A dilettantizmus akkor is dilettantizmus, ha a pokolba vezető útja jószándékkal van kirakva, mondhatjuk kedvetlen képzavarral A fehér király című angol-német-svéd-magyar koprodukció láttán. A jószándék kétségtelen, a Jörg Tittel, Alex Helfrecht rendező-forgatókönyvíró párost megfogta Dragomán György irodalmi remekének atmoszférája, mondandója a totalitárius elnyomás gyilkos módszeréről, egy gyerek szemén át láttatott dráma a szabadság teljes hiányáról egy diktatúra köznapjaiban. Megfogta őket a zseniálisan irodalommá formált gyerekkori tapasztalás és emlék a – mi tudjuk – Ceausescu-éra Romániájáról.
Szándékuk szerint igyekeztek mindezt a film nyelvén még szélesebb körben közkinccsé tenni. A jószándék halála a dilettantizmus. A fehér király moziváltozata a filmkészítő páros dilettantizmusának áldozatává lett. Hogy nehezen értelmezhető jelenetek halmaza helyett valami legyen, valami, ami értékelhető, követhető, érthető, ahhoz szinte minden hiányzik a filmből. Helyzet- és korismeret, ihlet, vízió, rendezői tapasztalat, színészvezetési szakértelem. És mindenekfelett tehetség a dolgok mélyére láttatáshoz.
Amikor A fehér király megjelent, az úgy hatott, hogy megszületett egy korszak Bodor Ádám irodalmi zsenialitásához mérhető, noha másként zseniális megidézése. Dragomán György novellákból összeálló világa épp úgy óriási kihívás, ha valaki filmen akarja visszaadni, akár csak Bodoré. És tudjuk, Bodoréba beletörött egy valódi filmes tehetség foga is (Dolina), A fehér királyt vászonra vivő házaspár, Tittel és Halfrecht egyetlen közös kisfilm után vágott bele első nagyjátékfilmjébe, ami önmagában nem baj, a baj az, hogy az eredmény szerint nem sokat tudnak a nagyjátékfilmről. Tittel ugyan nagy tapasztalatokat szerzett a videojátékok tervezése és írása terén, ám ez mit sem segített abban, hogy egy irodalmi remekmű saját világát tegye láthatóvá a vásznon.
Felejtsük is el A fehér király című könyvet, nézzük tőle függetlenül A fehér király című mozifilmet, még akkor is, ha önállóan, a könyv kínálta emlékeztető nélkül nem hogy nem érthető, miért épp az történik, ami, hanem még csak nem is sejthető, hogy a sok rosszhangulatú, egymáshoz nehezen fűzhető jelenet milyen logika szerint követi egymást, egyik-másik szereplő honnan bukkan elő, mi a dolga. A könyvből ismerős töredékek megjelennek és elhalnak, hatás nélkül. Nincs bennük lélek. Szürkék és unalmasak, mint a világ, amit mutatnak.
A film kiskamasz főhőse, Djata, akinek apját a film elején egyenruhások tuszkolják egy dzsippbe és viszik ismeretlen helyre, csak később tudja meg, hogy nem dolgozni, hanem munkatáborba hurcolták az apját. Ő maga hol nemzeti büszkeséget harsogó lózungok irányításával, hol az iskolai csapatfoglalkozáson bokszerrel fegyelmező vezető parancsaira teng-leng. Ez a világ rosszkedvű és kedélytelen, amilyennek az ilyen sehová nem köthető, meghatározatlanul rosszkedvű és kedélytelen helyeket már annyi filmben láttuk. Klisék az elnyomásra, klisék a terrorra, klisék a félelemkeltésre, ügyetlenül, iskolásan. Jobb pillanatokban Orwell ugrik be az 1984-gyel, a Nagy Testvér figyel közhelyes és szimpla képpé formálásával, a nyikorogva forduló kamerákkal, a falanszter színhelyekkel. Még Pink Floyd híres klipje a darálóba menetelő kalapácsokkal is felrémlik a The Wall című lemezről, de mindez üres, idegen kellék mindössze. Hiányzik, amitől egy világgá vagy szimbolikus jelentéssé állna össze.
Ahogy üres és bosszantóan mesterkélt marad a nagypapás jelenet, ahogy a könyv címadó novellájában megírt hátborzongató élményből az anya elleni ostoba, leszbikus (!) támadás lesz, ahogy a temetés és az apa megjelenése rosszul fényképezett, szürke semmi maradt – ezek megbocsáthatatlan vétkek. Ahogy Djata gyerektársai sem fejeznek ki semmit, megközelítően sem beszélnek a felnőtt társadalom szörnyű leképezéséről, mint a könyvben. Azt már meg sem kérdezzük, mi célt szolgál a fekete bőrű kisfiú a sztoriban, meg a gyáva néger család.
A filmet meghívták már fesztiválokra, a hírek szerint az USA-ban is bemutatják. Mi aztán tudjuk, hogy a világpolitikában divatja van a diktatórikus hatalmi törekvéseknek. Ilyenkor megnő az ázsiója a totalitárius elnyomást leleplező kulturális termékeknek is. Akkor is, ha lőre, maligán fok nélkül.
(A fehér király *)
