Tordai Terinek civilben még szerepe szerint is a lánya Horváth Lili. Nagy elánnal tornáznak a Nőkből is megárt... című Pataki Éva által írt darab kezdetén, a Bethlen Téri Színházban, a Manna Produkcióval közös előadásban. Lehet ámulni, hogy Tordai lám-lám a füle mellé rakja a lábát, és egy kis hajlékonyságért a lányának sem kell a szomszédba mennie. Ha úgy tetszik, két korosztály megmutatja egymásnak, hogy kondícióban tartja magát, a már felnőtt lány azt, hogy ő bizony ereje teljében, a topon van, hiszen éppen házasodni készül, a filmkritikus mamája pedig azt, hogy bár benne van a korban, energiái még fogyhatatlanok, egyáltalán nem lehet őt leírni. Lehet, hogy kívül öregnek látszik, de lélekben aztán egyáltalán nem az, afféle minden lében kanál, aki imád beleszólni bármibe, és ehhez szeret is mindenről tudomást szerezni.
Nem akar belenyugodni abba, hogy olyan időket élünk, amikor az időseket leírják, amikor a fiatalság önmagában erény, amikor sokan rémülten veszik észre ráncaik szaporodását, vagy azt, hogy kicsit lassabbak lettek a lépteik. Ő kényszeresen is pörög, rohan, tüsténkedik. Túlmozog és túlspilázik. Megemelt hangerővel beszél akkor is, ha diszkrét halkságra lenne szükség. Gyakran infantilisen gyermeteg. Az esküvői ruhaszalonban például képtelen megérteni, hogy a lánya nem hagyományos, csaknem földig érő, fehér habos-babos ruhát választ, hanem egy olyat, amiből elől kilátszik a lába. Pikírt megjegyzést tesz a ruhára is, hogy elszabták, de a saját gyermeke lábaira szintén, hogy hát bizony, nem azok a legjobb testrészei, térjen már észre, próbáljon fel egy másik toalettet. Mondja és mondja a magáét, be nem áll a szája, fel-alá lófrál az üzletben, bár a lánya igyekszik, lehetetlenség leállítani.
A hangsúlyosan örökifjú mama pedig nem átallja magára ölteni azt a bodros-fodros ruhát, amit oly nagyon proponál. Mintha hamvas húszéves lenne, tipeg benne, illegeti-billegeti magát, pipiskedik. Fiatalnak ábrándozza magát, időlegesen tán visszaréved a múltba, amit jelennek képzel. Nem akar, nem tud megöregedni, miközben mégiscsak elmúltak felette az évek. Ezzel persze nevetségessé teszi magát. De Tordai úgy játssza, hogy legyen ebben sok minden, ami imponáló is. Hogy nem hagyja el magát, nem gubbaszt otthon letargiában, igyekszik karban tartani a testét, és benne szeretne maradni a vérkeringésben, nem akar kórosan elmagányosodni, szeretne fontos, nélkülözhetetlen lenni. Szóval nagy elánnal fent akar maradni akkor, amikor mások elmerülnek.
Közel sincs szó persze valami fenemód fajsúlyos „vérdrámáról”, Pataki Éva már a most a Centrál Színházban újra méltán sikeres Edith és Marlene című, Piaf és Dietrich, a két homlokegyenest ellenkező személyiségű sanzon énekesnő vonzásáról és taszításáról szóló darabjával is bizonyította, könnyed tud maradni úgy, hogy azért beszél is valamiről. És képes jutalomjátékkal felérő szerepeket írni a színészeknek. Hogy pedig kívülről-belülről ismeri a színházi világot, azt Vajda Anikóval közösen írt, Hamlet halott című, meglehetősen szórakoztató krimije is bizonyítja, ami tele van eléggé fölismerhető fazonokkal, beazonosítható szituációkkal. Mulatságos, szurkapiszkáktól egyáltalán nem mentes, szatirikus ábrázolása a mai színházi helyzetnek.
Cseh Judit, Mészáros Márta mentor-rendező segítségével, a Találkozások program keretében, ami lehetőséget biztosít arra, hogy fiatal rendezők kipróbálhassák hogyan felelnek meg egy ősbemutató követelményeinek, meghagyja a Nőből is megárt a nagymama című, többször kiadott regényből írt darab jutalomjáték jellegét. Nem akar hű de nagy egyéni koncepciót erőltetni a produkcióra, bízik a két színészben, és tudja azt, hogyha ők civilben is anya és lánya, ez plusz érdekességet és feszültséget kölcsönöz a produkciónak. Így van ez például a Vígszínházban bemutatott Popfesztivál 40 esetében is, amiben Almási Éva és lánya, Balázsovits Edit lépnek fel egy színpadon, ráadásul úgy, hogy Balázsovits azt énekli, azt játssza, amit évtizedekkel ezelőtt az édesanyja.
Lényegében Pataki darabja is arról regél, hogy a lány bármennyire is berzenkedik ellene, mégiscsak temérdek mindenben követi édesanyját, ő is szül, és óhatatlanul rengeteg dolgot hasonlóképpen kezd csinálni, amikor anya lesz, mint a mamája. Az alma nem esik messze a fájától. Horváth Lili elénk tár egy fiatal, élettel teli, lendületes, eszes nőt, aki talpraesett, ügyes, gyakorlatias, vonzó is, de amikor belekerül a napi taposómalomba, fut a saját árnyéka után, és nem éri be önmagát. Idő- és szerepzavarba kerül. És ezért megint fokozottan szüksége lesz az anyjára. Nélküle nem tudná lebonyolítani az életét, nemigen akadna aki vigyázna a gyerekre. A két remek színésznő eljátssza azt a folyamatot, ahogy bár igencsak különböznek egymástól, meg örökkön-örökké csipkedik, froclizzák a másikat, kezdenek mindinkább újra egymásra találni.
Közben van egy manapság aktuális vonal, hogy a mama másik gyermeke, egy fiú, már Londonban él, ott dolgozik, ott készül házasodni. Kiszakadt a családból, nem lehet rá számítani, jelen nem léte állandó, fájó hiány. Időnként telefonálni lehet vele, de rendszerint akkor is nagyon siet, Almási Sándor hangja teszi érzékletessé azt a fiatalembert, aki kényszerűen szakadt el a családtól, és komoly valószínűsége van annak, hogy már vissza se talál oda soha.
Miközben a darab remek lehetőséget ad két színésznőnek, hogy brillírozzon, Horváth például még a szerepe szerinti saját anyja pszichológusát is megszemélyesítheti, és mindketten felvillanthatják széles színészi eszköztárukat, érzékeltetik a korhangulatot is. Megmutatnak egy zaklatott, rohanó, erőteljesen kapcsolathiányos világot, amiben lényegében már a klasszikus családmodell is válságba került, de sok esetben tán mégis oda lehet a leginkább visszaszaladni segítségért. És arról ugyancsak regél ez az alapvetően szórakoztató produkció, ami ízletes ostyában adagolja a keserű pirulákat, hogy bármennyire is elszakadnak a különböző korosztályok, mindannyiunk érdekében szót kell értenünk egymással, össze kell zárnunk.
Közben nevetünk sokat, megy a színpadi móka-bóka, az évődés. Alapvetően könnyed a játékstílus. Elrejtik, de azért bizonyos mértékig mégis megmutatják, mekkora a baj.
