Cigányúton, útfélen

Lakhat-e cigány a budai Várban? - söpört végig a kérdés az internetes sajtón pár nappal ezelőtt. Apropóját egy tudományos fokozattal bíró ember levele adta, melyben emelt hangon és törvényi hivatkozásokkal megtűzdelve követeli, hogy a szomszédja találjon "fehér embert" bérlőnek a lakásában élő cigány család helyett, mert "maga a tudat, hogy egy budavári polgári házban egy cigánycsalád lakik a szomszédomban, számomra elviselhetetlen, tűrhetetlen".

"Fehéret" egy család helyett, amelynek viselkedése egyébként semmiféle kifogásra nem adott okot. Egy család helyett, amely mellesleg nem is cigány. Az olasz családfő sötét haja és barna bőre téveszthette meg a jeles PhD-t.

És most ne kezdjen senki sopánkodni, hogy nahát, manapság már mik vannak, mert ezek a dolgok itt vannak velünk időtlen idők óta. A fodrász, aki elküldi a cigány kuncsaftot, még akkor is, ha reggel óta csak lesi az ajtót vendégre várva. A boltos, aki szinte rátapad a cigány vevőre és feltűnően nézi a kezét. A munkaadó, akinél már akkor betelt az állás, mikor meghallja a "cigányos" akcentust a telefonban. Mi mind, akik pont olyan jól tudjuk, hogy a cigányok a családi pótlékért nevelnek sok gyereket, meg hogy már elemiben a segélyre bazírozzák a későbbi megélhetésüket, mint azt, hogy nem akarunk pirézt látni a szomszédunkban.

Bár erről szeretünk megfeledkezni, de attól még tény: ebben az országban szép szál magyar legények tíz évvel ezelőtt időről időre találomra kiválasztottak, majd meglőttek, illetve meg is öltek embereket azért, mert cigányok vagy annak látszanak. Ez a sorozatgyilkosság úgy zajlott le az azt követő perrel egyetemben, hogy a társadalmat nem rázta meg jobban, mint egy tévében játszott krimi. A társadalom ahhoz van szokva ugyanis, hogy a cigány bár létezik, hiszen látható az utcán, de a vele való együttélést a lehetséges minimumra szorítja a szokásjog. Az ingatlanpiacon külön kódnyelv súgja meg, tiszta-e a környék, ahová költözni szándékozunk. Cigány nincs a kórházban és nincs az iskolában sem: időtlen idők óta úgy szokás, hogy saját kórtermekben gyógyul, saját iskolában tanul meg írni-olvasni, aki persze papíron ugyanolyan állampolgár, mint a "fehér ember".

Húsz év kormányai képtelenek voltak elérni, hogy a településvezetők - saját népszerűségüket kockáztatva persze - meglépjék azt, amit egyedül Lázár János volt elég bátor megcsinálni a saját városában: bezárni a szegregált iskolákat, a többség felhúzó hatására bízni azokat, akik enélkül esélytelenségre lennének ítélve. A NER hét éve alatt ez a tehetetlenség aztán a kormánypolitika szintjére emelkedett. Noha az iskolák államosítása tökéletes eszköz lett volna a rendszer homogenizálására, a szakminiszter nem átall szeretetteli elkülönítésről prédikálni, és maga jelentkezni tanúnak a bíróságon, amikor a szegregáció ellenzői próbapert indítanak.

Ami az iskolarendszerben történik, az magáért beszél: a tankötelezettség leszállítása, a szakképzés primitivizálása, a nyelvoktatás színvonalának emelése helyett bevezetett ingyenes nyelvvizsga mind az esélyteremtés ellenében hat. Az azonban, hogy a kormányfő egy nyilvános beszédben, Csurka István módjára kikacsintva, az írói munkássága részeként mindezt megfejeli a félreérthetetlen etnikaizálással (ld. a kocsmapult mellett szokásos etnikumozást), igazán sötét idők képét vetíti előre.

A várbeli ügy egyébként már le is van zárva. A feldúlt tulajdonos, mikor viszontlátta saját sorait az interneten, gyorsan bocsánatot kért a szomszédtól. Spongyát rá. Egészen a következő esetig. Amire az engedély immár ki van adva - a legfelsőbb helyen.

Szerző
N. Kósa Judit

Etnikai selejt vagyok

Most már biztos: etnikai selejt vagyok. Pár óráig úgy nézett ki, hogy csak kulturális selejt, de aztán kiderült, hogy mégis etnikai. A legvalószínűbb, hogy mind a kettő. A legfelső helyről nyilatkoztatták ki.

Az történt, hogy a miniszterelnök évnyitó beszédet tartott a Kereskedelmi és Iparkamarában. Kifejtette, hogy etnikailag homogénnek kell lennünk, „mert a túl nagy keveredés bajjal jár”. Most itt ülök, nyakig a bajban. Nem tehetek róla, hogy ilyen selejtesre sikeredtem, a felmenőim szúrták el a dolgot. Össze-vissza keveredtek egymással, nemigen jött olyan népcsoport Magyarországra, amelyikből valaki ezen vagy azon az ágon be ne házasodott volna a családomba. Későn jött az intelem, hogy „az etnikai homogenitást meg kell őrizni”. Jó vicc, eső után köpönyeg.

Csütörtökön majdnem fellélegeztem, hogy megúszom. A kormányszóvivőin megnyugtattak: szó sincs róla, hogy a miniszterelnök ilyen rossz történelmi áthallásokra adott volna alkalmat. Hiszen utoljára az 1941-es törvényben keltek ki „az erősen eltérő fajokkal való vérkeveredés” ellen. Talán egy megrettent tanácsadónak utólag eszébe ötlött a párhuzam a fajelmélet atyjának tartott Gobineau-val is, aki szerint a keveredés degenerációhoz vezet. A Mein Kampf megfelelő idézeteire már igazán udvariatlanság lett volna gondolni: „A kultúrák pusztulásának egyedüli oka a vérkeveredés”. Így aztán a kínos asszociációkat elkerülendő a hivatalos leiratban az „etnikai homogenitást” gyorsan átjavították kulturálisra, azzal csak nem lesz baj.

Speciel rajtam ez sem sokat segített. Félig török nagyapám is volt, és úgy emlékszem, a „muszlim hordák” esetében a kibékíthetetlen kulturális ellentétekről beszéltek. Ezért félek, hogy a nagypapa miatt kulturálisan sem vagyok homogén. Mindig is baj van belőle, ha az ember nem tudja mind a négy nagyszülő homogenitását igazolni. Bár talán a kulturális problémák mégsem annyira veszélyesek, mint az etnikaiak. A kettő ugyan összefügghet, mert a beszédben az is elhangzott, hogy hála az etnikai homogenitásnak, ha valaki az országban jár, „akkor látja, hogy itt kultúrnép él”. De nem tudom, hogy én mint etnikai kotyvalék, mondhatni: korcs, kultúrnép vagyok-e, vagy sem.

Mindegy is, mert előkerült a beszéd videofelvétele, és kiderült, hogy a leiratot a túlbuzgó vazallusok utólag kozmetikázták. A főnök mégiscsak az etnikai homogenitást dicsőítette. Ha valaki azt hinné, hogy csak a szokásos migránsozás újabb stiláris változatával állt elő, mert a régieket már maga is unja, hát nem. Hogy ne legyen félreértés, leszögezte: „Ez nemcsak a migrációra vonatkozik, hanem általában egy megközelítésről szól, hogy hogyan gondolkodjunk Magyarország népességéről”.

Na most, ha magamévá teszem a megközelítést, akkor a meglévő népesség is akkor lesz méltó a kormányzat bizalmára, ha etnikailag homogén lesz. Azt értem, hogy ne engedjünk be senkit, de homályban maradt az a fontos részlet, hogy mi legyen a már bent lévő nem homogénekkel. Márpedig ilyenek rajtam kívül is vannak, ahogy a beszéd egy másik részéből ki is derült: az alapjövedelemhez hasonló léhaságokról nálunk azért nem érdemes vitatkozni sem, mert „Magyarországnak az etnikai viszonyai bonyolultak”. Ahhoz tovább kellene kutatni a családfámat, hogy megtudjam: érint-e esetleg ez a cigányozás is, de ahogy az ősöket ismerem, miért pont ezt úsztam volna meg! Jöttmentnek minősülő, kellően bohém apámról sugdolóztak is az anyai ág szigorúbb tagjai: vagy zsidó, vagy cigány, de hogy nem rendes ember, az biztos.

A miniszterelnök a maga irgalmasságában dobott nekem egy mentőövet. Azt mondta, mi, magyarok azért picit heterogének vagyunk, lám, hányféle eredetű vezetéknevünk van, de „ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség”. Csak tudnám, beférek-e még a sávba, vagy fél lábbal szégyenszemre kilógok belőle.

Nem hiszem, hogy a kormány feje rasszista, de azt sem, hogy nem ismeri a szavak jelentését. Tanulta Max Webert: „etnikai csoportnak nevezzük az emberek olyan csoportjait, amelyek fenntartják a közös származásba vetett meggyőződésüket”. Az etnikai homogenitás nemcsak kulturális, hanem származási, biológiai kategória. Aki etnikai azonosságot követel, az a genetikai különbségeket is veszélyesnek tartja, „vérközösségről” beszél. Etnikai nemzettudatot épít, és nem kulturálisat, nyelvit, történelmit. Utóbbi lehet befogadó, az előbbi, ha akarja, ha nem, a más származásúakkal szemben kirekesztő. Ezért kaptuk fel a fejünket már 2012-ben Orbán ópusztaszeri beszédére: „a turul a magyarok ősképe. Beleszületünk, akár a nyelvünkbe. Az őskép a vérhez és a szülőföldhöz tartozik.” A szó, tudjuk, veszélyes fegyver. Nem érdemes játszani vele csak azért, hogy faji mítoszok kötőerejétől szorosabbra zárjon és vérközösségnek képzelje magát a tábor.

Amúgy van megoldás a teljes etnikai homogenitásra. Klónozásnak hívják. Igaz, ezen az úton még csak birkák születtek, mint Dolly, a bárány. Ez még nem is volna baj, sőt, csak jól kell kiválasztani a klónozandó egyedeket. Én, sajnos, szóba sem jöhetek. Etnikai selejt vagyok. Heterogén.

Szombati 7-es - Nemzeti egység kétségekkel

A nemzeti egység hiánya - a fideszes kommunikáció szerint ez az oka annak, hogy a kormány kénytelen volt Budapest olimpiai pályázatának visszavonását javasolni. Az e javaslatnak szentelt kormányhatározatban szó szerint az áll: „Budapest és Magyarország számára az olimpia nemzeti ügy. Régi tapasztalat, hogy a nemzeti ügyek képviseletéhez egyetértésre van szükség. Ez az egyetértés az ország vezetői és a pártok között a pályázat benyújtásakor megvolt (...). Az elmúlt hónapokban a korábban létrejött egység felbomlott, az olimpia ügye nemzeti ügyből pártüggyé vált. Ezért a felelősség a korábbi döntésükből kihátráló ellenzéki pártokat terheli".

A határozat alig néhány órával azután már meg is jelent, hogy hárman - Borkai, Orbán és Tarlós - úgy döntöttek, a főváros vissza fogja vonni a pályázatot. Nem kérdés, hogy a tényleges döntést ki hozta meg: az, akinek régi álma volt az olimpia és aki szerint most "álomgyilkosság" történt. (Nem is lennénk most az ő álmát legyilkolók helyében, mert a végén még egy visszamenőleges hatályú Btk-módosítás büntethetővé teszi az álomgyilkosságot.) Az a "nagyon-nagyon bátor ember", aki Lázár szavaival "nem szokott megfutamodni semmitől".

Ami ebből engem érdekel, az a nemzeti egység fogalma, ami állítólag felbomlott a kihátráló ellenzéki pártok miatt. Lázár ezt így fogalmazta meg: „A nemzeti egység elképzelhetetlen baloldali pártok nélkül, ha ők nem támogatják az ügyet, akkor nincsen nemzeti egység”. Vannak tehát nemzeti ügyeink, amelyek képviseletéhez - a kormányhatározatot alapul éve - a tapasztalat szerint egyetértés szükséges és vannak pártügyek. Mármost honnan tudhatjuk meg, hogy valami nemzeti ügy vagy pártügy, egyáltalán vannak-e nemzeti ügyek vagy csak pártügyek léteznek, s mi is az a nemzeti egység a kormányfő szerint?

Ennek tisztázásához segítségül hívjuk a nagyon-nagyon bátor embert. Orbán 2004-ben, miután kiírták a népszavazást a határon túliak magyar állampolgársága ügyében, azt mondta: "Mi ugyanis elsősorban nem politikai küzdelmet folytatunk pártokkal pártokért, kormányokkal kormányokért, a mi küzdelmünk elsődleges célja a közösségépítés, a teljes magyar nemzeti egység megalkotása." Itt a nemzeti egység a közösségépítés céljaként jelenik meg, olyan valamiként, amire törekedni kell.

A 2010-es választási győzelem után 100 nappal viszont a nemzeti egységet már a politikai egységgel azonosította: "Olyan tabukat döntöttünk le együtt május óta, amelyeket csak egy akkora nemzeti egység képes ledönteni, mint ami létrejött ez év áprilisában.", majd elsorolta, melyek azok a "nemzeti ügyek", amelyekre kétharmados felhatalmazást kapott pártja. Ugyanekkor viszont fontos különbséget is tett: mivel a magyarok individualisták, nem a nemzeti egység, hanem csak a nemzeti együttműködés rendszeréről beszélhetünk.

A tavaly ősszel elbukott menekült- és Európa-ellenes népszavazás után ugyancsak a politikai és a nemzeti egység azonosságáról beszélt: mivel az érvényesen szavazók 98 százaléka nemmel szavazott a migránsok kötelező betelepítésére, ez egy olyan politikai egységet jelent, ami korábban egyetlen más kérdésben sem nyilvánult meg. "Egy újszerű egység ez, amely nem pártkérdésben jött létre, hanem a pártok fölötti, nemzeti ügyben" - mondta Orbán, ezzel indokolva, hogy közjogi érvényt kell adni a referendum eredményének, azaz alaptörvényt kell módosítani.

Láthatjuk tehát, hogy politikai egységből nemzeti egység jöhet létre, vagyis egy politikai ügy pártok fölöttivé, nemzetivé válhat, ám egy nemzeti ügy - mint az olimpiarendezés esetében - könnyen politikai, avagy pártüggyé degradálódhat, s így elveszíti nemzeti jellegét. Ezzel megérkeztünk - Lánczi András szavaival - a "Fidesz legfőbb politikájához”, hogy csak a biztosnak tűnő ügyekbe állnak bele, és amint kiderül, hogy egy politikai kérdés mögött nincs nagy többség, elengedik azt. Az olimpián kívül ilyen volt az internetadó és a vasárnapi boltzár. A különböző politikai kérdésekben a nép véleményét folyamatos nagymintás közvélemény-kutatásokkal vizsgáló, és ezek eredménye alapján kormányzó Fidesz minden olyan ügyet nemzetivé emel, amelyben sikeresen megteremthető a "nemzeti egység", vagyis a politikai közvélemény támogatói többsége. Ha ez a többség nincs meg, akkor a "nemzeti egység" is hiányozni fog. Ahogy Orbán fogalmazott a pályázat visszavonása után: az olimpia megnyeréséhez nemzetközi szinten nem többség kell, hanem egység.

Kérdés, hogy a nemzeti egység valami egyebet is jelent-e a Fidesz és Orbán számára a szavazat-maximalizáláson túl? Erre utal a már idézett 2004-es beszéd, amelyben célként - a közösségépítés céljaként - határozta meg a nemzeti egységet. Vagyis az etnikai nemzetfogalom szimbólumaként, amelyet már Antall is használt, amikor lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát. Mivel nem lehetett ténylegesen 15 millió magyar kormányfője, legalább jelképesen legyen az. Orbán ugyanakkor a magyar állampolgárság megadásával szavazati jogot is adott a határon túliaknak, vagyis az etnikai nemzet jelképes szerepét tartalommal töltötte meg. És ezzel ismét a szavazat-maximalizálás politikai gyakorlatát alkalmazta.

Az alaptörvényben kétszer fordul elő a nemzeti egység fogalma. A Szent Korona - a preambulum, azaz a nemzeti hitvallás szerint - "megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét", továbbá, már a főszöveg szerint a köztársasági elnök "kifejezi a nemzet egységét". Mindkét esetben szimbolikus a fogalom használata, a Szent Korona a történelmi folytonosságra utal, az államfő pedig "kifejezi", jelképezi a nemzet egységét.

Azt a nemzeti egységet, amely a kormányzó erők szótárában ezek szerint azonos a saját politikai többségükkel.

Szerző
Simon Zoltán