A Vidnyánszky Attila rendezte Csíksomlyói passió a Nemzetiben, fél óra kemény, jó, ütős színház, a három órából. De addigra már a szünetben páran eltűnnek, az előttem lévő második sorból hatan is. Amikor Kerényi Imre 1981-ben megrendezte a Csíksomlyói passiót, a mindinkább puhuló, széteső és szétzüllő diktatúrában, a lépcsőkön is ültek a nézők, a produkció tettnek, merészségnek számított. Az Erdéllyel való kapcsolat demonstrációjához kurázsi kellett. Most a tizennyolcadik századi ferences iskoladrámák és ezúttal Szőcs Géza Passió című művének hozzájuk illesztett szövegrészeinek előadásához a színpadra ültették a publikumot is, és ezzel igencsak leszűkítették a nézőteret. Sok szereplős, grandiózus látványvilágú előadásról van pedig szó.
Jézus keresztre feszítésének történetén keresztül hitről, hitetlenségről, árulásról, gaztettről, hatalomról, a tömeg természetrajzáról. Már amikor. Gyakran a kiürült formát érzem, azt hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai verik lábukkal a ritmust, a zenekar húzza a talpalávalót, a színészek fennkölten mondják a magukét. Aztán, amikor a tömeg végzetesen bevadul, előtörnek a gyilkos indulatok, majd jön a bűntudat, lúdbőröztetően dermesztő, húsba vájó jelenetek következnek, gyönyörűen megvalósítva. Nagy találmány Berecz András mesemondó, aki telivéren gunyoros humorával összetoldozza és ellenpontozza a történéseket.
Az ütős fél óra sokat ér. A többi nem felvillanyozó, de nézhető.
