Holland világrend

Orbán Viktor március 15-én olyan beszédet mondott, amit bizonyos szempontból akár Geert Wilders is megirigyelhetett volna. Egy sor olyan motívum bukkant fel a magyar kormányfő mondandójában, amelyek a jobboldali populista holland Szabadságpárt (PVV) elnökének szavaiban is fel-felcsendülnek. Wilders részint a bevándorlók ostorozására építette kampányát, s azon nyugati politikai vezetők közé tartozik, akik lelkesen ünnepelték a magyar menekültügyi törvények szigorítását.

A magyar kormányfő az Európai Unió szempontjából is sorfordítónak tekintette Donald Trump győzelmét a tavaly novemberi amerikai elnökválasztáson, s emlékezhetünk arra is, hogy elsőként gratulált megválasztásához. Orbán úgy vélte, a Trump-effektus, az „új világrend” 2017-ben Európát is eléri, s a kontinens szempontjából oly jelentős német, illetve holland parlamenti választáson, valamint már a francia elnökválasztáson is érezzük ennek a hatásait.

Valóban érezhető a Trump-effektus, csak éppen nem úgy, ahogy a miniszterelnök elképzelte. Politikai őseink az egyes konfliktusokban nem egyszer kiváló érzékkel álltak a rossz oldalra, amivel súlyos károkat okoztak az országnak. S most is valami hasonlónak lehetünk tanúi. Orbán Viktor ugyan lélegzetvisszafojtva várja az új világrend eljövetelét, de már az osztrák elnökválasztás tavaly decemberi második fordulója, valamint a szerdai holland parlamenti választás is azt mutatja: Európa nyugati felén nem igazán lelkesednek azért a gondoltért, hogy Európában is kis Trumpok határozzák meg a közgondolkodást. Orbán vízióját azonban vajmi kevéssé befolyásolják e választások eredményei, ő továbbra is Európa válságáról beszél, ügyet sem vetve arra, hogy szép lassan sikerül teljesen elszigetelni és reménytelen helyzetbe sodorni Magyarországot, ha valóban létrejön az oly sokat emlegetett kétsebességes Európa. 2020-ig még persze lehet lyukat beszélni az emberek hasába, ám ha az uniós pénzek sem áramlanak majd oly mértékben, mint eddig, megint elő kell halászni valamit a kommunikációs trükkök csodakalapjából.

Hollandiában a választók a kampányban jócskán hallhattak Wilderstől hasonló populista, ellenséget kreáló szólamokat, nem mellékes azonban, hogy Hágában a szélsőséges retorika nem a kormány hivatalos politikájának a része. Sokáig valóban jogos volt a félelem a holland populisták előretörése miatt, a Peil iroda például január elején 35 mandátumot jövendölt a PVV-nek, ebből azonban csak 19 lett. Biztos, hogy segítette Marc Rutte kormányát a Törökországgal való vita, a lakosság több mint nyolcvan százaléka értett egyet azzal, hogy a kabinet nem engedélyezte török politikusok kampányrendezvényeit holland területen. Ez azonban csak az egyik ok. A másik, hogy miközben Wilders már az EU-ból való kilépést tűzte zászlajára, a hollandok számot vetettek azzal, mennyi mindent köszönhetnek Brüsszelnek. Az OECD tagországai közül a hollandok majdhogynem a legelégedettebbek a sorsukkal. A 15-64 év közöttiek 82 százalékának van munkája, miközben Németországban ez az arány 68, Franciaországban pedig 67 százalék. Az EU-ban igen súlyos gondot jelent, hogy a fiatalok nehezen helyezkednek el a munkaerőpiacon, Hollandiában azonban a 25 év alattiak kétharmada dolgozik. A hollandok még európai mértékkel mérve is gazdagok, az egy főre jutó GDP 50 ezer euró, nálunk nagy jóindulattal ennek a harmada. A gazdagság azonban nem jelenti azt, hogy nagy lenne a különbség a tehetősek és a szegényebbek között: szociális szempontból Hollandia a kontinens egyik legkiegyensúlyozottabb állama. Persze azért ott sem minden fenékig tejfel, a 25 év alatti alkalmazottak felét meghatározott időre vették fel, de még így is sokkal jobb a helyzet, mint bárhol másutt.

A holland vezetés nem tagadta, hogy a kiváló gazdasági adatok nagyban köszönhetőek az uniós tagságnak, még ha az ország nettó befizető is. A politikai vezetés nem csak a saját érdemeinek tekinti a kiváló eredményeket, s nem arra építi stratégiáját: ha valami jó történik az országgal, az a kormány érdeme, ha viszont valami rossz, az egy külső ellenség ármánykodásának következménye. A holland lakosságnak ezért csak egy kis része támogatja a Nexitet, azaz az EU-ból való kilépést.

Hollandia nem kér az új világrendből, s valószínűleg hasonló eredményre számíthatunk Franciaországban és Németországban is. Ha egy országban nem agymosással próbálják „meggyőzni” az embereket, akkor a választók nagy része képes reális, logikus politikai következtetések levonására. Itthon azonban a kormány ahhoz tartja magát: veszélyes, ha az emberek önállóan gondolkodnak.