik agyon, hangsúlyos marad a hal íze. A pazar kékszőlős kéksajtot vörösborban érlelték. De kapunk markáns ízű bivalymozzarellát és parmezán sajtot is. Az úgynevezett lapított szalámi hártyavékony szeletelésű, ovális alakú és csípős. A bélszín carpaccio előzékenyen elomlik a szájban. Tipikus olasz étellel, a porchettával folytatjuk, ami göngyölt malacsült, rafinált eljárással, 8-10 óra hosszat is sül, és ennek megfelelően igazán vajpuha lesz. A csirkecombot kovászolt kenyérmorzsában rántják ki. A szicíliai cannolit masni alakúra formálják, és édes ricotta túróval töltik. A serpenyős garnélákat fehérboros, fokhagymás, petrezselymes vajban sütik, és felszólítanak bennünket, hogy „kötelező” kenyérrel tunkolni a kétségtelenül elementáris zaftjukat, ami Sándor Zoltán séf munkáját dicséri. Narancshéjas ricotta tortával zárjuk a figyelemreméltó ételsort.

A Panificio il Basilico a nem túl bonyolult, de jellegzetes és finoman készített ételek és a kellemes diskurzusok helye.

*

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be.