Előfizetés

Szombati 7-es - Nemzeti egység kétségekkel

A nemzeti egység hiánya - a fideszes kommunikáció szerint ez az oka annak, hogy a kormány kénytelen volt Budapest olimpiai pályázatának visszavonását javasolni. Az e javaslatnak szentelt kormányhatározatban szó szerint az áll: „Budapest és Magyarország számára az olimpia nemzeti ügy. Régi tapasztalat, hogy a nemzeti ügyek képviseletéhez egyetértésre van szükség. Ez az egyetértés az ország vezetői és a pártok között a pályázat benyújtásakor megvolt (...). Az elmúlt hónapokban a korábban létrejött egység felbomlott, az olimpia ügye nemzeti ügyből pártüggyé vált. Ezért a felelősség a korábbi döntésükből kihátráló ellenzéki pártokat terheli".

A határozat alig néhány órával azután már meg is jelent, hogy hárman - Borkai, Orbán és Tarlós - úgy döntöttek, a főváros vissza fogja vonni a pályázatot. Nem kérdés, hogy a tényleges döntést ki hozta meg: az, akinek régi álma volt az olimpia és aki szerint most "álomgyilkosság" történt. (Nem is lennénk most az ő álmát legyilkolók helyében, mert a végén még egy visszamenőleges hatályú Btk-módosítás büntethetővé teszi az álomgyilkosságot.) Az a "nagyon-nagyon bátor ember", aki Lázár szavaival "nem szokott megfutamodni semmitől".

Ami ebből engem érdekel, az a nemzeti egység fogalma, ami állítólag felbomlott a kihátráló ellenzéki pártok miatt. Lázár ezt így fogalmazta meg: „A nemzeti egység elképzelhetetlen baloldali pártok nélkül, ha ők nem támogatják az ügyet, akkor nincsen nemzeti egység”. Vannak tehát nemzeti ügyeink, amelyek képviseletéhez - a kormányhatározatot alapul éve - a tapasztalat szerint egyetértés szükséges és vannak pártügyek. Mármost honnan tudhatjuk meg, hogy valami nemzeti ügy vagy pártügy, egyáltalán vannak-e nemzeti ügyek vagy csak pártügyek léteznek, s mi is az a nemzeti egység a kormányfő szerint?

Ennek tisztázásához segítségül hívjuk a nagyon-nagyon bátor embert. Orbán 2004-ben, miután kiírták a népszavazást a határon túliak magyar állampolgársága ügyében, azt mondta: "Mi ugyanis elsősorban nem politikai küzdelmet folytatunk pártokkal pártokért, kormányokkal kormányokért, a mi küzdelmünk elsődleges célja a közösségépítés, a teljes magyar nemzeti egység megalkotása." Itt a nemzeti egység a közösségépítés céljaként jelenik meg, olyan valamiként, amire törekedni kell.

A 2010-es választási győzelem után 100 nappal viszont a nemzeti egységet már a politikai egységgel azonosította: "Olyan tabukat döntöttünk le együtt május óta, amelyeket csak egy akkora nemzeti egység képes ledönteni, mint ami létrejött ez év áprilisában.", majd elsorolta, melyek azok a "nemzeti ügyek", amelyekre kétharmados felhatalmazást kapott pártja. Ugyanekkor viszont fontos különbséget is tett: mivel a magyarok individualisták, nem a nemzeti egység, hanem csak a nemzeti együttműködés rendszeréről beszélhetünk.

A tavaly ősszel elbukott menekült- és Európa-ellenes népszavazás után ugyancsak a politikai és a nemzeti egység azonosságáról beszélt: mivel az érvényesen szavazók 98 százaléka nemmel szavazott a migránsok kötelező betelepítésére, ez egy olyan politikai egységet jelent, ami korábban egyetlen más kérdésben sem nyilvánult meg. "Egy újszerű egység ez, amely nem pártkérdésben jött létre, hanem a pártok fölötti, nemzeti ügyben" - mondta Orbán, ezzel indokolva, hogy közjogi érvényt kell adni a referendum eredményének, azaz alaptörvényt kell módosítani.

Láthatjuk tehát, hogy politikai egységből nemzeti egység jöhet létre, vagyis egy politikai ügy pártok fölöttivé, nemzetivé válhat, ám egy nemzeti ügy - mint az olimpiarendezés esetében - könnyen politikai, avagy pártüggyé degradálódhat, s így elveszíti nemzeti jellegét. Ezzel megérkeztünk - Lánczi András szavaival - a "Fidesz legfőbb politikájához”, hogy csak a biztosnak tűnő ügyekbe állnak bele, és amint kiderül, hogy egy politikai kérdés mögött nincs nagy többség, elengedik azt. Az olimpián kívül ilyen volt az internetadó és a vasárnapi boltzár. A különböző politikai kérdésekben a nép véleményét folyamatos nagymintás közvélemény-kutatásokkal vizsgáló, és ezek eredménye alapján kormányzó Fidesz minden olyan ügyet nemzetivé emel, amelyben sikeresen megteremthető a "nemzeti egység", vagyis a politikai közvélemény támogatói többsége. Ha ez a többség nincs meg, akkor a "nemzeti egység" is hiányozni fog. Ahogy Orbán fogalmazott a pályázat visszavonása után: az olimpia megnyeréséhez nemzetközi szinten nem többség kell, hanem egység.

Kérdés, hogy a nemzeti egység valami egyebet is jelent-e a Fidesz és Orbán számára a szavazat-maximalizáláson túl? Erre utal a már idézett 2004-es beszéd, amelyben célként - a közösségépítés céljaként - határozta meg a nemzeti egységet. Vagyis az etnikai nemzetfogalom szimbólumaként, amelyet már Antall is használt, amikor lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát. Mivel nem lehetett ténylegesen 15 millió magyar kormányfője, legalább jelképesen legyen az. Orbán ugyanakkor a magyar állampolgárság megadásával szavazati jogot is adott a határon túliaknak, vagyis az etnikai nemzet jelképes szerepét tartalommal töltötte meg. És ezzel ismét a szavazat-maximalizálás politikai gyakorlatát alkalmazta.

Az alaptörvényben kétszer fordul elő a nemzeti egység fogalma. A Szent Korona - a preambulum, azaz a nemzeti hitvallás szerint - "megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét", továbbá, már a főszöveg szerint a köztársasági elnök "kifejezi a nemzet egységét". Mindkét esetben szimbolikus a fogalom használata, a Szent Korona a történelmi folytonosságra utal, az államfő pedig "kifejezi", jelképezi a nemzet egységét.

Azt a nemzeti egységet, amely a kormányzó erők szótárában ezek szerint azonos a saját politikai többségükkel.

Blöff, blöff, blöff...

Két évvel ezelőtt a Századvég vezetője a szemünkbe mondta, hogy amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezt a mondatát azóta alapvetésként kezeljük. Néhány hónappal ezelőtt a fene se gondolta volna, hogy abban az emlékezetes parlamenti felszólalásában az MNB elnöke a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egy második alapvetését fogalmazta meg, amikor a lakáskörülményeit firtató kérdéseket hárította el ezzel a szóval.

Most kiderült, hogy a blöffre épül nálunk minden. Az állami nagy beruházások esetében valóságos iparággá lett a hamis látványtervek gyártása. Blöffölnek, hogy mutatósabb, izgalmasabb képekkel tegyék a közvélemény számára elfogadhatóvá a nagy építkezéseket. A kiemelt budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos egy őszinte pillanatában bevallotta, hogy a budapesti vizes világbajnokságra készülő Duna Arénáról olyan látványterveket tettek közzé, amelyekről már akkor tudták, hogy eszük ágában sincs megépíteni. A Liget-projektnél is vizuális trükkökkel szépítették meg a tervezett valóságot, átverték a közvéleményt az olimpiai pályázathoz készült képekkel is, és ki tudja megmondani, hogy mi lesz majd a valóságban a lebontott Népstadionból. A Nagycirkusz helyére tervezett biodóm valóságtartalmáról már ne is beszéljünk!

Ugyanilyen blöff minden, amit a kormány el akar hitetni velünk. Köze sincs a valósághoz, hogy Brüsszel egy városnyi illegális menekültet akart betelepíteni, blöff, hogy a magyar reformok működnek, meg az is, hogy Magyarország jobban teljesít.

Blöff, blöff, blöff minden, ami körülvesz minket. Pedig egyszer majd ki kell teríteni a lapokat!

Kilencvenöt százalék

Feleségem kapott a homlokához, hogy már két hónapja nem fizettünk az óvodai étkezésért. December közepén jártunk, és tudtuk, hogy az ünnepek előtt kellemetlenül nagy összeggel tartozhatunk. A helyzetet magyarázza, hogy két gyerekünk után maradt el a befizetés, és anyagilag – ahogyan eufemisztikusan szoktam fogalmazni – nem ezek a legfényesebb éveink. Nincs ebben semmi különös, a fél ország így él, és nálunk sokkal rosszabbul.

Hogy mennyivel rosszabbul, számomra éppen az említett ebédfizetés táján kapott erős kontúrokat. Önmagában az a tény, hogy a fizetés elmulasztására nem figyelmeztetett senki, szöget ütött a fejembe. Ha mi nem kérdezünk rá, ki tudja hány havi elmaradásba futottunk volna bele, de ez már tényleg utólagos okoskodás. Ami kiderült, mindennél megdöbbentőbb volt. A mi óvodánkba járók kilencvenöt százaléka után nem kell étkezési hozzájárulást fizetni. Mindez valahol dél-kelet Magyarországon egy önkormányzati intézményben. Innen nézve vált érhetővé, miért nem figyelmeztettek, pontosabban, miért nem időben figyelmeztettek a fizetési elmaradásunkra. Ilyen statisztika mellett világos, hogy szinte teljes egészében az állam finanszírozza az óvodánkba járó gyerekek tízóraiját, ebédjét és uzsonnáját. A fizetőképesek a maguk öt százalékával nem osztanak, és nem szoroznak. Befizetéseik – ezeket előbb vagy utóbb bevasalják rajtuk – a pénzügyi „hibahatár” kategóriájába sorolhatóak.

Magyarázná az ingyenes gyermekétkeztetést igénybevevők helyi nagy számát, ha többségében három- vagy többgyerekes családok élnének alanyi jogon ezzel a lehetőséggel. Erről azonban szó sincs. (Tágabb kitekintésben a negyven éve tartó masszív népességfogyás sem abba az irányba mutat, hogy egynél-kettőnél több gyereket vállalnának a magyarok.) Ahogyan arról sem – ezt is az idevonatkozó szabályozás teszi (helyesen) lehetővé –, hogy ingyenességre jogosultak a tartósan beteg vagy fogyatékos gyermeket nevelő családok is. Előbbire és utóbbira is bizonyára akad példa, de megközelítőleg sem annyi, amennyi magyarázna a kilencvenöt százalékot. Mindennek hátterében – nincs rá jobb és klasszikusabb megfogalmazás – a nemzeti nyomor áll. Az ám, hazám.

Sokat és elnagyoltan, de korántsem igaztalanul beszélünk az ország két és három részre szaladásáról. Nem egy és nem két ország létezik azon a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, amelyet Magyarországnak nevezünk. A hazai közbeszédnek, így a hírlapi publicisztikáknak is része az a kijelentés, amely szerint a munkalehetőségek hiánya megyék, régiók és egész országrészek gondja. A családok szintjén ez annyit jelent, hogy sok az olyan família, amelyben csak a férj vagy a feleség a kereső. Rosszabb esetben egyik sem. Két kereső esetén a gyalázatosan alacsony bér teremt olyan helyzetet, hogy az egy főre eső kereset nem éri el a nettó hatvanezer forintot, vagyis azt a határt, amelytől jogosulttá válnak a családok az ingyenes óvodai és iskolai étkeztetésre.

A munkahelyek hiányába az ország leghátrányosabb körzeteiben élők belekényszerülnek a közmunkába, amely a havi negyvenhétezer forintjával csillagászati messzeségben áll attól, hogy a családban elérhetővé válna a fejenkénti hatvanezer forintos jövedelem elérése.

Ha a kétkeresős család bevételei nem elegendőek a szegénysorból való kikerüléshez, akkor mit mondhatunk a csonkacsaládokban élők sokszázezres táboráról? Innen és így érhető meg, amit a statisztika hivatalosan nem ismer el, de a becslés alighanem közel állhat a valósághoz: közel négy millió ember él (mély)szegénységben vagy annak közelében az országban.

A leszakadók millióinak felzárkózását gátolja a modernkori röghöz kötés. Könnyű volna azt tanácsolni: menjek az emberek oda, ahol a munkahelyek találhatóak. Ebben nem feltétlenül a szakképzettség hiánya akadályozza meg őket – bár kétségkívül ez is –, hanem az ingatlanárak közötti különbség. A vidék elnéptelenedéséről mindennél többet elmond, hogy egy hatezer lakosú dél-békési kisvárosban hatszáz lakóingatlan áll üresen, háromszáz eladó. Az utóbbiak a legritkább esetben találnak gazdára, így nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk az itteni ingatlanárakról. Mára a kádári szocializmus bénító örökségévé vált a magántulajdonú lakóingatlan. Ez nem engedi mozdulni a benne élőket, mert abból a pénzből, amelyet egy mezőhegyesi vagy csanádapácai ingatlanért kapnak, nem hogy Szegeden, de Orosházán vagy Hómezővásárhelyen sem lehet labdába rúgni. A váltás, a mobilitás helyett marad a röghöz kötöttség, ennek következményeként a vegetálás és a kilátástalanság. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt: a depresszió.

A kilencvenöt százalék a fentiekből jön ki, abból áll össze. Az ország településeinek jelentős részében az önkormányzat és az állam a legnagyobb munkaadó, vagyis az egészségügyi, szociális és oktatási intézmények gazdái. A helyi gazdaság csenevész, magáncégek elvétve és mutatóba találhatóak, amelyek jellemzően vagy kevés alkalmazottat foglalkoztatnak és/vagy minimálbért kínálnak.

A kör bezárult.