A fordulat éve táján két, jól láthatóan „proli külsejű” fiatal férfi jelent meg Frankel Leó utcai polgári otthonunk előtt, egy sovány meg egy kövér. Anyám megpuszilta, majd gyorsan betessékelte őket, nehogy az állandóan leselkedő szomszédok (körfolyosós volt a ház, mi a harmadik emeleten laktunk) gonosz konzekvenciákat vonjanak le a látványból, végtére is puszilkodni csak rokonokkal szokás.
Imre és Karcsi – így hívták őket – anyám és a nővére unokatestvérei voltak, nagyanyám bátyjának a gyermekei. Ami azt illeti, a külsejük épp olyan volt mint a származásuk. Mélyszegénységben nőttek fel, szekérderéknyi testvérrel. Szüleik napszámosok voltak, a zirci apátság földjét túrták, éhbérért. Az intézőt (nem az apátot) „rohadt kizsákmányolóként” emlegette a házsártos Rózsi néni, Imre és Karcsi anyja, akit volt szerencsém ismerni. A kizsákmányolást meg, hála a felszabadulásnak, a gyerekei nem.
Anyámék leültették a konyhában és megetették a fiúkat, aztán gyors búcsút vettek tőlük. A szobákba, noha négy is volt belőlük, nem vitték be őket, nehogy összepiszkítsanak valamit. Azok meg évekre eltűntek.
Imre Várpalota környékén, a bányában talált magának munkát. Előbb csillés volt, aztán vájár lett. A szakmát nemcsak elsajátította, hanem, lévén nagyon értelmes ember, abban a szerencsében volt része, hogy idővel taníthatta is. Vájáriskolai oktatónak nevezték ki, de pedagógus, nos az nemigen lett. Rettenetesen sokat ivott, amikor berúgott, verte a feleségét is, a gyerekeit is. Viszont ha józan volt, bújta a könyvtárat és állandóan fotózott. Láttam az albumait, egy művész veszett el benne. (Sok-sok évvel később, amikor a tévének hála, egy fél ország ismerte a fizimiskámat, a már nyugdíjas Imre meghívott egy élménybeszámolóra a helyi könyvtárba. Jött az igazgatónő, a bácsikám pedig bemutatott: Aczél Endre, az unokaöcsém. Magának, Imre bácsi?- hüledezett a hölgy. Igen, mondta büszkén a rokon. Tekintélye lett, bár az igazgatónőnek láthatóan nem fért a fejébe, hogy egy vidéki sváb bányásznak miként lehet rokona egy budapesti „tévésztár”. Gyanítom, mit gondolt rólam…)
Karcsi fizikai munkára alkalmatlan emberként villamoskalauz lett Budapesten, nekünk meg állandó vendégünk az ’56-os forradalom napjaiban, afféle hírhozóként. Minthogy közlekedés nem volt, a villamosokat felborították, Karcsi a legényszállásról már reggel elindult a városba, és mindenütt ott volt, ahol harcok folytak. A Köztársaság téri vérengzést is végignézte. Tőle tudtuk meg nap mint nap – egy ebéd fejében – mi folyik az utcákon. Alig vártuk, hogy megérkezzen. Igaz, hírt hozhatott volna a keresztapám, anyám nővérének a férje is, ám őt a felesége semmi szín alatt nem engedte el otthonról. Pláne azután, hogy a házunkban olykor-olykor fegyveres felkelők jelentek meg, ávósok után kutatva. Ma azt mondanánk, Karcsi afféle „katasztrófa-turista” volt, élményeit minden érzelem nélkül adta elő falatozás közben.
Holott lett volna oka egyvalakiért aggódni. Az illető a húga volt, a sok testvér közül a legfiatalabb, aki egy „zöld ávóshoz” (a határőröket nevezték így) ment hozzá, és az októberi napokban jobbnak látta hűvösvölgyi lakásukat elhagyni és bujkálni. Nem a fivéreinél, akik már a házassága miatt se nagyon szerették. Mondanom sem kell, se őhozzá, se a férjéhez nem nyúlt senki egy ujjal sem. A zöld paroli nem volt keresett tárgy.
Anyám unokatestvérei közül a legidősebb vitte a legtöbbre: téesz-elnök lett Baranyában. Talán ő volt egyedül párttag a nagy családban, aki amúgy megelégedett azzal, hogy alkalmanként levelezőlapokat küldött nem csak a testvéreinek, még nekünk is. Halovány ismereteim szerint ’56 után is megmaradt ebben a pozíciójában, a fivérei úgy tekintettek rá mint egy nyájtól elszabadult arisztokratára.
A Scharf-gyerekek közül egyedül a legfiatalabb fiú vállalta büszkén (félig) sváb mivoltát, szinte gyerekfejjel beállt a Hunyadi Waffen-SS hadosztályba, és a háború vége Németországban, amerikai hadifogságban érte el. Amikor kiszabadult, nem jött haza, a későbbi NSZK-ban telepedett le és nősült meg. (Aztán, évtizedek múltán, mégis hazaette a fene. Drága autón, tömve ajándékokkal.) Itt jegyezném meg, hogy azok az emberek, akiknek a történetét vázlatosan leírtam, érdektelenek voltak a Volksbund számára vagy az őnekik. Noha sváb környezetben (Bakonynémetszentkirály, nagyanyám szülőhelye) nőttek fel, semmilyen német identitástudatuk nem volt, ilyenformán a Scharfokat, Szammereket, Czunzlereket nem érintette a svábok kitelepítése (egyébként is „tök” vagyontalanok voltak, nem is lett volna mit elvenni tőlük), erről a témáról talán nem is tudtak. Népszámláláskor biztos nem vallották magukat németnek, még ha előnyük származott volna is belőle. Németül különben sem tudtak, csak magyarul.
Lévén szegről-végről – nagyanyám után – rokonaim, pár éve a feleségemet elcsábítottam a bakonyszentkirályi temetőbe, hogy meglátogassam az imént említettek sírjait. Egyet se találtam. Egy láthatóan szorgos temetőlátogató asszonyt megkérdeztem, van-e itt a Scharfoknak etc. sírja? Nincs, mondta ő. Tudomásul vettem. Mármint azt, hogy mind kirajzottak, jobbára Budapestre, s ha sírjuk van, itt kéne keresni. De hol?