Családom anyai ága, ahogyan többször is megírtam, Bácskából származik, felmenőim a múlt századforduló előtti években költöztek Budapestre. Maradtak természetesen barátaik Bácskában, akikkel sokáig tartották a kapcsolatot.
1942. januárjának végén, de lehet, hogy valamivel később, családom levelet kapott egy Újvidéken élő barátjuktól, Petár Markovicstól. A levél a háború viszontagságai közepette elveszett, de a benne foglaltakat megőrizte a családi emlékezet, miként a történelmi emlékezet is.
Az újvidéki mészárlásról olvashatunk a történelemkönyvekben, Cseres Tibor Hideg napok című regényében, amelyben a bűnös magyar tisztek visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg a borzalmas eseményeket, s a könyv alapján később film is készült.
De vajon mi jutott el hozzánk mindabból, amit a túlélők személyesen átéltek, valaha is elmeséltek, később netán leírtak? Szinte semmi. Legfeljebb néhány töredék. Kevesen hagytak ránk írásos emlékeket, vagy ha mégis, később maguk vetették tűzbe őket, vagy hagyták a padláson megpenészedni a feljegyzéseiket és a naplóikat. Akkoriban sokan hittek abban, hogy lehetséges egy egész életet hallgatva leélni, nem beszélni a fájdalmas sebekről. A hallgatás hagyományában mindig is nagymenők voltunk.
Az újvidéki mészárlást a szerbek később megtorolták, kegyetlen bosszút álltak a magyarokon. Emberek, akik lehettek volna egyazon sorsközösség tagjai, egymás szövetségesei, hagyták, hogy a háború fölzabálja életüket, és inkább egymás ádáz ellenségeivé lettek. Értelmetlen, hiábavaló veszteségeket okoztak és szenvedtek el, elkötelezték magukat egy hatalmi téveszme mellett, ami azután úgy kiforgatta őket önmagukból, hogy mindenről megfeledkezve estek a másik torkának.
A világháború évei többé-kevésbé arról szóltak, hogy az embereket elválasszák, szembe fordítsák egymással. Ami az egyiknek fájt, az a másiknak édes győzelem volt. Azután fordult a kocka. Végül pedig mindenki veszített a világ nagy kínzóinak pókerjátszmájában, amit akár úgy is hívhatnánk: a színe, meg a fonákja.
Petár Markovics életéből csupán egyetlen napot ismerek. Azt sem tudom, mi lett a háború után azzal a pár ezer másik élettel Újvidéken. Sokan voltak, akik beálltak a csetnikek közé, hogy részt vegyenek a magyarok elleni bosszúhadjáratban. A családi elbeszélések szerint Petár nem tartozott közéjük, nem akarta beszennyezni magát mások vérével. A bosszúnál ezerszer inkább vágyott a békére. A róla szóló legenda leglelke biztosan igaz, és a tragédia is benne van. Én csak arról számolhatok be, amiről biztos tudomásom van, vagyis egyetlen nap alatt romba dőlt életének fájó valóságáról. Levelét, amelyben a tragédiáról beszámol, sosem láttam, tartalmát csak a rokonaim elbeszéléseiből ismerem. Mondhatni szájhagyomány útján. De én az írást jobban tisztelem. Ezért az elveszett levelet Petár helyett megírtam újra. Hogy mire jó ez? Minek ez az egész?
Petár története nem merülhet a feledés bugyrába. De egyéni életsorsokat nemcsak azért írunk, hogy valakinek a személyes történetét rekonstruáljuk, hanem azért is, hogy bemutathassunk korabeli létezési módokat, társadalmi viselkedési mintákat és jellemzőket. Nehéz felidézni egy ilyen történetet – meg azt a sok ezer hasonló történetet, amit a huszadik századból ismerünk - s néha hitetlenkedve rácsodálkozunk: mindez tényleg megtörténhetett?
A levél megírására senkitől nem kaptam felhatalmazást. De az alábbi szöveg talán megmagyarázza, miért tartottam fontosnak a közreadását.
*
Kedveseim,
Életem legszörnyűbb napjáról számolok be nektek.
Január 20-án délelőtt kordont húztak Újvidék köré, és kijárási tilalmat rendeltek el a városban. Azt mondták, a partizánok miatt. Nem hittük, de kérdezni semmit nem mertünk, nem is nagyon lett volna kitől. Otthon kellett maradnunk, még zenét sem volt szabad hallgatnunk, a rádiót sem kapcsolhattuk be. Az állomásra azért befutottak a vonatok, de minden érkezőt igazoltattak. Volt, akit elengedtek, volt, akit behajtottak a gimnáziumba, senki nem tudta, miféle rendszer szerint. De azt mindannyian láttuk a becsukott ablakok mögül is, hogy gyerekeket, fiúkat, kendős asszonyokat terelnek az utcán, nem pedig partizánokat.
Otthon kuksoltunk tehát a lehúzott redőnyök mögött, és vártunk. A kisfiam egyfolytában sírt, savanyú tejet ihatott az előző este, csikart a hasa. Összeszorított kis öklével püfölte a párnáját, és egyre keservesebben zokogott. Nadinka sem tudta megvigasztalni, a végén már ő is sírt. Be voltunk zárva a lakásba, azt hittem megbolondulok az állandó sivítástól, rájuk kiabáltam, hogy maradjanak már csöndben, de attól csak rosszabb lett. Rettenetesen hosszúra nyúlt az a nap.
Este végül kimentem a konyhába és elkezdtem inni. De hamar kijöttek utánam, mert a konyhában volt a legmelegebb, azt könnyebb befűteni, mint a huzatos szobákat. Kegyetlen hideg volt kint, hó borította az utcákat, a Dunát pedig legalább harminc centiméteres jégpáncél fedte. El tudod képzelni?
Éjfél körül feküdtünk le, egymáshoz bújtunk az ágyban, Dusánt középre vettük, úgy aludtunk el nagy nehezen.
Hajnalban dörömbölésre ébredtünk. Csendőrök verték az ajtónkat, három magyar csendőr, akit addig sosem láttunk. Azonnal ajtót kellett nyitnom, éppen csak arra maradt időm, hogy kiskabátot húzzak a pizsama tetejére. Ahogy beléptek az előszobába, rögtön láttam, mennyire át vannak fagyva. A kabátjukra és a csizmájukra is ráfagyott a hó, egész éjjel járőrözhettek a környéken. A legfiatalabb képe széles volt, magas járomcsontú, bajszáról jeges víz csöpögött le, amikor rám mordult:
-Rakiját!
Mentem a konyhába, vittem neki. Nem fukarkodtam, jól megtöltöttem a poharát. Bár ne tettem volna! Nem kellett hozzá éles szem, hogy megállapítsam, nem ez lesz az első pohár ital, amit megiszik azon a hajnalon.
Fölhajtotta. Töltöttem újra. A másik kettőnek is. Mohón ittak. Már koszos hódarában úszott a padló, s ahogyan kezdtek ők maguk is fölmelegedni, egyre hangosabbak lettek. Az egyik nagyot szusszanva félretaszított, és a három alak egymás után benyomult a konyhába, ahol kórusban valami pohárköszöntőt is elszavaltak a házigazdájuk egészségére. Az egyikük még jól hátba is vágott, mintha cimborák lennénk. Nyikkanni sem mertem. A háború iskolájában megtanultam, hogy úgy tartsak az ilyen emberektől, mint a tűztől. Gondoltam, jobban járok, ha töltök nekik, és nem ellenkezem. Hát tele is töltöttem egyik poharat a másik után.
Halkan megnyikordult a hálószoba ajtaja, Nadinka lesett ki az ajtórésen. És akkor a fiatal csendőr részeg tompultsága egyszeriben elmúlt, szemében éles fény villant, durván félrelökött, és egyetlen dühödt lendülettel becsörtetett a hálószobába.
És akkor az a hang. Nadinka sikolya. És rögtön utána Dusán sírása. Felordítottam, be akartam rohanni a szobába, de az idősebb csendőr elkapott. Széles tenyere a vállamra csapott, megperdített, mert részegen is megvolt a maga ereje, de mennyire, hogy megvolt! Ököllel erősen az arcomba vágott, hanyatt estem, de sikerült feltápászkodnom, fogszilánkokat köpködtem. Épphogy leráztam valahogyan, de akkor meg a harmadik alak ugrott nekem, és hasba rúgott. Majdnem elájultam, de végül mégiscsak bebicegtem a hálószobába.
Semmi sem lehet olyan iszonyúan fájó, mint az a látvány, ami engem ott fogadott. A szétdúlt ágy. A csizmás bika undorító látványa karnyújtásnyi távolságra tőlem. Nadinka mozdulatlanul heverő teste, rongybábú lába, vérző szája. Az erőszak dermesztő bizonyossága. Az én kedvesem, gyönyörűségem, az én feleségem így megcsúfolva, meggyalázva. És az én angyalkám, a kisfiam a földön csúszva.
Úgy éreztem, egyenesen a pokolba zuhantam.
Rávetettem magam a csendőrre, mindkét kezemmel csépeltem, ütöttem, vágtam, ahol értem. Egy pillanatra felrémlett előttem Nadinka arca. Szempillája lassan verdesett, homályos tekintettel nézett rám, és tudtam, hogy onnan, a ködfüggöny mögül nem láthat engem. Csak azután fog majd újra látni, ha elűzöm innen ezt a szörnyeteget, és mi újra együtt leszünk a saját otthonunkban, úgy, ahogyan azelőtt. Vadul birkóztunk a csendőrrel, de csak rövid ideig. A falon hirtelen megláttam egy puskát tartó kéz árnyékát, és elsötétedett előttem a világ.
Amikor magamhoz tértem, csupa vér volt rajtam minden. Bevert fejjel, szédülten tápászkodtam fel. A csendőrök határozottan intézkedtek. Ránk parancsoltak, hogy vegyük föl a kabátjainkat, és induljunk kifelé a házból. A legfiatalabb arcán a jól lakott hím torz vonásait pillantottam meg, de a másik, idősebb társa tekintetében részvétet láttam. Ez meglepett. Valahogyan felkerült rám a kabát, de azután csak álltam, bizonytalan és nevetséges pózba merevedve, nem tudtam sem előre lépni, sem hátra. Az egész testem görcsbe rándult, és hiába akartam megölelni Nadinkát, ránézni sem mertem. Halálosan szégyelltem magam. Miféle ember vagyok, ha nem tudom megvédeni a szeretteimet? Miféle férj? Hogyan nézzek ezután a feleségem szemébe? Meg kellett volna ölnöm a fagyott csizmás gazembert, de ahelyett, hogy megöltem volna, engedelmeskedem.
Gépiesen lépegettem az ajtó felé, s éreztem, hogy jön mögöttem Nadinka és Dusán is. A fiam lába úgy koppant a kövön, mint a zongorabillentyű. A bejárati ajtó előtt megálltam, összeszedtem az erőmet, és megfordultam.
Nadinka a vállára vetett kabát alatt hosszú szoknyát és magas sarkú, rövid szárú csizmát viselt, ami nagyon nem való jeges utcára. Arca hihetetlenül fiatalnak látszott, olyan volt, mint egy kamaszlányé, akit valami hatalmas megrázkódtatás ért, de még nem fogta föl egészen, ezért úgy viselkedik, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Gyorsan szedte a levegőt, szeme lázban égett, tekintete a bejárati ajtóra szegeződött, mintha örökké csak azt akarná nézni. Nem moccant, és én nem tudtam eldönteni, harsány nevetésben, vagy sírógörcsben tör-e ki a következő pillanatban. A keze után nyúltam. Hideg volt, mint a jég. És mozdulatlan. Dadogtam valamit, és a fiam kezét fogtam meg végül.
Akkor kinyílt az ajtó, és kint álltunk a jeges szélben. A hideg úgy hasított belém, mint a penge. Elindultunk a Duna-partra, a strand felé. Legalább ötven ember volt már ott, talán több is, egyetlen mozdulatlan, fekete tömbbé fagyva. Fegyveres honvédek vigyáztak rájuk. Egy férfi mankóra támaszkodva állt egy fiatal, és egy idősebb nő között az utolsó sor szélén. Melléjük tereltek minket.
Legalább két órát álltunk ott, ki tudja, talán többet is. A hideg legyűrt bennünk minden ellenállást. Csak álltunk ott, mint jeges fahasábok dermedten, és vártunk.
Hármasával indították el az embereket a lék felé. Ahogy lépdeltek, kopogott a lábuk alatt a jég. Ráállították őket a pallóra, és egyiket a másik után lőtték bele a Dunába. Az elmerülő testeket puskatussal taszigálták, hadd vigye az ár minél messzebbre őket.
Mi kerültünk sorra. Körülöttünk a jeget már összetörték az előttünk elhaladók csizmái, a fehér felületet sötétre piszkolták a lábnyomaik. Amikor ráléptem a pallóra, lenéztem, és ijesztő mélység tárult elém. Lent, a sötét fenéken mintha halvány fényt láttam volna, lehet, hogy a felkelő nap volt az, de az is lehet, hogy tévedtem, nem is volt ott semmi. Zsibbasztó érzéketlenséget éreztem, miközben araszoltam előre, egészen a lék széléig. Ott álltunk a pallón a víz fölött, Nadinka szempilláján jégkristályok csillogtak, egy hajtincs a homlokába hullott, s mintha sok év távlatából néztem volna, egyszerre csak előttem állt egy lány, nászfehéren, tizennyolc évesen. Soha senki nem vált annyira a részemmé, mint ő. Ő az a nő, akivel lehetségessé vált számomra minden. De most már késő. Az élet későn érkezett, túl későn, előttem tátong a mélység, az örök sötétség. A mi történetünk véget ért.
Kinyitottam a szám, valamit mondani akartam neki, de ahelyett, hogy hang jött volna ki a torkomon, az ismerős szesz szaga csapott az orromba. Jeges abroncs szorította össze a mellem.
Nadinka teste éles reccsenéssel zuhant a vízbe, karja magával rántotta a fiúnkat is. Eltűntek a szemem elől a jégkásás vízben. Azután csend lett, és elviselhetetlen világosság támadt, és arra gondoltam, nem is olyan borzalmas a halál. A fájdalom után különös tompaság következik, nem érzünk semmit.
Álltam mozdulatlanul, és vártam a halált. De a golyó nem engem talált el, hanem a lövésre kész csendőr mellébe fúródott. Egy ezredes érkezett futva, és leállította a kivégzéseket. A részeg csendőrt pedig egyszerűen lepuffantotta.
Megmenekültem.
A vak véletlennek köszönhetem túlélésemet. De fogalmam sincs, Nadinka és a fiam nélkül mit kezdhetnék magammal. Néhány percen múlott az életük. Néhány percen. Én pedig itt maradtam, kifosztva, egyedül, egyszerűen nem vagyok sehová való. Hogyan lehet Isten ilyen kegyetlen?
Azért írtam meg mindezt, hogy legyen valaki, aki tud arról, mit követnek el velünk, szerbekkel, ebben a háborúban. A testvéreink nevében is beszélek. Azt szeretném, hogy tudjátok, miféle balsorsra ítélt teremtmények vagyunk, és emlékezzetek mindig a történetünkre. Kellenek a tanúk.
Nem tudom, látjuk-e még egymást valaha.
Isten áldjon titeket, az egész családot.
Petár
Kelt: Újvidék, 1942. január.