Fel nem foghatom, hogy mi a búbánatnak bajmolódik a miniszterelnökünk tök feleslegesen azzal, hogy méretes kerítést fonjon hazánk köré, s miért papol folyton-folyvást vezényszavaktól és bokacsattogtatástól visszhangzó turul-ellette nemzetállamról, ahol jól elleszünk majd magunkban, mint a befőtt, s ha mégis némi változatosságra szottyan kedvünk, nagy kegyesen beengedünk majd a cselédlépcső homályán át néhány csóró holland, dán, avagy svéd vendégmunkást. Csak tessék-tessék, március végéig - akár ötödáron - még le is telepedhetnek! Vagy éppenséggel nem…
Szóval nem értem én ezt a körmönfont trükközést. Akarjuk-e, hogy bárki fia betegye ide a lábát, vagy pedig kinn tágasabb? Az utóbbira volna egy-két tippem. Tapasztalatcsere végett pusztán néhány döntéshozót kéne kiküldeni a Liszt Ferenc nevét viselő nemzetközi reptérre, annak is az érkezési oldalára. Ugyanis e helyütt tolul először a vér a messziről érkezett agyába. Húzná maga után az ott sorakozó kofferkulik egyikét, de egy elmés szerkezet nem engedi. Ami a világ valamennyi légikikötőjében ingyenes, az nálunk csak három darab százas, esetleg egy dollár, vagy ugyanannyi euró leperkálása fejében vehető igénybe. Előbbi azonban többnyire nem kuncog a magyar földre első ízben lépő zsebében, utóbbi valuták meg – a pechesebbjénél – legfeljebb csak nagyobb címletekben. Így aztán, ha állhatatos az utas, s ráadásul a cucc sem akármennyi, dollár, euró vagy hitelkártya után kénytelen kotorászni a pénztárcájában.
Irány a valutaváltó! Az árfolyamokat böngészve elismerően bólint, s még egy jókorát csettint is az ujjaival. A nemjóját! Tegnap óta hogy beerősödött a forint! Aztán gyanútlanul bevált egy tekintélyes mennyiségű zöldhasút, vagy eurót, ami persze nem biztos, hogy elegendő is lesz, tekintve, hogy egy reptéri hiéna máris kipécézte magának. Kénytelen-kelletlen a belvárosban újfent valutaváltó után kell néznie. A meglepetéstől aztán azonmód dob egy hátast, miután lábon már átvészelt egy kisebbfajta szívinfarktust. Mert azt egy pillanatig sem hiszi, hogy néhány fertályóra alatt ennyit romlott volna a reptéren még fénykorát élő magyar fizetőeszköz. Mintegy harmincöt-negyven százalékot. Azaz ennyivel vágták át…
Nem csoda, hogy a magyar módihoz nem szokott idegent menten elkapja a harctéri idegesség. Tekintete utcai illemhelyet pásztáz – egyre fogyatkozó türelemmel. A járda menti lejárókon lakat fityeg. Ma már raktárak, vagy tán azok sem. Amott egy bedobós WC! Persze már megint nincs egy nyavalyás százasa. Irány az öt lépésre lévő étterem. Pincérnek kinéző ajtónálló invitálja beljebb. Nyújtaná az étlapot, de amikor kiderül, hogy sokkalta sürgősebb ügyről van szó, a pincérformájú rögvest átmegy cerberusba: „Csak, ha fogyaszt a tisztelt úr!” – mondja, de tekintete ennél is markánsabb véleményről árulkodik. Szegény külföldi aligha érti, hiszen otthon, náluk – Peruban, Új-Zélandon, Arubában, Kambodzsában – magától értetődő, hogy senki sem úri jókedvében rohamozza meg a mellékhelyiséget. A világ szerencsésebbik részén azonban nem útját állják, hanem útba igazítják az embert, ha már a szükség úgy hozta.
Így aztán a miniszterelnökünk nemzetállami álma anélkül is megvalósul, hogy akár a kisujját mozdítaná érte. Tippadó partnerei a reptéri illetékesek, a valutaváltók, a taxis hiénák, az éttermesek ezerrel dolgoznak azon, hogy idegen legfeljebb csak kétszer tegye be ide a lábát: először és utoljára.
