Csoda, kételyekkel

Publikálás dátuma
2017.03.11 08:40
A Téli rege előadásában elszabadulnak az indulatok (László Zsolt, Pál András) FOTÓ: DIÓ
Fotó: /

Elképesztően ki tud borulni és másokat is iszonyúan képes kiborítani Leontes, Szicília királya, Pál András megrázó alakításában, a Téli rege előadásában, a Radnóti Színházban. Öngyötrése zsarnoksággal párosul. Totálisan elveszti kontrollját. A feleségét halálba kergeti, a gyereküket kiteteti egy másik országban, kosárban a szabad ég alá, hogy ott vesszen el, vagy esetleg találjanak rá, a legjobb barátját pedig meg akarja gyilkoltatni. Az indokolatlan féltékenység mardossa, mint Othellót, csak az ő esetében az álnok Jágó hatalomvágyból megteremtette a féltékenység látszatát, most meg olyan nagyon ez sincs meg. Szokták is Shakespeare szemére hányni, hogy ebben az esetben nem adta meg kellőképpen a féltékenység okát, és ez tán igaz is, de Pál eljátszik egy olyan abszolút labilis személyiséget, akinek erre nincs is nagyon szüksége. Ő magában sem bízik, még akkor is úgy érzi, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, ha erre az ég egy adta világon semmi oka. Ott van oknak ő maga, aki nem akarja elhinni, hogy süt a nap, felhőtlen az ég, jól mennek a dolgok, szereti a felesége.

Valló Péter rendezőként kicsit szürreálisba viszi át azt a jelenetet, amikor a feleség, Hermione, akit Martinovics Dorina játszik és Polixenes, Bohémia (Csehország) királya, Rusznák András megszemélyesítésében, egy estélyen meghitten beszélgetnek, Szabó T. Anna költői, de gyakran kemény fordítását használva. Ennek már-már látomás jellege van, mintha a megbomolni készülő agy kivetülése lenne, de azért csak látszik, hogy összebújnak, alig-alig létezik számukra a külvilág. Tulajdonképpen barátságon kívül lehet is valami köztük, meg nem is. De Leontes mindenképpen megtébolyodott, igencsak veszélyes fenevaddá vált. Kínozza magát, kínozza környezetét. Pál eljátssza, hogy a pokol legmélyére száll, és a poklot megteremti a saját közegében is. Képtelen átlátni már, mit mond, mit cselekszik. Szeme kialvatlanságtól és gyűlölettől ég. Gesztusai idegesen kapkodóvá válnak, hangja hol magába fordulóan, motyogóan halk, de még inkább fenyegetően kiabáló, amit mondanak neki elengedi a füle mellett, vagy éppen vészesen támadóvá válik. Megmérgez mindent maga körül. Camillo, szicíliai nemes úr pedig, László Zsolt alakításában, akit őrjöngése közepette megbíz Polixenes megölésével, nem hajtja végre a parancsot, hanem Bohémiába menekül száműzetésbe, tizenhat évre. Az otthon maradottak meg tűrnek és tűrnek a siralomházzá vált országban.

Shakespeare mindig ellenpontozza a tragédiát, a Macbethben például a legbrutálisabb gyilkosság előtt jelenik meg egy komikus figura, a kapus, és megnevetteti a nézőket, hogy aztán következzen a lidérces borzalom. A nagy mester szereti hidegből melegbe rántani a publikumot, kedveli a jókora érzelmi amplitúdót, mert mindennél jobban tart attól, hogy monotonná válik a darab, ezért a sok drasztikus esemény után már Bohémiába ugrik a cselekmény, ahol egy derék öreg, tenyeres-talpasan bumfordi pásztorember megtalálja - a Gazsó György alakította - Antigonus nemes úr által kosárban kitett csecsemőt. Szép ahogy aggódva, bűntudattal beszél hozzá, ahogy gondoskodva betakargatja, de lúdbőröztető, ahogy végrehajtja egy másik országban is Leontes elaljasult kívánságát, mert hát a parancs, az parancs. Ezután tűnik fel a pásztor, aki igencsak mulatságos figura Schneider Zoltán megformálásában. Bohózati helyzet, ahogy csaknem megbotlik a bölcsőben, ahogy először riadtan, majd egyre nagyobb kíváncsisággal és csodálkozással nézi a bebugyolált csecsemőt, hogy a mellé tett aranyról már ne is beszéljünk. Értetlenkedik, szerencsétlenkedik, kétbalkezesen tüsténkedik, és közben érződik rajta, hogy nagy a szíve, nem fogja útszélén hagyni a pólyásbabát.

Rendszeresen, ahogy már a produkció elején is, és aztán újra és újra, megjelenik az Idő. Eredetileg a színműben egy nagymonológja van, de ezúttal más Shakespeare darabokból is összeszedetten, notóriusan jön, újra és újra mondja bölcselmekkel teli, filozofikus szövegeit. Benedek Mari jelmeztervező esőkabátba bújtatta, ezzel jelezve, hogy neki is zordon korszakokat kell kiállnia. Jelképes, hogy Bálint András játssza, aki több mint harminc évig igazgatta a Radnótit, így ezen a helyen ő maga a megtestesült Idő, aki sokat tapasztalt, és ebből temérdek bölcsesség összesűrűsödött benne. Hozzánk fordulva, nekünk mondva, higgadtan, logikusan, olykor ironikusan mondja és mondja a magáét, elregél egy tanulságos mesét, remélve, hogy okulunk belőle.

Valló kör alakú, porondszerű játékteret tervezett, melynek peremén körbe lehet járni, érzékeltetve az idő múlását. Gyakran hullik a hó, egyébként is hidegen fehér minden, jelezve a lelkekben is honoló ridegséget.

A nagy kérdés, hogy megszűnhet-e ez az állapot, ki lehet-e ebből jönni, a végzetesnek tűnő romlás és a bűnök halmaza valamennyire visszafordítható folyamat-e? A mesében igen, nem véletlenül Téli rege a dráma címe, ott lehetségesek csodák. Fenséges, ahogy tizenhat év elteltével szobrot emelnek a mártírhalált halt királynőnek, és ő az örökösen vezeklő király szeme láttára, élve, bár tizenhat évvel öregebben, kilép a szoborból. Látszik, ahogy Martinovics Dorina kezdetben üde, mosolygós arcvonásai megkeményedtek, de ott áll mégis meghatódva, és a két ember végtelenül hosszan bámulja egymást, mire összeölelkeznek. De semmissé tenni azt, ami történt, nyilvánvalóan már soha nem lehet. Ott áll viszont a lányuk is (Sodró Eliza), a megölni akart Bohémia királyának fiával (Olasz Renátó) eljegyezve, az ő útjukból már látszólag elhárultak az akadályok. Feloldhatatlan dilemma, hogy a szülők bűnei nem terhelik-e meg, nem nyomják-e agyon a fiatalokat, az idő nekik dolgozik-e?

Vidnyánszky Attila emlékezetes Téli rege rendezésében, még a régi Nemzetiben, a Hevesi Sándor téren, egy hatalmas statisztériát használó, temérdek látvánnyal, mozgással, tánccal teli produkció végén azt sejtette, hogy bár némi önáltatással, lelki egészségünk érdekében jó bíznunk a csodákban, de azért valószínűleg ember embernek farkasa marad. Valló egy sokkal szikárabb, racionálisabb produkcióban lényegében ugyanezt mondja. Megjeleníti a csodát, de azért jelzi, hogy olyan nagyon ne higgyünk benne.

Szerző
2017.03.11 08:40

Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15 20:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.
2018.12.15 20:00
Frissítve: 2018.12.15 20:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30