Előfizetés

Kimegyek a fényre

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:20
Péntek Orsolya: Angyal

Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, s már útközben jókedvem lett, mert egy cigányzenész Bach-hegedűversenyek szólóit játszotta a Moszkván – vagyis a Széllkán, ahogy a tizenévesek mostanában nevezik –, és a muzsikusnak olyan szépen gyűlt a pénze a maga elé fektetett hegedűtokban, hogy ragyogott az arca az örömtől és a sok aprótól. Meg tán a zenétől, mert a végehangokat kicsit cifrázta, amúgy jó magyar nótásan, de Bachnak ez sem ártott.

Szépen kezdődött hát a szombat. S még szebben folytatódott, mert a piacra érve azonnal belebotlottam egy részeg cowboyba, aki egy kukával sörözött, úgy értem, pult híján a kuka fedelére helyezte a sörös korsóját, s mellette álldogált magányosan. De egészen bizonyosan nem érezte magát egyedül. Közben ugyanis élénken magyarázott valamit, méghozzá éppen a kukának, amely igaz barát módjára viselkedett: türelmesen hallgatott. Nem volt tíz óra még, és a cowboy alig állt a lábán, ennek megörültem, mert láthatólag ő is örült. Azonnal mentegetni kezdtem magamban, gondoltam, bánatában iszik, otthon biztosan veri a felesége, és a szorongását emiatt oldania kell. Széles karimájú, fekete bőrkalapot viselt, meg egy barna bőrkabátot, egy vékony bőrzekét, amitől egzotikusan kinézete támadt, nem csodálkoztam volna rajta, ha egy éppen arra járó turistahad körbeállja, s fényképezni kezdi, mint magyar folklorisztikus elemet. Egyszer San Franciscóban, miközben egy óriás hot dogot ettem, váratlanul engem is körbeállt húsz japán, s elkezdtek lelkesen fényképezni, amit nem értettem, zavartan néztem körbe magam körül, s csak akkor vettem észre, hogy egy valószínűtlenül giccses, amerikai zászlós hot dogos óriásplakát előtt eszem az óriás hot dogomat, ráadásul éppen egy amerikai zászlós bézbólsapka volt a fejemen. Igazán festői látvány lehettem a 39-es móló előtt, gondolom, szegény japánok éppen így képzelték el az igazi amerikait. De legalább nem voltam részeg, mint ez a magyar cowboy a Fény utcai piacon.

Szokás szerint fölmentem az emeletre, mert van ott egy kávészaküzlet, ahol valószínűtlenül kiváló kávét főznek, ráadásul kicsiny hordókban tárolják a különlegesebbnél különlegesebb kávészemeket. Van panamai, kenyai és jávai olasz, van columbiai, etiópiai és brazil francia, sőt – ez aztán a globális kiterjedésű multikulti – árulnak etióp bécsit is, amiről nem mertem kérdezni, hogy micsoda, de a belőle készült feketelevest magamban el is kereszteltem kitömött barbárnak. Ah, kérek egy kitömött barbárt tejhabbal, kevés cukorral! Megittam a kávámat, mentem tovább a piacon, s hát kit látok?

Na, kit?

Igen, egy magyar regényírót.

Sajnos nem azt, aki a kitömött barbárt írta, hanem egy másikat, de azért neki is megörültem – istenem, ez egy ilyen szombat volt, éppen mindennek örültem, úgy látszik, mégis jó gyógyszereket kaptam a pszichiátrián. Beszédbe elegyedtünk a magyar regényíróval, s drukkoltam neki, hogy az irodalom ne kerüljön szóba, mert attól frászt lehet kapni – ha az ember a nap huszonnégy órájában irodalommal foglalkozik, akkor a fennmaradó, kevéske idejében nem akar beszélgetni róla, sajnos ezt kevesen tudják, és ha írót látnak, rögtön szóba hoznak valami irodalmi dolgot, s aztán csodálkoznak rajta, hogy az író riadtan menekül. A regényíró azt kérdezte, hogy mit vásárolok, mondtam neki, hogy semmit, csak kijöttem kicsit dolgozni a fényre. Földerült az arca, ennek a poénnak megörült, hát én is örültem megint, mondom, ez egy ilyen örülős szombat volt.

Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy fideszes parlamenti képviselőt, akit még az előző életemből, Debrecenből ismerek. Szerintem elég jól ismerem, ebből kifolyólag nem vagyunk jóban, mert tolvajokkal jóban lenni nem szeretek, kivéve, ha írók, és irodalmi szövegeket tulajdonítanak el, az efféle irodalmi módszernek ugyanis pusztán hagyománytiszteletből nagy barátja vagyok, csak éppen beszélni nem szeretek róla.

Szóval ott ballagott előttem a fideszes parlamenti képviselő, és mind a két karját súlyosan megpakolt kosarak húzták. Alaposan megnéztem, hogy mi volt a kosaraiban, sorolom: láttam benne zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret és húst. Gondolom, szokás szerint lopta.

Istenem, hát ilyen időket élünk, a fideszes parlamenti képviselők mostanában lopnak, mint a szarka. Erről a konkrét fideszes parlamenti képviselőről konkrétan tudom, hogy különböző meghívásos közbeszerzési pályázatokon konkrétan milliókkal tömte ki a barátai cégét, gondolom, visszacsorgattak neki belőle, mert a múltkor már megint új kocsival láttam. Olyan szépen gyűlik a pénze valahol, egy biztonságos széfben, hogy a piacon a két megrakott kosárral ballagva csak úgy ragyogott az arca az örömtől – meg attól a sok-sok ellopott milliótól, amiért nem ő dolgozott meg, hanem például az a cigányzenész, aki Bachot játszik a Moszkván. Előre szólok, legyen nagyon figyelmes, ha ez a konkrét fideszes parlamenti képviselő feltűnne a közelében, és a hegedűtok körül kezdene matatni. Jól figyelje meg a kezét, nehogy elemeljen pár százat a tokból – kitelik tőle, mert hagyománytisztelő, szorgalmas, igyekvő alak ez a képviselő, aki alaposan megtanulta már a Parlamentben, hogy az efféle szűk, szegényes időkben okos ember a kicsiért is lehajol.

Eurüdiké vonzásában

Előre kell bocsátanom: nem vagyok szakértő. Azonban nem kérek elnézést e hiányosságért, mert olvasóként és szerkesztőként leszűrtem: isten őrizz a szakértőktől, akkor, ha a művészet befogadásáról van szó.

A művész és műve minden nézőjével, olvasójával, hallgatójával egyénre szóló párbeszédet kezdeményez, s majd ennek nyomán alakít ki rövidebb vagy hosszabb, felületes vagy éppen mély és szerteágazó viszonyt minden megszólítottal. Ezért a befogadás médiuma nem az értés, nem is a szakértés, hanem az érzés. A nyitott szívé és léleké, amely föltárja magát a művész magányából kihasított hívás előtt, s nyomán kioldja magát a mai kocsma gőzéből, hogy a meghívást követve alá- vagy fölszálljon a művész világába. E megszólítottság a kiválasztottság feltétele, hogy úgy tudjunk a műre - a világra - koncentrálni, hogy közben a saját belső világukra is figyeljünk, hiszen csak ezen az adó-vevőn tudjuk érzékelni a művészetnek a (szak)értelemmel meg nem ragadható kisugárzását.

Különösen lényeges ez a szellemi késztetettség Péntek Orsolya festményei esetében, ahol a képek megérzékítette tájak nem egy külső, mindenki által látható, legfeljebb egyénien interpretálható világ-szelet feldolgozásai, hanem egy olyan világ panorámáját igyekszenek láthatóvá tenni, amit a művész befelé kutatva fedezett fel, s szakított ki önmagából. Ez a befelé, önmagába kitágulás folyamata nemcsak egy „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség” Atlantisz kontinensét rajzolja meg, hanem egy „kollektív tudatalattiét” is. Ama pszeudoepikus emlékek föltárására vállalkozik, amelyek abból a korból származnak, amikor az emberi létezés még nem töredezett, idegenedett elbeszélésekké.

Szinte tapintható a sziromok, kelyhek suhogása, amint a festő alámerül a selymes anyagok lefedte kútba, hogy ott megkezdje kereső bolyongását – mint az Eurüdikét kereső Orfeusz az alvilágban. Ez a táj olyan kaleidoszkóp szerűen összerakott színekből és vonalakból, a folyton mozgásban lévő, vibráló-derengő labirinusokból áll, amellyel a „szakértő” igyekezete semmit nem képes kezdeni.

Péntek Orsolya színekben, vonalakban izzó tájain alakok és csoportok sejlenek fel. A képzőművészet történetén szocializálódott néző rutin angyalokat, vagy szent családot, a keresztény művészet toposzait asszociálná. Pedig ezek mélyebb emlékekből és teljességre emlékező élményekből szivárognak fel, mint a történelmi és művészeti korszakok kifejezésmódjában oly gazdagon változó, de témájukban statikus ábrázolásai. Pontosabban: ezek is azokból az emlék-DNS-ekből erednek, amelyeknek az Újszövetség novellái adtak funkcionális keretet és elbeszélés sémát. Az egymásba metsző gömbök fölidézik az elveszett Éden utáni nosztalgiát: azt az anyaöl-biztonságot, női mell-univerzumot, amelyből az Ember, s jelesül minden anya szülte ember, kiűzetett.

Nők és angyalok – és nem férfiak – népesítik be ezt az Atlantiszt, s figyelmeztetnek arra a határok nélküli teljességre, amely, mert az álom, a sok dimenziós valóságának a tapasztalatát rögzíti, nem ragad le nemek és fikciók megragadhatni vélt dimenzióiban. S e kerekségbe döfnek a kúp fenyő-sás szálkaalakzatok kipukkasztva a teljesség idilljét. S az ugyanebből a dús álomvegetációból bókol ki egy szomorú, talán egymás kezét hiába kereső emberpár kontúrja. S még a város is – , mindenki által közhelyszerűen ismert város, Velence – maszkjában inkább a város eszméje s elmohásodott-korhadt emléke sír, amikor már „Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.”

Ez a tompa és merengő, fájdalmas, „kollektív emlékeket” kereső és rekonstruáló nosztalgia Péntek Orsolya művészi nyelve és tónusa. S ugyanez az „érzéki erotikus” hangzás hatja át a prózáját is. Jómagam, híve vagyok a kötetben még nem kiadott tárcáinak, amelyekben nemcsak a muzikalitás a közös a festményekkel, hanem – és ez prózában nehezebb – az a hártyavékony keret felfeszítése is, ami all after all összetartja a cselekmény helyét elfoglaló érzések és hangulatok áradó kavargását.

S mivel Péntek Orsolya munkásságában két művészeti ág oly eltérő médiumaiban is azonos (autentikus) világgal szembesülünk, ez a példa is tovább erősít a hitben: a művész egyetlen feladata, hogy merészen és mélyen merítsen magából.

S éppen ezért nem paradoxon, hogy aki a saját lelke tengerébe veti ki a hálóját, az képes megragadni kora nagy, vagy jellemző irányait is. Péntek Orsolya képei a napi hírek aktualitásával és évezredes tapasztalatok összegzéseként ragadnak meg. Bizony, e képek nyomába méltóbb és igazabb leszállni az alvilágba – ahol Eurüdikével való találkozásnak legalább az eszméje vár –, mint megfulladni a mai kocsma szmogjában.

A "buszi"

Anyámnak, aki akkor már bő tíz éve özvegy volt (1957) valamilyen sugallat folytán „beugrott”, hogy apám még 1941-ben „valahol Balatonszéplakon” vett neki egy telket – nyilván a háború utánra. De ő soha nem járt ott, csak valami nyilvántartásból leste ki, hol is van ez a 100 négyszögöles, kicsi földdarab. Merthogy kezdeni akart vele valamit. Nyaralót szeretett volna. Azért „volna”, mert építkezésre nem hogy neki, a családnak se akadt pénze. Viszont nem volt az a típus, aki könnyen feladja.

Annak idején nem csak a Balaton, a Velencei tó környékén is lehetett látni kiszuperált autóbuszokat, amelyek hétvégi házacskák gyanánt szolgáltak. Anyám eldöntötte, ha nem drága, ő is szerez egyet. Még a napra is emlékszem, amikor kimentünk valamilyen Pest határában levő roncstelepre, ahová anyám elhívta magával egyik gyerekkori barátját, a „Simonjóskát”, aki afféle ezermesterként alkalmasnak látszott arra, hogy kiválassza a buszok közül a leginkább használhatót. A választás megtörtént, egy hajdani távolsági buszra esett. A hátsó felét fémlétra díszítette, a tetejét meg rácsos fapalló, ahová az utazók bőröndjeit, csomagjait, vackait pakolták, majd leszíjazták. 1200 forintot fizettünk érte. A szállítás le a Balatonra majdnem ugyanannyiba került.

Buszunk karrierje rosszul kezdődött. A tréler sofőrje alighanem ügyetlenül csúsztatta le majdani nyaralónkat a kocsija platójáról, az megdőlt, majd az oldalára fordulva a földre huppant, neki a szomszéd (bevakolt) faház kerítésének. Tiszta szerencse, hogy a nagy család szinte összes férfitagja részt vett az expedícióban, mert a tréler tartóköteleivel többszöri egy-kettő-három!-ra sikerült a talpára állítani a járművet s immár semmi akadálya nem volt, hogy használjuk.

Azon a környéken (Balatonszéplak-alsó) téglaházak alig-alig voltak, a víz felé tartó utcánkban legfeljebb három, s azok is mind a háború előtt épültek, csakúgy mint a tőlünk 100 méterre levő kétszintes „Gábor-villa”, amelyet a néhai Zsa-Zsa dúsgazdag (ékszerész)apja épített. Betonozott utak mifelénk egyáltalán nem voltak, víz se, villany se, gáz se, a csatornázásról nem is beszélve. De ha már a férfiak a busz belsejében a hátrahagyott üléslécekből ágyakat tudtak ácsolni – kétoldalt 3-3-at, hátul egyet – akkor a többi akadály leküzdhető volt. Lett „konyha” az épen maradt motorháztető két oldalfala között (nagybátyám talált egy fémrostélyt, arra vaslapot tett, amelynek rőzsével, miegyébbel alá lehetett fűteni, a széltől meg téglákkal és gyeptéglákkal védeni); lett budi a kert végében, egy vödörrel az alján; vizet a szomszéd kútjából hordtunk (a ház a politikai elítéltként éppen börtönbüntetését töltő Rákosy Gergely író szüleié volt); világítani meg petróleumlámpákkal és zseblámpákkal világítottunk. Ja, és hogy el ne feledjem: az „ágyakra” nem szalmával, hanem friss fűvel tömött zsákok kerültek, ami a gondoskodás egy formája volt a testszagok és más illatok enyhítéséről. A ruháink, más holmijaink a buszban megmaradt csomagtartó hálókba kerültek. Pár hét alatt minden elkészült, élelmiszert a vasútállomással szembeni vegyesboltban vásároltunk, vagy ha hús kellett, bevonatoztunk Siófokra (5 km).

A víz tőlünk 50 méterre terült el, akkor még tiszta volt mint a kristály, mi gyerekek – unokatestvérem, Csaba és én – még kagylókat is találtunk bőven. Egész napunkat a Balatonban töltöttük, általában csatlakozott hozzánk a velünk egykorú Kaszab Ákos, a későbbi Ybl-díjas építész is, aki nagyszüleinél nyaralgatott a húgával. Úsztunk, „vizipólóztunk” egészen addig, amíg a part felől nem jött valamelyik szüle üvöltése: „Ebéd!” Ugyanez megismétlődött szürkületkor. (Vacsora!) Ebéd után azért Csabával felmásztunk „pihenni” a busz tetejére; valójában a környék legszebb, igazi villájában nyaraló csinos csajokat (egy testvérpárt) bámulgattuk nyálcsorgatva, akik mellesleg le se tojtak bennünket.

A menü általában paprikás krumpli, tészta, sok-sok lecsó és annál is több kolbászos bableves volt. Utóbbi vidámmá tette az estéket a vaksötét buszban, mert a bab ismert hatása vicceket generált. Keresztapám egyszer azt mondta, kezdem érezni, hogy emelkedünk fölfelé, egyszer azt, nehogy valaki gyertyát gyújtson!

Pár évvel később megesett, hogy szüleink magunkra hagytak; akkor lejött hozzánk régi barátom, Papp Zsolt (később nemzedéke talán legtehetségesebb filozófusa, remek tollú publicistája az ÉS-nek), sőt Petri Gyuri is, a kezdő költő, aki a dögmelegben sálat tekert a nyaka köré és némi utánérzéssel, színpadiassággal ezt mormolta: „a beteg költő a Rivierán”. Zsolt eközben órákig ült a fűben és jógázott. Kaját meg – főzés helyett – a szaporodó szomszédoktól „lejmoltunk”.

Arrafelé minden háznak, villának neve volt. Mi sem maradhattunk ki. A busz homlokzatára gyurmából vagy gipszből kiírtuk, hogy „BUSZI” – jobb ötletünk nem volt. És akkor egy szép nap végigsétált előttünk, le a vízhez egy szerelmespár. Ez vagy 1959-ben, vagy ’60-ban volt. Megálltak, fölnéztek és röhögésben törtek ki. A név alighanem „szivárványos” asszociációkat ébresztett bennük. Felismertük őket: Darvas Iván és Házy Erzsébet volt a pár, Iván nem sokkal előtte jöhetett ki a börtönből és szeretett bele a csodálatos szopránénekesnőbe, immár Tolnay Kláritól elváltan. (Vagy már az ’57-es Gerolsteini kaland forgatása közben?)

„Buszi” öt évet élt. ’62-ben egy 4X4 méteres, teraszos házacska került a helyére, az ilyen mérettől elvárható „keleti kényelemmel”. Emeletes vaságyak, szovjet tábori ágyak. De legalább volt WC és pici teakonyha, víz is, villany is. És a végében egy keresztapám ácsolta, csak alvásra alkalmas fakunyhó. 25 éven át laktuk.