Mindenki beáll a sorba

Publikálás dátuma
2017.03.18. 08:40
Megtáncoltatja Rolla grófkisasszonyt a magát grófnak kiadó Miska (Dobó Enikő, Szemenyei János) FOTÓ: WALTER PÉTER
Mágnás Miska a közismert lovászfiú, már-már népi hős, aki megleckézteti a gazdagokat, a beképzelteket, a másokon basáskodókat, a rangkórságban szenvedőket, a kecskeméti Katona József Színház előadásában végül csak beáll a sorba.

Ha úgy tetszik, meghunyászkodik, nagy szájára lakatot tesz, amikor kiderül, hogy mégsem penderítik ki a kastélyból, a konyhalány Marcsával együtt megtarthatja az állását. Így aztán ásó, kapa, nagyharang, de azért ennek ára van. Az eddig gerinces Baracs mérnök esetében, aki csökönyösen köti az ebet a karóhoz, hogy nem vezeti nyolc kilométeres kitérővel a vasutat a kastélyhoz, se szép, se durva szóval való rábeszélésre, se megvesztegetés hatására. Még nagyobb az ára annak, hogy megkaphassa Rolla grófkisasszony kezét, ő, aki se nem nemesi származású, se nem gazdag, kinézik a jobb köröknek tartott társaságból. De persze, ha beépül a családba, hajlandó szemet hunyni, és mégiscsak arra pöfékel majd a vonat, amerre a köz érdeke egyáltalán nem kívánja, de annál inkább a hatalmasoké, akkor ő is bekerül a tojásba, az uram-bátyám rendszerbe. Ő is csókossá, meg korrupció árán vagyonossá válik, egyenrangúként tekintenek rá a felül lévők. Így a kéz-kezet mos világa kiteljesedik, éppen attól kap megerősítést, aki nagy elánnal, és egykor még egyenes gerinccel, harcolt ellene.

Persze Szirmai Albert-Bakonyi Károly-Gábor Andor klasszikussá vált, megszületésétől kezdve sokat játszott operettje nem így fejeződik be, abban inkább felhőtlenné válik végkifejletül a boldogság. De azért azzal, hogy egy csóró lovászfiút, meg a jegyesét, Marcsát, a felvágott nyelvű cselédlányt semmibe vesznek, lekezelnek, és grófnak meg grófnénak beöltözve, temérdek csetléssel-botlással, bohózati helyzettel, bebizonyítják, hogy őket is lehet dúsgazdag nemeseknek nézni, mert ez csak külsőségeken múlik, a darab maga is vastagon regél a megcsontosodott előítéletekről. Meg arról a vágyálomról, hogy a lent lévők is kerülhessenek ripsz-ropsz, egészen felülre. Ez is az operett nem lankadó sikerének egyik fő titka, természetesen a slágerré lett dalokon kívül, az egyikben ki is mondják, hogy „Úgy szeretnék boldog lenni”, a másikban pedig „Cintányéros, cudar világról” van szó, jelezve, hogy közel sem fenékig tejfel minden. Hogy aztán a szerelmi bonyodalmakról ne is beszéljünk, hiszen „A nő szívét, ki ismeri?” Az operettek, ha általában könnyed formában is, rendszerint fontos létkérdésekről beszélnek.

Amikor Mohácsi János operettet rendez, a szövegbe is erősen belenyúlva, hathatósan átírva azt, kiélezve a szituációkat, ráerősít erre. Így volt ez akkor is, amikor valaha megrendezte a Mágnás Miskát a Vígszínházban. Annak a produkciónak közel sem volt felhőtlen a befejezése. Abban érződött, hogy amikor kiebrudalják a kastélyból Miskát, Marcsát, Baracsot és Rollát, kivert kutyákká válnak, és képtelenek mit kezdeni magukkal a rútul reménytelen helyzetben. Ez a Vígben nem csak a közönség jelentős részénél, hanem a színészek közül is többek esetében kiverte a biztosítékot. Jócskán lehetett hallani a finoman fogalmazva, nem éppen harmonikus próbafolyamatról, ami lényegében bukást eredményezett. Ez egy ilyen abszolút sikerdarab esetében eléggé rendhagyó. Aztán Mohácsi az akkori hazai terepén, Kaposvárott is színre vitte a Mágnás Miskát, bebizonyítva, hogy milyen remekül elementáris produkciót tud belőle csinálni. A báli jelenetben, amikor Miska és Marcsa előkelő toalettben parádézva borsot tör az úri nép orra alá, annyira elszabadultak az indulatok, hogy durva tömegverekedés tört ki, és valaki még egy jókora akváriumra is rázuhant, amitől az ripityára tört, és a benne lévő teknősök a színpadon kezdtek mászkálni a tébolyult forgatagban.

A kecskeméti produkció rendezője, Rusznyák Gábor ennyire messzire nem ment, de a színlapra is kiírtan használta Mohácsi szövegkönyvét. Érezhetően arra törekedett, hogy ne háborítsa fel azokat, akik a filmen is oly népszerű, klasszikus operettre jöttek, de adjon ennél többet, gondosan kidolgozott, plusz tartalmat nyert prózai jelenetekkel, melyekből logikusan következnek az énekszámok. A táncbetétek kevésbé, mert a szereplők nemigen tudják a műfaj igényeinek megfelelő táncokat, például azokat a pörgéseket, forgásokat, dobásokat, akrobatikus készségeket, melyeket a Budapesti Operettszínházban Miskaként és Marcsaként Peller Károly és Peller Anna magától értetődő természetességgel remekül csinálnak, Verebes István rendezésében.

De ezek hiányában is egészen kiváló a címszerepben Szemenyei János. Vehemens srácot játszik, akiben könnyen felmegy a pumpa, szépen fejlett az igazságérzete, akkor is, ha igaza van, és akkor is, ha nincs. Bőszen szerelmes, és bőszen tud begurulni is, nem nézve azt sem, hogy túlerő van, ha elönti a méreg, akkor úgy istenigazából elszáll az agya. Ezért is annyira jó, a kiváló humora mellett, mert megmutatja a tragédia lehetőségét, hogy úgy be tud gorombulni, hogy esetleg kő kövön nem marad, és netán a saját vesztébe is rohan. Marcsaként Hajdú Melinda tűzrőlpattant, tenyeres talpas, szemfüles, és fülig szerelmes, ahogy kell. Orth Péter fess, okos, jó helyzetfelismerésű, talpig becsületes Baracs, akinek aztán csak meghajlik a gerince, és feltehetően egyre tovább hajlik. Dobó Enikő az eszes, szabadságvággyal teli, rátarti Rollaként sejthetően majd vele hajlik, amerre csak praktikusnak gondolja, feladva személyisége alapvonásait.

Ez a szövegvariáns Rolla nagymamáját megfosztja a kleptomániájától, amit a filmben Gobbi Hilda elképesztően parádésan gyakorolt, de Réti Erika nagyszerűen játssza, hogy a csavaros esze, amivel mindig átlát a szitán, megmarad. Nem véletlenül mondja, amikor már téboly uralkodik a köbön, hogy „itt nem mindenki hülye”, és ezt teljes joggal érti önmagára. Kőszegi Ákos Korláth gróf, a nevének megfelelő totális korlátoltsággal, és előítélet halmazzal, ő ebben a verzióban még vehemensen cigányozik és zsidózik is. Slusszpoénként nagyot koppan, amikor a Pál Attila által alakított Eleméry gróf - akinek Miska kiadja magát -, hosszúra nyúlt afrikai vadászútjáról színes bőrű feleséggel tér vissza. Ez már Korláth grófnak több a soknál, maga a megengedhetetlen métely. Ez persze nincs az eredetiben, de meglehetősen jól hat, amikor Coulibaly Miriam feleségként férjurával kart karba öltve váratlanul megérkezik. A grófnét Csapó Virág formázza idősödő, férjéhez igazodó, nem éppen lángész szépasszonyként. Latabár Árpád és Latabár Kálmán egykori legendás filmszerepeiben, két tökkelütött, nők szoknyája után nyargalászó gróf szerepében, Zayzon Zsolt és Nagy Viktor odaadóan komédiáznak. Drucker Péter jókora tempóra kapcsolva, hatalmas lendülettel vezényli a zenekart. A siker pedig igencsak kiadós, és teljesen megérdemelt.

Szerző

Huszonöt-hetvennégy-huszonöt

Publikálás dátuma
2017.03.18. 08:35
Az Erzsébet híd, mint a többi fővárosi átkelő, a Dunában. Pontonhídon lehetett átjutni FOTÓ: FORTEPAN/ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE

1.

A József utcának a Mária templom és a Nagykörút közötti szakaszát Bangha Bélára keresztelték át. Hogy ki fia-borja ez a Béla? Hírhedt jezsuita, a fasizmust támogató klérus vezérkosa - állítja róla lexikonom. Nem mindegy? A József utcának ma már egészen biztosan új neve van.

De akkor, 1945 elején, Bangha páter még itt leledzett, a közelünkben. Közelebb, mint a helyére pályázó új nevek.

Nagyapám, a professzor rendelője pedig itt működött – mi már csak így mondtuk – a „József utca” nyolc szám alatt. Emlékszem, milyen díszes volt a bejárat. Rémlik, mintha zöld mozaikkockákkal lett volna kirakva. El kellene mennem, meg kellene nézni. De hát minek! Mászkálni én már különben is csak nehezen tudok.

Szóval, a rendelő. Benn az udvarból nyíltak a lakások, és szemben, az ablakban a templom piros téglaépülete állt – ebben biztos vagyok. Ámbár kinézni nem lehetett: anyánk a betört ablakokba tömködte a matracokat.

Ez volt a második menedékünk, az Irányi utca huszonegy, a Franklin Társulat raktára után. Itt sem maradtunk sokáig: a rendelő jéghideg volt, a központi fűtés nem működött. Kályháról pedig nem gondoskodott nagyapánk: a boldog békeidőkben ilyesmi nyilván eszébe se jutott. Most pedig, nagyszüleim odaát rekedtek, Budán. Elérhetetlenül, mióta belelógtak a Dunába a hidak.

A telefon – érdekes – működött. Emlékszem, naphosszat tárcsáztam a huszonöt–hetvennégy–huszonötöt, az akkor még hat számjegyű hívószámukat. (Később, amikor hazakerültünk, vettem csak észre, hogy a kagylót – nagyapa kagylóját – kint himbálja a szél a romok felett, a tűzfalon.)

Itt, Pesten közben már véget ért a háború. Anyánk sorba állt a Baross utcai pék előtt, a Mikszáth téren pedig baltával vagdosta, darabolta a csonttá fagyott lovakat.

A rendelőben azonban főzni se lehetett. A lakók már előmerészkedtek a pincéből, de minket nem ismertek. Rajtunk nem segített senki. Igaz, egyszer hozzánk is bejöttek az oroszok. Nem bántottak, nagyapa műszereit egy zsákba söpörték. Ennyi. Később még visszajöttek, hoztak egy vekni rozskenyeret és két halat.

Más nem is történt. Kiragasztottak egy vicsorgó plakátot, ez volt a „fasiszta fenevad”. Anyánk elhatározta, hogy itt tovább nem maradunk.

Összepakoltunk – nem volt nehéz – és útnak indultunk, amint kisütött a nap. Húztuk a szánkónk, végig a Rökk Szilárd utcán. Csak zárójelben: ennek a Rökknek még csak a nevét sem említi az Új Magyar Lexikon. Senki se tudja, ki volt: nyilván ennek köszönheti, hogy a neve fennmaradt.

Farkasordító hideg volt, félelmetesen szikrázott a fehér februári nap. A hó hol elolvadt, hol páncélkeményre fagyott. Anya a szánkóra erősítette a kofferokat. Öcsém és kishúgom ezeken kuporogtak, én húztam, ő tolta a szerelvényt, véges-végig a József és az Erzsébet körúton.

A Mussolini téren megálltunk, kifújtuk magunkat. Itt nem omlottak az úttestre az épületek, nem kellett kerülgetni a romokat.

- Buci, buci, a sós buci! – kiáltott ránk egy utcai árus.

Rémülten köszöntem: otthon, Budán, engem becéztek Bucinak.

A Mussolini tér régi neve pedig – mondta anyánk – Oktogon. A sós buci ormótlan fekete cipó volt, valahol a kifli és a zsömle között félúton. Hogy az íze milyen lehetett, nem tudom. Ne lett volna aprónk? Anya elzavarta a rikoltozó árusokat.

Vállamra vetettem a gurtnit. Furcsa érzés, ha egyszerre fázik és izzad az ember. A hideg veríték végigfolyt a hátamon.

- Ez már a Csengery utca! – biztatott anya. Még két sarok!

Ideje volt. A tetők felett – de hol voltak akkor háztetők! – már fehér ködfátyolba bújt a nap. Valami csípős füst úszott a levegőben. Ezt az édeskés egérszagot ma is érzem, ha végigmegyek az Andrássy úton.

A Vörösmarty utcáról a Spanyol Intézet – a Cervantes – jut az ember eszébe. Meg az újságíró szövetség. Székházak. Akkor, nem láttam csak kormos tűzfalakat. Meg a piszkos, jeges havat a lábam alatt. És hát, valahogyan hosszabb is volt a Vörösmarty utca. A negyvennégy bé pedig, ami előtt megálltunk, mintha magasabb.

Hogy ezután mi történt, arra nem emlékszem már ilyen pontosan. De ezt soha nem fogom elfelejteni. Ezt az utat, keresztül-kasul a jéggé fagyott, koromfekete városon.

2.

A negyvennégy bében emeleten volt a lakásunk. A fűtés ugyan itt sem működött, de itt legalább nem kellett az ablakba gyömöszölni a matracokat. Anyánk megágyazhatott.

Tágas – akkor úgy mondtuk - polgári lakás volt. Mi a konyhába húzódtunk, az utcai szobában egy fehér gipszszobor, dédapa mellszobra árválkodott. Másra nem is emlékszem, nyilván itt, az emeleten is hideg volt, mert mi, gyerekek, többnyire lent, a házmester-lakásban töltöttük a napot.

Hát igen, Rétiék! Velük kellett volna kezdenem. A mama, meg Karcsi és Jancsi, a két gyerek. Jancsi még apró emberke volt, de Karcsi nagyfiú, talán tízéves is lehetett. Egy szó mint száz, lehorgonyoztunk Rétiéknél. Itt jó meleg volt, és a sparhelten főzni lehetett. Anya összebarátkozott Rétinével, mi mást tehetett. Régről ismerték egymást, én állítólag itt születtem, és ebben az emeleti lakásban voltam kisgyerek.

- Amíg csak ki nem költöztünk Budára! – magyarázta anya. A barackosba, ahol nagyapa házat épített.

Nagyapánk, a professzor. Nem hívtam őt napok óta. Innen, a Vörösmarty utcából már nem is lehetett.

Réti néni fűtött, főzött és mosott. Anyánk pedig itt is elkalandozott. Csencselt – úgy mondtuk: feketézett – a Hunyadi téri piacon. Emlékszem, milyen büszkén mesélte, hogy az eszcájgért – dédiék készletéért – egy egész zsák sárgaborsót kapott.

Hát igaz, ami igaz, ezt ettük egész februárban, reggel, délben, este. A sárgaborsó sűrű melasz volt, az ember hamar jóllakott. A tetejére Réti néni hagymát pirított.

Egyszer ide, a házmester-lakásba is benéztek az oroszok. Két barisnya, ukránok lehettek, mert úgy-ahogy törték a magyar szavakat. A borsót például barsónak ejtették, ez máig a fülemben maradt. Nem vittek el semmit, akkor úgy mondtuk: nem rekviráltak. Nem is lett volna mit. Az emeletre pedig nem mentek fel az oroszok.

Azazhogy nem egészen. Mert nekünk, gyerekeknek, lett egy orosz barátunk, az Alex. Őt végigcipeltük a házon, mind a négy emeleten. Bekopogtunk, nekünk kinyitottak, és mi belöktük őt. A lakók rémülten hátráltak, mi pedig kinevettük őket. Így játszott velünk ez a nagydarab szőke fiú, az Alex.

Máskor szájharmonikázott és énekelt. Nekem is volt – és még ma is van – szájharmonikám. Rá, Alexre gondolok, valahányszor a kezembe akad. Raszvetali – és vihagyila – már elfelejtettem, amit tőle tanultam. Vajon mit jelentenek ezek a mágikus szavak?

Kimerészkedtünk az utcára is. Lefejeztük a töltényeket, a puskaporral rakétákat fabrikáltunk. Karcsi még szárnyakat is ragasztott nekik. Amikor alájuk gyújtottunk, az apró petárdák sisteregve forgolódni kezdtek. Volt, amelyik még el is repült, és mi üvöltve követtük. Róla, Karcsiról, ez maradt meg az emlékezetemben. A petárdák és a rémülten ugráló gyerekek.

Felnőttek nemigen jártak azokban az időkben az utcán. A legtöbb férfi hadifogoly volt vagy hősi halott. Esetleg bujkált: az a hír járta, hogy az oroszok összeszedik és közmunkára – málenkij robotra – viszik a férfiakat. Réti bácsi is itt dekkolt valahol, a házban. De őrá egyáltalán nem emlékszem.

Harminc – vagy negyven? – évvel később, amikor felkerestem őket, már csak a néni élt. Rám ismert volna? Sírva borult a nyakamba. Karcsi a szomszédban, a negyvennégy á-ban él – magyarázta. Jancsi pedig valahol Párizs mellett, a Renault-gyárban dolgozott.

De mindez nem ide tartozik: keverem az idősíkokat. Karcsi már nem él, amikor ezeket a sorokat írom. A Réti-családról ennyit tudok.

Anyának itt, a Vörösmarty utcában sem volt maradása. Dédapám szobrát már az első napokban darabokra törtük. Veszélyes relikviának bizonyult: Alex azt hitte, hogy a Führer. Pedig hát neki édes mindegy lehetett, hogy ez a mellszobor Hitler Adolf vagy a Haltenberger dédapa.

Időközben az ezüst eszcájg is elfogyott. Az pedig, hogy én itt születtem, ezekben a napokban eszembe se jutott.

3.

Budán még álltak a harcok. Hírlett, hogy a németek visszavonulnak. Máskor meg, hogy az utolsó emberig tartják magukat. A csodafegyverről egyre kevesebben beszéltek: az emberek álltak a Duna-parton, nézték a Ratákat, a várat géppuskázó orosz vadászgépeket.

A rakparton már olvadni kezdett a hó. Recsegő jégtáblák forgolódtak a Dunán, átjutni még mindig nem lehetett. „Citrompótló – szódabikarbóna!” – kiabálták az árusok. „Itt a valódi celofán!”

Még egy napilap is megjelent: a „Vasárnapi Pillanat”!

A Vörösmarty utca sarkán pedig nem akartam hinni a szememnek: maga Latabár Kálmán jött szembe velem.

- Szent Isten! – kiáltotta rémülten anyánk. A Latyi kabátujja üresen lötyögött.

Aztán, amikor mellénk ért, a színész ránk kacsintott, és valahol két gomb között kidugta a kabátból a kezét. Közmunkára nem vittek el félkezű férfiakat.

A sárgaborsó azonban vészesen fogyott. Egy reggel anya bejelentette, hogy batyuzni megyünk. Nagy pakli cipőfűzőt szerzett valahonnan, és mindenféle mütyürkét: tűt, szalagot, zsineget. Büszkén magyarázta, hogy falun hiánycikk a pertli, és hogy zsírt és krumplit adnak majd érte a vidékiek.

Végigmentünk az Üllői úton, ami szerinte Üllőre vezetett. Kerülgettük a kilőtt tankokat, a feketére égett járműveket. Vecsés határában ránk esteledett. Kishúgomat cipelni kellett, de öcsém még bátran lépegetett. Útközben ugyan felvett minket egy orosz teherautó, de aztán pár kilométer után megint csak letett.

A távolban, jobb kéz felől, sárga lámpa pislogott. Keresztülvágtunk valami mocsáron, és elértük a házakat. Később tudtuk meg, hogy Gyömrőn vagyunk. Szerencsénk volt, beengedtek, mindjárt az első házba, ahová anya bekopogott.

Odabent meleg volt és levesillat. Egy sopánkodó, kendős öregasszony ennünk adott. A férfi vasutas lehetett, MÁV-egyenruha árválkodott a fogason.

Egy nagy ágyba fektettek, anya és az asszony még kimentek az éjszakába, és házról-házra járva próbálták krumplira és zsírra cserélni a cipőpertliket.

Megrakodva kerültek haza. Másnap anya meg én cipeltük tovább a zsákokat. Gyömrő és Vecsés között felvett egy szekér. Itt, faluhelyen még nem ették meg a lovakat.

Így ért véget a batyuzás. De ezzel még nem ért véget a kaland: a Vörösmarty utcai lakásban apró emberke fogadott. Nagyapánk, a professzor öccse, Jenő bácsi, a székesfővárosi főügyész. Bakancsban, hátizsákkal a vállán, szakállasan.

Pontonhídon kelt át – így mondta – a Dunán, és rossz híreket hozott. Nagyapáék háza találatot kapott. Azt, hogy a nagyszüleim elpusztultak, nem mondta ki senki. Arról nekem kellett meggyőződnöm, amikor - májusban - egy bombatölcsérből előkaparták - exhumálták - az elhunytakat.

Az én számomra mindebből az volt a legfontosabb, hogy már át lehet kelni a Dunán. És hogy – ha ez így igaz – nemsokára otthon lehetünk.

Közben azonban történt még egy s más. Anyához eljutott a hír, hogy barátnője, Muráti Lili a Gyűjtőfogházban raboskodik. Ő pedig nem tétovázott, elrohant. Este került haza, kékre fagyva. A kabátját a fogdában hagyta, a hideg cellájában fagyoskodó Lilinek. Megfázott, napokig nyomta az ágyat, lázas betegen.

Én pedig megint előreszaladok: talán húsz évvel később, amikor Madridba kerültem, telefonáltam Muráti Lilinek. Ne, emlékezett volna anyánkra? Nem akart találkozni velem. Ami anya bundáját illeti, akkor, negyvenötben, úgynevezett vetkőztetők garázdálkodtak. Tőlük szereztük, ők árulták a télikabátokat.

Ezekben a napokban velem is történt valami. Az események kiestek a fejemből, hiába erőlködöm, nem találok csak fehér foltokat. Tény (tény?), hogy kórházba kerültem, és körülöttem csupa velem egykorú gyerek feküdt az ágyakon. Az egyiket – egy barna bőrű kisfiút – lepedőbe csavarta és kivitte két fehérköpenyes.

Másra nem emlékszem. Igaz is, egyszer mintha fölöttem is megálltak volna az orvosok. Köröket rajzoltak a hasamra. Ennyi. Álmodtam volna? Lehetetlen. Tudok róla, ha álmodok.

Május elején – vagy már áprilisban? – anyánk felbérelt egy süketnémát, akiről azt mondták, hogy légnyomást kapott. Ez egy targoncára kötözte a motyónkat, és útnak indultunk, Buda felé. Haza.

Akkor már Berlin alatt állt a front. A múlt mélyvizébe merültek Bangha Béla, a sós buci, és a koromfekete hó az utakon. A Vörösmarty utcai ház, ahol állítólag megszülettem. A huszonöt – hetvennégy – huszonöt. A tűzfalon himbálódzó telefon.

Kossuth téri savazók

Óvatosan engedje le az alátéteket, nehogy a sav a szemébe fröccsenjen - figyelmeztetett Pista bácsi, a savazó brigád vezetője. Megfogadtam a tanácsát és a drótra fűzött jókora csavar alátéteket, amennyire súlyuk engedte, lassan belemártottam a betonkádba. Szinte hallottam, ahogy a sav lezabálta a rozsdát a kerek fémlapokról.

Első napomat töltöttem a metró Kossuth téri állomásának építésén. Segédmunkásként kezdtem a karrieremet 1970. nyarán, a savazó brigádban. Pista bácsi köpcös, kevés szavú, ma úgy mondanánk, karizmatikus vezetője volt a szentesi brigádnak. Laci bácsira emlékszem még. Ősz, kefe hajú, kicsit már hajlott hátú, inas ember volt, akin idős kora ellenére sem volt egy gramm háj. Ha átmentünk az udvaron, egy görbe szögért is lehajolt.

- Jó lesz az még valamire - mondta, amikor látta, furcsán nézek rá. Az ifjúságot - persze rajtam kívül - egy hosszú, göndör szőke hajú srác képviselte.

Tősgyökeres pesti lévén, először találkoztam a magyar vidékkel testközelből. Hamar befogadtak, mert nem játszottam meg, hogy én vagyok a James. (A Jamest így tessenek ejteni, ahogy leírtam, mert kölyök- és kamaszkoromban mi ezt így ejtettük, ha valaki nagyképűsködött: ne hogy már te legyél a James! Hogy szegény Dzsémsz honnan a fenéből került a pesti szlengbe, nem tudom.)

Kemény emberek voltak ezek a szentesiek. Egyszer ketten lefogták a hosszú hajú srácot, sajnos a nevére már nem emlékszem, s a harmadik brigádtag a csapat jóízű röhögése közepette egy drótkefével "kifésülte" a haját. Bár a fiú fejbőrén imitt amott kiserkent a vér a drótszálak nyomán, ő is részt vett a mulatságban. Hogy ebben mennyi volt a férfias virtus, a szégyentől való félelem, vagy az őszinte együtt-röhögés a többiekkel önmagán - nem tudom ma sem. Akkor azért megfagyott az ereimben a vér, mert attól tartottam, én következem. Márpedig roppant hiú lévén, igen csak óvtam vállig érő hullámos hajamat.

Hogy ma inkább ritka, mint szép a hajam, nem a drótkefének köszönhetem. Pista bá' útját állta a további frizuraigazításnak. Tisztelte a tudást, a tanult embert. Még engem is, s ezért egy kicsit még ma is szégyenkezem. Akkor már majdnem két gimnáziumi osztályt végeztem. Na jó, abból egy az egykori Ludovika épületében működő Bem József Ipari Szakközépiskola esztergályos szaka volt, ám egy tanév elég volt arra, hogy a szakma és én örökre búcsút vegyünk egymástól. (Hogy mi köze volt Bem apónak a drehásokhoz, a mai napig nem jöttem rá.) Természetesen gimibe akartam menni, de pechemre a Vörösmartyba jelentkeztem először, ahol a bátyám már a helyi kemény mag tagjaként bizonyos hírnévre tett szert. Így nem csoda, hogy a gimi KISZ-titkára, L. elvtárs néhány orosz nyelvi keresztkérdéssel egy időre véget vetett gimnáziumi álmaimnak.

Most meglovagolhatnám a kurzust, mondván, egykori ludovikás vagyok - nagyapám a családi legenda szerint a Nagy Háború alatt valóban ott kapott tiszti kiképzést -, esetleg hivatkozhatnék ellenállói múltamra. Az osztály ablakai ugyanis egy munkásőr laktanyára nyíltak. Az egyik nagyszünetben almacsutkákkal bombáztuk meg a Párt hűséges fegyveres véderejét. Csak azért nem lett kirúgás és igazgatói intő a vége, mert az osztály összezárt és nem akadt egyetlen Geréb sem.

Miután tisztáztam viszonyomat a tisztes vasipari szakmával, különbözeti vizsgát tettem a Kaffka Margit Gimnáziumban. Az öt tárgy ugyan kétharmados győzelmet aratott fölöttem, főleg a matematika, fizika, kémia, de a megelőlegezett bizalom jegyében maradhattam év végéig - pótkülönbözetivel fenyegetve.

Mégis egy napfényes májusi délután egy nadráganyaggal a karomon beléptem az osztályba és közöltem N.-nével, akivel kölcsönösen utáltuk egymást, hogy egyelőre befejezettnek nyilvánítom gimnáziumi tanulmányaimat. Egyrészt jó volt megszabadulni N.-nétől, másrészt élveztem az osztály leplezetlen irigységét és csodálatát.

Ma már hálás vagyok egykori osztályfőnökömnek, hiszen ő mentett meg attól, hogy KISZ-tag legyek. Talán volt némi alapja annak, hogy nem kedvelt, hiszem unalmas óráit a hátsó padokban a huszonegy nevű csalásokkal tarkított kártyajátékkal, illetve a nem kevésbé hazárd szerencsejátékkal, a snóblival tettük elviselhetővé hasonszőrű cimboráimmal. Mentségünkre, mindig csak annyit csaltunk, hogy a nagyszünetben az iskolai büfében valami kaját vehessünk, vagy a hátsó kapun kilógva a közeli kocsmában egy pohár sört lenyomjunk. Történt, hogy egyszer N.-né bejött, s közölte az osztállyal, hogy most belépnek a KISZ-be. Mielőtt elmélázhattam volna, hogy ez most kitüntetés, vagy éppen ellenkezőleg, már hallottam is az osztályfőnök hangját, aki a nevemet mondta, s hozzátette, a három Szabó legénnyel együtt hazamehetnek. Négyünknek úgy ért véget a mozgalmi karrierje, hogy el sem kezdődhetett. A kitaszítottak között volt egyik állandó kártyapartnerem, egy kisiparos fia is. Hát így esett, hogy haladó értelmiségi-jelöltből átigazoltam az uralkodó osztály elitjébe, segédmunkásnak.

Talán még művezető is lehettem volna az évek múlásával, de legalább savazó brigádvezető, mikor egy bárányfelhős napon közölték velem, hogy tévedésből vettek föl. Nem voltam még 18 éves, ezért szereljek le gyorsan, vegyem át a 900 forintos havi fizetésem és legközelebb már, mint utassal szeretnének velem találkozni a metrón.

Ma, amikor Ágival átballagunk Bobó kutyával a Kossuth téren, egy pillanatra mindig megállok és megkeresem Andrássy Gyula szobrát. A szemem előtt nem az a már a saját korában is anakronisztikus szobormásolat tűnik fel, hanem a metróépítés egykori jelképe, a magas deszkatorony, ahol kánikulai délutánokon néha elszundítottam és persze felidézem magamban, amikor én is a szentesi savazó brigád tagja voltam.

És persze kicsit irigylem azt a suhancot, aki akkor voltam.

Szerző