Szociális intézményektől sújtva

Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Sőt, már azt is egyre kevesebben vitatják, hogy mindez tipikusan a nők kárára történik, mert a nemek közti egyenlőtlenségek egy hierarchikus társadalomban válnak valósággá, és így leképezik a férfiak előjogain alapuló, általános alá-fölérendeltségi viszonyokat. Legfeljebb vannak, akik szerint ezzel semmi gond nincs.

Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal – például a származással, a bőrszínnel, a szexuális orientációval, a fogyatékossággal vagy az osztályhelyzettel. A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalításnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.

A szegénységben élő nőknek számtalan olyan nehézséggel kell megküzdeniük, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szembesülnek. Mindez egyéb társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik: kockázatot jelent a roma származás vagy a fogyatékosság is. Az egyenlőtlenségeket a társadalom termeli ki és tartja fenn, s a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják ezt az állapotot. A valóságban azonban ennek az ellenkezője történik: azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők helyzetét, amelyek eredetileg az érdekükben jöttek létre.

Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását, amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.

Kiszolgáltatott helyzetben

A magyar állam tulajdonképpen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáit hivatottak kezelni. Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a kiterjedt bürokráciában merül ki, finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatait. A szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak.

Ez néhány esetben már a jogszabályok szövegében megmutatkozik. Például a munkanélküliek ellátását szabályozó 1991. évi IV. törvénynek a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 25. § 2/d pontja előírja, hogy csak akkor lehet valaki jogosult álláskeresési járadékra, ha mindent megtesz azért, hogy munkát vállaljon, és még az állami foglalkoztatási szerv sem tud számára megfelelő munkahelyet ajánlani. A törvény értelmében egy munkahely akkor megfelelő, ha „a munkahely és a lakóhely közötti naponta – tömegközlekedési eszközzel – történő oda- és visszautazás ideje a három órát, illetve tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében a két órát nem haladja meg.” Vagyis a munkanélküli nőktől minden esetben elvárja a jogalkotó, hogy elsősorban ők feleljenek a családban nevelkedő gyerekekért, míg a férfiaktól ezt csak akkor várja el, ha „egyedül nevelik” a gyereküket.

A legtöbb problémával azonban a szociális célú törvények gyakorlati alkalmazásakor szembesülnek a szegénységben élő nők. Például a családsegítő és gyermekjóléti központokban, ahová az esetek túlnyomó többségében akkor is az anyák fordulnak, ha a gyereknek apja is van (márpedig az esetek túlnyomó többségében van neki), mert a társadalmi nemi szerepleosztások ezt diktálják. Ezekben a központokban a nők nap mint nap tapasztalják, hogy amire ténylegesen szükségük volna (például anyagi támogatás válsághelyzetben, szociális bérlakás, védelem a bántalmazó partnerüktől), azt a hivatal nem tudja számukra biztosítani, mert az állam nem finanszíroz krízissegélyt, nem tart fenn szociális bérlakásokat és nem működtet hatékony áldozatsegítő intézményeket. Ezért az ügyintézők jobb híján fenyegetéssel, áldozathibáztatással reagálnak a hozzájuk fordulók panaszaira, akik legközelebb kétszer is meggondolják, hogy felkeressék-e az intézményt, ha bajba kerülnek.

A lakásszegénységben élők számára fenntartott családok átmeneti otthonai (csáók), illetve az anyaotthonok többsége nagyon rossz állapotban van és tömegszállás jellegükből fakadóan nem biztosítanak méltó körülményeket. Mindezt tetézi az az elbánás, amit az ott élők a mindennapokban tapasztalnak; lekezelően vagy megalázó módon beszélnek velük, szigorú ellenőrzés alatt tartják őket, benéznek a hűtőszekrényükbe, bekamerázzák a közös helyiségeket, nehezen indokolható szabályokat kényszerítenek rájuk. Beleszólnak mindennapi életük legapróbb részleteibe, hogy mikor szellőztetnek vagy hogyan nevelik a gyerekeiket, mikor milyen ruhát adnak rájuk. Van olyan otthon, ahol heti egy órányi időt engedélyeznek a látogatóknak. Nem csoda, hogy a nők menekülnének ezekről a helyekről. De nincs hova.

Mit lehetne tenni?

Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy gyereket a családjától elválasztani pusztán anyagi okból nem lehet, a gyakorlatban mégis sok kicsit emelnek ki a szülői környezetből olyan okokra hivatkozva, amelyek a család szegénységéből fakadnak: nem megfelelőek a lakáskörülményeik, nincs elég pénzük élelemre vagy tisztálkodószerekre. Miközben a gyerek érdekét az szolgálná, ha a hatóság abban támogatná a családot, hogy ezeken a körülményeken változtatni tudjon. Ezeknek az eljárásoknak a lelki és fizikai terheit az esetek legnagyobb részében az anyák viselik. Ők könyörögnek a családgondozónak hétről hétre; ők járnak hivatalról hivatalra, hogy rendezni tudják a helyzetüket; ők kuncsorognak adományért a jótékonysági szervezeteknél; ők nyugtatják a gyerekeket, akik már minden csengetésre összerezzenek. Ők dolgoznak három műszakban takarítóként, hogy valahogyan előteremtsék a gyerekek ellátásához szükséges pénzt, és ezzel megelőzzék a kiemelést. Eközben a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek több mint 20 éve nem tudják elérni a gyámhivataloknál, hogy a bántalmazó apáknak ne járjon automatikusan a gyerekek felügyeleti joga.

A szegénységben élő nők intézményi elnyomásának felszámolásához elsősorban politikai akaratra volna szükség, olyan döntéshozókra, akik a rájuk bízott közpénzt felelősen használják fel, a rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását prioritásként kezelik. Másodsorban olyan szociális munkásokra, családgondozókra, ügyintézőkre, akik felismerik a nemek közti rendszerszintű egyenlőtlenségeket és tenni is akarnak ezek ellen. Ezek a szakemberek sincsenek könnyű helyzetben, a túlnyomórészt férfi döntéshozók nem biztosítják a munkájukhoz azokat az erőforrásokat, amelyek révén érdemi segítséget tudnának nyújtani a hozzájuk fordulóknak.

De a fenti problémák egy része többletforrások nélkül is kiküszöbölhető volna – ahhoz nem kell pénz, hogy valaki ne alázza meg az ügyfelét, ne kezelje irányításra szoruló gyerekként a hozzá fordulót, hanem tekintse őt egyenlő partnernek és vegye észre a rendszerszintű problémákat. Például ne a nőt vonja felelősségre azért, mert a partnere nem dolgozik, hanem a kormány gazdaságpolitikáját, vagy magát a partnert. Ezek az állapotok a szociális ellátórendszerben csak akkor fognak megváltozni, ha a benne dolgozó szakemberek végre a sarkukra állnak és ügyfeleikkel szolidaritást vállalva kikövetelik a munkájuk megfelelő elvégzéséhez szükséges eszközöket. Addig marad az ügyfelek megfélemlítése, büntetése és megalázása.

Csak a szolidaritás segíthet

És ahhoz sem kellene plusz pénz, hogy a szociális ellátórendszer használatára kényszerülő nőnek megfelelő jogorvoslati és érdekvédelmi lehetőségek álljanak rendelkezésére. Például a csáokban és anyaotthonokban ne csak névleg működjenek a törvényben előírt érdekvédelmi fórumok, és ezekre az intézményekre is vonatkozzanak ugyanazok a jogorvoslati szabályok, mint a többi szociális intézményre. A jelenlegi szabályozás értelmében például átmeneti szállók esetében bírósághoz lehet fordulni, ha valaki vitatja felvétele elutasítását vagy az intézményből való elbocsátását, míg csáók esetében csak a fenntartónál lehet panasszal élni, tehát annál, aki az eredeti döntést meghozta.

Amíg ezek a politikai és szakmai feltételek nem adottak, addig a szegénységben élő nőknek nem marad más lehetőségük helyzetük javítására, mint az egymás iránti szolidaritás jelképes és cselekvő gesztusai, illetve a feladatukat tisztességesen ellátó szociális munkások támogatása. Szerencsére már erre is van példa Magyarországon.