Cigányúton, útfélen

Lakhat-e cigány a budai Várban? - söpört végig a kérdés az internetes sajtón pár nappal ezelőtt. Apropóját egy tudományos fokozattal bíró ember levele adta, melyben emelt hangon és törvényi hivatkozásokkal megtűzdelve követeli, hogy a szomszédja találjon "fehér embert" bérlőnek a lakásában élő cigány család helyett, mert "maga a tudat, hogy egy budavári polgári házban egy cigánycsalád lakik a szomszédomban, számomra elviselhetetlen, tűrhetetlen".

"Fehéret" egy család helyett, amelynek viselkedése egyébként semmiféle kifogásra nem adott okot. Egy család helyett, amely mellesleg nem is cigány. Az olasz családfő sötét haja és barna bőre téveszthette meg a jeles PhD-t.

És most ne kezdjen senki sopánkodni, hogy nahát, manapság már mik vannak, mert ezek a dolgok itt vannak velünk időtlen idők óta. A fodrász, aki elküldi a cigány kuncsaftot, még akkor is, ha reggel óta csak lesi az ajtót vendégre várva. A boltos, aki szinte rátapad a cigány vevőre és feltűnően nézi a kezét. A munkaadó, akinél már akkor betelt az állás, mikor meghallja a "cigányos" akcentust a telefonban. Mi mind, akik pont olyan jól tudjuk, hogy a cigányok a családi pótlékért nevelnek sok gyereket, meg hogy már elemiben a segélyre bazírozzák a későbbi megélhetésüket, mint azt, hogy nem akarunk pirézt látni a szomszédunkban.

Bár erről szeretünk megfeledkezni, de attól még tény: ebben az országban szép szál magyar legények tíz évvel ezelőtt időről időre találomra kiválasztottak, majd meglőttek, illetve meg is öltek embereket azért, mert cigányok vagy annak látszanak. Ez a sorozatgyilkosság úgy zajlott le az azt követő perrel egyetemben, hogy a társadalmat nem rázta meg jobban, mint egy tévében játszott krimi. A társadalom ahhoz van szokva ugyanis, hogy a cigány bár létezik, hiszen látható az utcán, de a vele való együttélést a lehetséges minimumra szorítja a szokásjog. Az ingatlanpiacon külön kódnyelv súgja meg, tiszta-e a környék, ahová költözni szándékozunk. Cigány nincs a kórházban és nincs az iskolában sem: időtlen idők óta úgy szokás, hogy saját kórtermekben gyógyul, saját iskolában tanul meg írni-olvasni, aki persze papíron ugyanolyan állampolgár, mint a "fehér ember".

Húsz év kormányai képtelenek voltak elérni, hogy a településvezetők - saját népszerűségüket kockáztatva persze - meglépjék azt, amit egyedül Lázár János volt elég bátor megcsinálni a saját városában: bezárni a szegregált iskolákat, a többség felhúzó hatására bízni azokat, akik enélkül esélytelenségre lennének ítélve. A NER hét éve alatt ez a tehetetlenség aztán a kormánypolitika szintjére emelkedett. Noha az iskolák államosítása tökéletes eszköz lett volna a rendszer homogenizálására, a szakminiszter nem átall szeretetteli elkülönítésről prédikálni, és maga jelentkezni tanúnak a bíróságon, amikor a szegregáció ellenzői próbapert indítanak.

Ami az iskolarendszerben történik, az magáért beszél: a tankötelezettség leszállítása, a szakképzés primitivizálása, a nyelvoktatás színvonalának emelése helyett bevezetett ingyenes nyelvvizsga mind az esélyteremtés ellenében hat. Az azonban, hogy a kormányfő egy nyilvános beszédben, Csurka István módjára kikacsintva, az írói munkássága részeként mindezt megfejeli a félreérthetetlen etnikaizálással (ld. a kocsmapult mellett szokásos etnikumozást), igazán sötét idők képét vetíti előre.

A várbeli ügy egyébként már le is van zárva. A feldúlt tulajdonos, mikor viszontlátta saját sorait az interneten, gyorsan bocsánatot kért a szomszédtól. Spongyát rá. Egészen a következő esetig. Amire az engedély immár ki van adva - a legfelsőbb helyen.