Kimegyek a fényre

Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, s már útközben jókedvem lett, mert egy cigányzenész Bach-hegedűversenyek szólóit játszotta a Moszkván – vagyis a Széllkán, ahogy a tizenévesek mostanában nevezik –, és a muzsikusnak olyan szépen gyűlt a pénze a maga elé fektetett hegedűtokban, hogy ragyogott az arca az örömtől és a sok aprótól. Meg tán a zenétől, mert a végehangokat kicsit cifrázta, amúgy jó magyar nótásan, de Bachnak ez sem ártott.

Szépen kezdődött hát a szombat. S még szebben folytatódott, mert a piacra érve azonnal belebotlottam egy részeg cowboyba, aki egy kukával sörözött, úgy értem, pult híján a kuka fedelére helyezte a sörös korsóját, s mellette álldogált magányosan. De egészen bizonyosan nem érezte magát egyedül. Közben ugyanis élénken magyarázott valamit, méghozzá éppen a kukának, amely igaz barát módjára viselkedett: türelmesen hallgatott. Nem volt tíz óra még, és a cowboy alig állt a lábán, ennek megörültem, mert láthatólag ő is örült. Azonnal mentegetni kezdtem magamban, gondoltam, bánatában iszik, otthon biztosan veri a felesége, és a szorongását emiatt oldania kell. Széles karimájú, fekete bőrkalapot viselt, meg egy barna bőrkabátot, egy vékony bőrzekét, amitől egzotikusan kinézete támadt, nem csodálkoztam volna rajta, ha egy éppen arra járó turistahad körbeállja, s fényképezni kezdi, mint magyar folklorisztikus elemet. Egyszer San Franciscóban, miközben egy óriás hot dogot ettem, váratlanul engem is körbeállt húsz japán, s elkezdtek lelkesen fényképezni, amit nem értettem, zavartan néztem körbe magam körül, s csak akkor vettem észre, hogy egy valószínűtlenül giccses, amerikai zászlós hot dogos óriásplakát előtt eszem az óriás hot dogomat, ráadásul éppen egy amerikai zászlós bézbólsapka volt a fejemen. Igazán festői látvány lehettem a 39-es móló előtt, gondolom, szegény japánok éppen így képzelték el az igazi amerikait. De legalább nem voltam részeg, mint ez a magyar cowboy a Fény utcai piacon.

Szokás szerint fölmentem az emeletre, mert van ott egy kávészaküzlet, ahol valószínűtlenül kiváló kávét főznek, ráadásul kicsiny hordókban tárolják a különlegesebbnél különlegesebb kávészemeket. Van panamai, kenyai és jávai olasz, van columbiai, etiópiai és brazil francia, sőt – ez aztán a globális kiterjedésű multikulti – árulnak etióp bécsit is, amiről nem mertem kérdezni, hogy micsoda, de a belőle készült feketelevest magamban el is kereszteltem kitömött barbárnak. Ah, kérek egy kitömött barbárt tejhabbal, kevés cukorral! Megittam a kávámat, mentem tovább a piacon, s hát kit látok?

Na, kit?

Igen, egy magyar regényírót.

Sajnos nem azt, aki a kitömött barbárt írta, hanem egy másikat, de azért neki is megörültem – istenem, ez egy ilyen szombat volt, éppen mindennek örültem, úgy látszik, mégis jó gyógyszereket kaptam a pszichiátrián. Beszédbe elegyedtünk a magyar regényíróval, s drukkoltam neki, hogy az irodalom ne kerüljön szóba, mert attól frászt lehet kapni – ha az ember a nap huszonnégy órájában irodalommal foglalkozik, akkor a fennmaradó, kevéske idejében nem akar beszélgetni róla, sajnos ezt kevesen tudják, és ha írót látnak, rögtön szóba hoznak valami irodalmi dolgot, s aztán csodálkoznak rajta, hogy az író riadtan menekül. A regényíró azt kérdezte, hogy mit vásárolok, mondtam neki, hogy semmit, csak kijöttem kicsit dolgozni a fényre. Földerült az arca, ennek a poénnak megörült, hát én is örültem megint, mondom, ez egy ilyen örülős szombat volt.

Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy fideszes parlamenti képviselőt, akit még az előző életemből, Debrecenből ismerek. Szerintem elég jól ismerem, ebből kifolyólag nem vagyunk jóban, mert tolvajokkal jóban lenni nem szeretek, kivéve, ha írók, és irodalmi szövegeket tulajdonítanak el, az efféle irodalmi módszernek ugyanis pusztán hagyománytiszteletből nagy barátja vagyok, csak éppen beszélni nem szeretek róla.

Szóval ott ballagott előttem a fideszes parlamenti képviselő, és mind a két karját súlyosan megpakolt kosarak húzták. Alaposan megnéztem, hogy mi volt a kosaraiban, sorolom: láttam benne zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret és húst. Gondolom, szokás szerint lopta.

Istenem, hát ilyen időket élünk, a fideszes parlamenti képviselők mostanában lopnak, mint a szarka. Erről a konkrét fideszes parlamenti képviselőről konkrétan tudom, hogy különböző meghívásos közbeszerzési pályázatokon konkrétan milliókkal tömte ki a barátai cégét, gondolom, visszacsorgattak neki belőle, mert a múltkor már megint új kocsival láttam. Olyan szépen gyűlik a pénze valahol, egy biztonságos széfben, hogy a piacon a két megrakott kosárral ballagva csak úgy ragyogott az arca az örömtől – meg attól a sok-sok ellopott milliótól, amiért nem ő dolgozott meg, hanem például az a cigányzenész, aki Bachot játszik a Moszkván. Előre szólok, legyen nagyon figyelmes, ha ez a konkrét fideszes parlamenti képviselő feltűnne a közelében, és a hegedűtok körül kezdene matatni. Jól figyelje meg a kezét, nehogy elemeljen pár százat a tokból – kitelik tőle, mert hagyománytisztelő, szorgalmas, igyekvő alak ez a képviselő, aki alaposan megtanulta már a Parlamentben, hogy az efféle szűk, szegényes időkben okos ember a kicsiért is lehajol.