Negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg a Magyar Ifjúság című hetilapban „Emberhelyen” címmel egy jegyzet. A szó akkor született, amikor a nagyanyám észrevette, hogy csupa férfi vesz körül a munkahelyemen. „Asszony helyre kellett volna menned kislányom dolgozni, nem ilyen férfi helyre”- mondta, és őszintén sajnálkozott a hosszú munkanapok, a hétvégi programok és az éjszakai virrasztás miatt. Azt szinte természetesnek tekintette, hogy soha nem érdekelt a konyha, a kamra, mert belenyugodott abba, hogy az én életem a könyvek és az emberek között zajlik. Erre azt mondta: „meglátod, lesz még ennek böjtje”. Igaza lett. A konyhát és a kamrát hosszú évtizedeken át édesanyám birtokolta, így túl a hatodik ikszen éltem meg a süteménykészítés fortélyait, a befőzés gyönyörűségét és azt az örömet, ahogyan a családom, az unokák keresik „teremtményeimet”.
Mindig az volt a véleményem, hogy nőnek lenni jó. Társnak lenni kihívás. Ez az, amire a „családi iskolában” készülhetünk fel. Megtanulni együtt élni a másik nemmel, az idősebb generációval. Érteni önmagunkat, tisztelni másokat. Ellesni a boldog, értelmes élet titkait, praktikáit. Merni hibázni és akarni kijavítani. Szeretni és megszerettetni magunkat. Felismerni, hogy ki és mi tesz boldoggá, megtanulni a fortélyokat, amelyek családunk, életformánk anyagi alapjainak megteremtéséhez nélkülözhetetlenek.
Nőnek lenni jó. Anyákká válhatunk. Részesei lehetünk az élet születésének. Újrateremthetjük régen volt őseink génjeit: arcvonásaikat, mozgásukat, tehetségüket, jó és rossz tulajdonságaikat, emberségüket. Fantasztikus látni, amikor apa és fia együtt lépdel, és egyformán mozdul a láb. Csodálatos az unokák ébredését megélni, ahogy felülnek, járnak, ahogyan elkezdenek beszélni, majd fogalmazni, véleményt mondani, akarni. Amint befogadják az általunk kialakított világot és nyomban meg is haladják azt, hogy minden tanítást azzal kommentáljanak: „Én ezt már tudom, nagyi.” Érezni a gyerekeinket akkor is, ha kilométer ezrek választanak el tőlük.
Szabad a tér, minden szakma nyitott, elvileg minden nő megvalósíthatja álmait. Vannak persze ügyvédi irodák, ahová csak férfiakat vesznek fel, és még mindig többségben vannak azok a munkahelyek, ahol a dolgozók többsége ugyan nő, de az első számú vezetők és a kisfőnökök mégis a férfiak. A politikai pályán pedig alig-alig találunk hölgyeket.
Madách a Tragédiában Éváról, az örök nőről írja: „A jó sajátja, bűne a koré, mely szülte őt.” Érvényes-e az idézett mondat igazsága a mai viszonyok között? A nők jelzője még mai is a „szebbik nem”, noha számos tudományos és féltudományos mű szerzője szerint egyre több a férfias nő és a nőies férfi. Hosszan értekezhetnénk arról, hogy mit is jelent a „nőies” és a „férfias” kifejezés manapság, amikor külső megjelenésben és mentálisan is egyre nagyobb az azonosság a két nem között. Nem a nadrág, a rövid frizura, az autó vagy a világháló használata mossa el a határokat, hanem a jogegyenlőség szüli a XXI. század nőalakját és az, hogy kiteljesedhet emberként, de nő maradhat. A jogegyenlőség, azonban csak elv, a valóság azt mutatja, hogy a nők nem csak a szélsőséges muszlim és zsidó vallásúak körében alávetettek, kiszolgáltatottak, emberi és szabadságjogaiktól megfosztottak. A polgári magyar gondolkodásban is jellemzően a nők feladata a háztartás szervezése, a gyerekek nevelése, a családi hagyományok ápolása.
A tradicionális paraszti családban egy falusi nőnek szolgáltatások híján tucatnyi „szakma” művelőjének kellett lennie. A főzés, a mosás, takarítás csak a napi rutin része volt. Emlékszem, a velünk egy épületben lakó nagynéném 11-kor bejött a határból, ahol a harmat felszállásától dolgozott, megmosakodott és déli harangszóra meleg ebéddel várta urát. Emellett kertészkedett, köpült, állatokat gondozott. A nagyanyámnak órája sem volt, de hozzá igazodtak térben és időben a Fő utca asszonyai, ha valamilyen időszaki munkát kellett végezni. Édesanyám igazi „homo ludens” volt. Heten voltak testvérek, de csak a fiúkat taníttatták. Az osztatlan falusi iskolában, ahol minden gyerek egyetlen osztályban tanult, ő hozta-vitte fiú testvérei könyveit, írta leckéiket. Így tanult meg - nem középiskolás fokon - írni, verset, novellákat mondani, és ezeket még kilencven évesen is tudta idézni. Levelei családi kincsünket jelentik. Rajzai csodálatosak. Nem szokványos életmeséin nőttek fel gyerekeink.
Átalakult a magyar vidék, megváltozott a városi életforma, benne a családok helyzete. A nők kettős hivatása, anyai-feleségi funkciói mellé a munka társult. E hármas szerepkörben pedig azoknak lehet reménye arra, hogy anyaként, asszonyként, társként és a munkahelyükön is sikeresek legyenek, akik mindhárom szerepre készültek és olyan társat találnak, aki a családi feladatokban részt vesz.
Aki nem talál ilyen társra? Aki naponta szembesül a munkahelyi intrikákkal, aki felveszi a harcot az érvényesülésért, aki ragaszkodik ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát és szakmai álmait – könnyen kiéghet.
A burnout napjainkban főleg a nők betegsége lett.