A főemlősök 60 százaléka az emberi tevékenység következtében pusztul el és 75 százalékuk kihalással fenyegetett, ami 1996-hoz mérten 20 százalékos csökkenésüket jelenti. Félő, hogy ezzel az ütemmel 25-50 év múlva el is tűnnek - olvasható a Sciences Advances című amerikai tudományos magazinban megjelent felmérésben. A gorillák, a csimpánzok és az orángutánok már jó ideje felkerültek a UICN (Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség) listájára, de nincsenek egyedül. A Madagaszkárban honos gyűrűsfarkú lemúr, a Vietnam északi részén élő rhinopithecus, azaz az aranyorrú barna majom sem haladják meg a néhány ezres példányszámot. A Kína egyik délkeleti szigetén élő hajnani gibbonból pedig már csak 30 egyed él. A szumátrai orángután még valamivel jobb helyzetben van 14 ezer élő példányával, de a bonobóból, amely pigmeus csimpánzként is ismert, sem maradt több 30 ezernél.
A főemlősök napjainkban mindössze néhány országban koncentrálódnak. Kétharmaduk Brazíliában, Madagaszkárban, Indonéziában és a Kongói Köztársaságban él. Nem elsősorban a klímaváltozás fenyegeti őket, hanem az élőhelyüknek az emberi tevékenység általi elhódítása. A mezőgazdasági területek növelése érdekében - legyen az közvetlenül a lakosság élelmezése vagy az élelmiszeripar fejlesztése miatt - nagyléptékű erdőtlenítés folyik mindenütt. A pálmaolaj, a szója, vagy a gumi előállítása, és az extenzív állattenyésztés felelősek sok millió hektár erdő eltűnéséért. Becslések szerint 1990 és 2010 között a mezőgazdaság terjeszkedése 1,5 millió négyzetkilométert vett el az állatok élőhelyéből. Közrejátszik a folyamatban az illegális vadászat, az utak építése és a bányászat is.
A fenyegetettség messze nem szűnik: az olaj és a gáz kitermelésében 2035-ig a kereslet 30-53 százalékkal nőhet azokban a zónákban, ahol a főemlősök élnek, mindenekelőtt Amazónia nyugati térségében és a Csendes-óceán nyugati övezetében, köztük Borneo és Szumátra szigetén – mondják a szakemberek. Az előzetes felmérések szerint Kolumbia, Ecuador, Brazília, Peru és Bolívia erdős vidékein további mintegy 740 ezer négyzetkilométert foglalnak el. A tanulmány társszerzője, Paul Garber, az illinois-i egyetem antropológia-professzora szerint a szennyezettség, a klímaváltozás, valamint a népesség gyors növekedése még tovább súlyosbítja a helyzetet.
A Le Nouvel Observateur kérdésére, hogy mit lehet tenni, Garber professzor így válaszolt: „A következő 25 évben ezek a főemlősök eltűnnek, ha védelmüket nem tesszük globális prioritássá. Ez önmagában is tragikus veszteség lenne, de figyelembe kell venni, hogy más fajokra is hasonló sors vár. Eltűnésük kockázatot jelent az emberi fajra is, mert az emberiség rokonairól van szó, amelyek egyedülálló lehetőségeket kínálnak a fejlődés, a biológia, az új betegségek tanulmányozása számára. A főemlősök lényeges részei a trópusi biosokféleségnek, segítik az erdők regenerálódását, az ökorendszerek egészségét. Hogy megvédjük a főemlősöket, még változtathatunk magatartásunkon a természeti források kihasználásában. Hozzá kell látnunk a helyi szegénység és túlnépesedés problémájának megoldásához. A szegénységet és az egyenlőtlenségeket csökkenteni lehetne az oktatáshoz és az orvosi ellátáshoz való jobb hozzáféréssel, a hagyományos életmódok megőrzésével.”.
A tanulmány szerzői felhívással fordulnak a kormányokhoz, a tudósokhoz, a civil szervezetekhez és a gazdasági élet szereplőihez, hogy ebbe az irányba mozgósítsák erőiket, amíg nem késő.
Feltámaszthatók-e kihalt állatok?
Tasmániai tigris: nincs számba vehető rokona FOTÓ: EP/HONG WU
Miközben a főemlősök mellett sok más állatfajért is aggódik a világ az óriás pandáktól a szibériai tigrisig, vannak, akik régen kipusztult fajokat élesztenének újra.
Stewart Brand biológus-író 1996-ban San Franciscóban alapított Long Now Alapítvány célja, hogy egy hosszútávú, akár évezredeket is átfogó kulturális intézet alapja legyen.
Újraéleszteni és helyreállítani nevű projektjével az a célja, hogy a biotechnológiának, elsősorban a fosszíliákban megőrzött DNS-mintáknak köszönhetően visszatérhetnének a Földre olyan állatok, amelyeknek, bár évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt eltűntek, élnek ma is genetikailag hasonló rokonaik.
Így az ősi mintákat beültethetnék a leszármazottak élő génjeibe, a szintetikus biológia technikái révén módosítani lehetne azokat és egy rendkívül bonyolult, úgynevezett „fajok közti klónozással” feltámaszthatnák az eltűnt fajokat. Ilyen lenne a mamut, az őstulok, a gyapjas orrszarvú, vagy a 100 éve kiirtott vándorgalamb, amely életre keltésének külön nemzetközi konferenciát rendeztek. Ez utóbbi munkálatokba a Harvard kutatócsoportja is bekapcsolódott George Church professzor vezetésével. A szibériai mamut klónozásán időközben orosz és dél-koreai tudósok is dolgoznak, míg ausztrál kollégáik vágyálma, hogy újra megjelenjen a 1931-ben kihalt tasmániai tigris, amelynek azonban semmilyen számba vehető rokona sincsen.
A projekt irányítói szerint ezeknek az „újraélesztéseknek” fontos szerepe lehet a világ biosokféleségének, ökológiai egészségének javításában. Segítene abban is, hogy a megmentenének a kihalástól olyan kis populációkat, amelyek a közeli vérrokonság miatt nélkülözik az életre való egyedek létrehozásához szükséges genetikai diverzitást. Arra azonban egyelőre ők sem tudják a választ, hogy ezek a feltámasztott állatok életben maradnának-e szabadon, természetes körülmények között, már csak azért is, mert eredeti élőhelyeik többnyire már nem léteznek. Annak pedig Brandék szerint sem lenne sok értelme, ha ezeket az őslényeket csupán állatkertben lehetne mutogatni.
Mindazonáltal Spielberg Jurassic Park-látomásától nem kell tartanunk, mert az alapítvány kutatói mindenekelőtt az emberekkel való együttélés biológiai és ökológiai lehetőségét veszik figyelembe. Ezek alapján úgy látják, hogy a dinoszauruszoknak nincsen helye a Földön, amíg az emberi faj létezik. Ráadásul a DNS-molekulák lebomlása viszonylag gyors. Az eddigi legrégibb azonosítható DNS-t egy 700 ezer éves, jégbefagyott lócsontban találták a kanadai Yukon szövetségi területen. A dínók pedig immár 65 millió éve eltűntek.
