Benéztünk az egykori rendőr lakásába, a háziasszonynál épp a pedikűrösnő jár, nem illik zavarni, csak körülnézek. A másfél szobás hajlék saját bútorral van berendezve, a kiegészítők is megszokottak; a szekrény vitrinjében a gyerekek és az unokák fotóit rakták ki, az ágyon hímzett kispárnák sorakoznak, a polcokon dísznek szánt üres palackok. Majd ha eljön a végső távozás ideje, a hozzátartozóknak el kell szállítaniuk a holmikat, az elhunyt szomszédasszony bérleménye is üresen maradt, csak a tornácon felejtettek egy cserép zöldet.
Sok kérdés már nem jut az eszembe, a büfében még megiszunk egy kávét, aztán az öregek kikísérnek minket a kocsinkhoz. Úgy találom, ez a „merítés” nem volt túlságosan sikeres, megkérem N.-t a kísérőmet, hogy folytassuk az ismerkedést.
Hódmezővásárhelynek ebben a városszéli utcájában 13 ház épült az újabb időkben: 12 még a szocializmusban, az utolsót egy Szerbiából áttelepített iparos húzta fel a kintről áthozott pénzéből. Többségükben öreg munkások laknak itt, mi N.-nel, a kísérőmmel a HÓDIKÖT gyár egyik nyugdíjas lakatosát keressük fel.
A kertben egy tizenhat éves Opel kocsi és egy hasonló korú motorkerékpár parkol, minden talpalatnyi helyet ellepnek a különféle kacatok, amelyekkel ügyes kezű ember mindig tud kezdeni valamit: kidőlt-bedőlt tűzhelyek, rozsdás motorblokkok, szekrényroncsok, de még kiselejtezett kalapokat is látni egy televíziós kasztni tetején.
A nyári filagóriában ülünk le beszélgetni, ennek oldalait is kidobott ablakredőnyökből szerkesztette össze a gazda, a tetejét dróttal összefogott nádszövettel fedte be. Mégsem érezni a szegénység keserű ízét-szagát, a föld rendesen fel van takarítva, süt a nap, a lugasban érik a szőlő. A lábunkhoz egy öreg kövér kutya telepszik le, a szomszéd elhagyta, a háziak vették magukhoz.
Az öregember feketét főzet az élettársával, viszonyuk annak idején munkahelyi kapcsolatként kezdődött, az asszony is a HÓDIKÖT-ben dolgozott, belső postásként hordta ide-oda az iratokat. Belekortyolok a kávéba és kinyitom a jegyzetblokkomat:
– Mennyi idős?
– Nyolcvan.
Előbb megdöbbenek, de aztán újra tudomásul veszem, hogy már a legöregebbnek tűnő riportalanyom is fiatalabb nálam.
– Hány évet dolgozott?
– Harminchatot, végig a HÓDIKÖT-ben.
– Mekkora a nyugdíja?
– 120 ezer, ehhez jön még az asszonyé, ő negyven év után 91 ezret kap.
– Nem túl sok.
– Ez Hódmezővásárhelyen jónak számít.
A kísérőm elhúzza a száját.
– Azok, akik hatvan-hetvenezret kapnak, azok lázadoznak is, különösen, ha azt hallják, hogy másoknak két-háromszázezer forint jár. Nem tudom, mit szólnak majd ahhoz, ha Matolcsy úr nyugdíjba megy és az ötmillió fizetése után havi két-hárommillió forintot utalnak át a számára. A melósoknak pedig emelnek évente 1,6 százalékot. Arról nem is beszélve, hogy a kisnyugdíjasok hamarabb meghalnak. Ha Magyarországon ma kórházba megy valaki és nincs pénze, lutri, hogy kijön-e élve.
Nem állom meg, hogy közbe ne szóljak:
– Szerintem a Fidesz jobb taktikus annál, hogy ilyen hatékony támadási felületet nyújtson. Valamilyen áttételes formában ki fogja húzni ezt a tüskét.
A házigazdánk nem száll be a vitába:
– Én nem mondhatnám, hogy rosszul élünk, adósságot sem hagyunk az örökösökre.
– Nagy a család?
– Egy férjezett lányom van, eredetileg élelmiszer-eladónak tanult, de nem talált állást, most egy német tulajdonú cégnél dolgozik, kályhacsöveket készítenek. A vőm autófényező, de beteg ember, ő sem tud elhelyezkedni a szakmájában. Egy gyereket nevelnek.
– Segíti őket?
– Másképp nehezen bírnák fenntartani magukat. Tudja, nem így képzeltem el a gyerekem sorsát, mégis azt kell mondanom, hogy nem én tévedtem a legnagyobbat. Azok a munkás-paraszt szülők csalódtak igazán, akik azt remélték, hogy a kitanult gyerekeik majd a szocializmus hívei lesznek, ők pedig átmentek a túlsó oldalra, a saját ellenségeinket neveltük fel. Mit tudok még mondani az anyagiakról?! A temetésre is félreraktuk a pénzt. Ez ma már nagyon sokba kerül, még a kolumbáriumban is százezreket kérnek egy urna elhelyezéséért, a koporsós temetést pedig meg sem lehet fizetni.
– Egyházi temetést akar?
– Én kommunista voltam, fölöttem nem fognak prédikálni. A város nyitott egy új temetőt, ott is lehetséges a világi temetés. A papok berzenkednek ellene, a búcsúztatásnál nem engednék kiejteni az Isten nevét és azt is hallani, hogy valamilyen külön adót követelnek. Mindegy, semmi baj, föld fölött nem maradok.
A háziasszony friss palacsintát kínál, az öreg lakatos is vesz egyet a tányérjára, megenyhül.
– No, de beszéljünk vidámabb dolgokról. Mire kíváncsi?
– Mondjon valamit a régi munkahelyéről, a HÓDIKÖT-ről.
– Hatvanéves gyár volt, állítólag még a magyar gyapot feldolgozására tervezték, de azt nem sikerült meghonosítani nálunk, változtatni kellett az elképzelésen. Pestről hozták le a kész fonalat, és itt körkötőgépekre rakták. Melegítőruhákat, pulóvereket, trikókat készítettek – ujjával a vállára mutat –, ez a garbó is még onnan való.
Kísérőm, a város élő emlékezete, most is minden adatot ismer.
– Trevirát, poliészter alapú műszálat használtak, vastag, hurkolt kelme készült belőle. Sokáig kitartottak ugyan ezek a holmik, de meg kellett izzadni bennük.
– Később aztán sokat fejlődtünk, a ruhák belsejét pamuttal béleltük ki, csak a külső réteg maradt műanyag, így már jobban szellőzött. Felfutott az exportunk, még az Egyesült Államokba is szállítottunk. Maga a gyár is megnőtt, két nagy telepen 4200 ember dolgozott.
– Mikor számolták fel ezt a nagyüzemet?
– 1989-ben, az elsők között. A minisztériumban amerikai tanácsadók működtek, egyikük ide is lejött és kikövetelte a felszámolást. Azt mondta, ha egyben meghagyják az ilyen nagy gyárakat, akkor három-négy év múlva visszatérnek a kommunisták.
A kísérőm ezt sem állja meg megjegyzés nélkül:
– A Hatalom arra törekszik, hogy megbontsa a tömegeket, minél távolabb tartsa az embereket egymástól. Ha ma is létezne a Csepeli Vasmű és a munkásai valamilyen sérelem nyomán elindulnának, útközben a többi nagyüzem emberei is csatlakoznának hozzájuk, mire beérnek a Főtérre, tízezrek gyűlnének össze, nem lehetne megállítani őket. Tíz-húsz fős vállalatok viszont nem fognak utcára vonulni.
Zajlik körülöttünk a mindennapi élet, egy idősebb nő jön be a kertbe, egy cédulát ad át a háziasszonynak; a szomszédok összefogtak és mindig az épp soros megy el bevásárolni a boltba. A listára pillantok: kenyér, cukor, kőbányai sör, vaj helyett margarin.
– Hol is tartottunk? – tűnődik el az öreg lakatos. – Szóval, amikor a gyárakat megszüntették, a gépeket és a berendezéseket is felszámolták, az új tulajdonosok lángvágóval szabdalták össze őket. Az egyik gyárban nyolc tehervagont töltöttek meg fémroncsokkal.
– Mit szóltak hozzá a munkások?
– A tőkések el akarták kerülni a botrányokat. Volt, ahol négyhetes szabadságra küldték el az embereket, és amíg ők boldogan sütkéreztek a Balatonnál, az urak elpusztítottak mindent.
Sokat tapasztalt kísérőm most is hozzáfűzi a maga kommentárját.
– Így ment ez az egész országban. Az egyik cukorgyárban akkoriban vettek Svájcból olyan komplett gépsorokat, amelyek be is csomagolták a kész cukrot. Még fénylettek rajtuk a szelepek, de ezeket is leállították. A svájciak értesültek az esetről, eljöttek és vissza akarták vásárolni a gépeket, haszonnal tovább tudták volna adni egy másik vevőnek. Szóba sem álltak velük, még a pénznél is fontosabb volt nekik, hogy példát statuáljanak.
Csend áll be, mint mondani szokás „angyal szállt el fölöttünk”, új témát vetek fel:
– Tartja a kapcsolatot a régi munkatársaival?
– Meglátogatnak itthon, és ha hívnak, én is elmegyek segíteni hozzájuk, viszem a szerszámaimat is. Nem mindenkivel találom meg a közös hangot, mára sokan kifordultak a régi kerékvágásukból. Dolgozott nálunk egy cigánygyerek, gyönge munkás volt, és mint az ilyenek általában, ő is folyton lázadozott. A vezetők inkább megadtak neki mindent, csakhogy csendben maradjon. Amikor nyugdíjba mentem, elszakadtunk egymástól, de aztán valamelyik nap beállított hozzám. Kiderült, hogy jehovista lett, meg akart téríteni. Hallgattam egy darabig, ahogy Istent magyarázza, majd rászóltam:
– Tudod, ki az Isten? Te meg én! Adunk és elveszünk életet. Szőlőt ültetünk, aztán kivágjuk, csirkét nevelünk és megöljük őket. És ez így van jól.
– Legtöbbet, persze, a politikán vitatkozunk. Tudják, hogy én kommunista voltam, elkezdik nekem szapulni a szocializmust. A szó aztán Kádár Jánosra terelődik, hogy ilyen meg olyan bűnöket követett el, de közbevágok: ő meggyőződésből cselekedett, nem zsebre dolgozott, mint a maiak. Mije volt neki? Egy vadászpuskája és egy sakktáblája!!
N. rábólint:
– Kádár János emlékét Hódmezővásárhelyen sem tudja feldolgozni a jobboldal. Polgármester korában Lázár János is ott tartotta irodájában az Öreg nagyalakú fotóját, állítólag az volt ráírva, hogy „mihez kezdjünk vele?!” Hát bizony, nem lehet könnyű döntésre jutni annak a potentátnak, aki annak idején azt hirdette, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.
– Nem félsz ilyeneket mondani?
– Mitől féljek? Amíg Lázár János az ellenfelem, márpedig az, addig nincs baj, tudom, hogy mire számíthatok tőle.
– Mikor ijednél meg?
– Ha hirtelen barátommá válna.
(Ezzel az írással köszöntjük a szerzőt 83. születésnapján)