1.
A József utcának a Mária templom és a Nagykörút közötti szakaszát Bangha Bélára keresztelték át. Hogy ki fia-borja ez a Béla? Hírhedt jezsuita, a fasizmust támogató klérus vezérkosa - állítja róla lexikonom. Nem mindegy? A József utcának ma már egészen biztosan új neve van.
De akkor, 1945 elején, Bangha páter még itt leledzett, a közelünkben. Közelebb, mint a helyére pályázó új nevek.
Nagyapám, a professzor rendelője pedig itt működött – mi már csak így mondtuk – a „József utca” nyolc szám alatt. Emlékszem, milyen díszes volt a bejárat. Rémlik, mintha zöld mozaikkockákkal lett volna kirakva. El kellene mennem, meg kellene nézni. De hát minek! Mászkálni én már különben is csak nehezen tudok.
Szóval, a rendelő. Benn az udvarból nyíltak a lakások, és szemben, az ablakban a templom piros téglaépülete állt – ebben biztos vagyok. Ámbár kinézni nem lehetett: anyánk a betört ablakokba tömködte a matracokat.
Ez volt a második menedékünk, az Irányi utca huszonegy, a Franklin Társulat raktára után. Itt sem maradtunk sokáig: a rendelő jéghideg volt, a központi fűtés nem működött. Kályháról pedig nem gondoskodott nagyapánk: a boldog békeidőkben ilyesmi nyilván eszébe se jutott. Most pedig, nagyszüleim odaát rekedtek, Budán. Elérhetetlenül, mióta belelógtak a Dunába a hidak.
A telefon – érdekes – működött. Emlékszem, naphosszat tárcsáztam a huszonöt–hetvennégy–huszonötöt, az akkor még hat számjegyű hívószámukat. (Később, amikor hazakerültünk, vettem csak észre, hogy a kagylót – nagyapa kagylóját – kint himbálja a szél a romok felett, a tűzfalon.)
Itt, Pesten közben már véget ért a háború. Anyánk sorba állt a Baross utcai pék előtt, a Mikszáth téren pedig baltával vagdosta, darabolta a csonttá fagyott lovakat.
A rendelőben azonban főzni se lehetett. A lakók már előmerészkedtek a pincéből, de minket nem ismertek. Rajtunk nem segített senki. Igaz, egyszer hozzánk is bejöttek az oroszok. Nem bántottak, nagyapa műszereit egy zsákba söpörték. Ennyi. Később még visszajöttek, hoztak egy vekni rozskenyeret és két halat.
Más nem is történt. Kiragasztottak egy vicsorgó plakátot, ez volt a „fasiszta fenevad”. Anyánk elhatározta, hogy itt tovább nem maradunk.
Összepakoltunk – nem volt nehéz – és útnak indultunk, amint kisütött a nap. Húztuk a szánkónk, végig a Rökk Szilárd utcán. Csak zárójelben: ennek a Rökknek még csak a nevét sem említi az Új Magyar Lexikon. Senki se tudja, ki volt: nyilván ennek köszönheti, hogy a neve fennmaradt.
Farkasordító hideg volt, félelmetesen szikrázott a fehér februári nap. A hó hol elolvadt, hol páncélkeményre fagyott. Anya a szánkóra erősítette a kofferokat. Öcsém és kishúgom ezeken kuporogtak, én húztam, ő tolta a szerelvényt, véges-végig a József és az Erzsébet körúton.
A Mussolini téren megálltunk, kifújtuk magunkat. Itt nem omlottak az úttestre az épületek, nem kellett kerülgetni a romokat.
- Buci, buci, a sós buci! – kiáltott ránk egy utcai árus.
Rémülten köszöntem: otthon, Budán, engem becéztek Bucinak.
A Mussolini tér régi neve pedig – mondta anyánk – Oktogon. A sós buci ormótlan fekete cipó volt, valahol a kifli és a zsömle között félúton. Hogy az íze milyen lehetett, nem tudom. Ne lett volna aprónk? Anya elzavarta a rikoltozó árusokat.
Vállamra vetettem a gurtnit. Furcsa érzés, ha egyszerre fázik és izzad az ember. A hideg veríték végigfolyt a hátamon.
- Ez már a Csengery utca! – biztatott anya. Még két sarok!
Ideje volt. A tetők felett – de hol voltak akkor háztetők! – már fehér ködfátyolba bújt a nap. Valami csípős füst úszott a levegőben. Ezt az édeskés egérszagot ma is érzem, ha végigmegyek az Andrássy úton.
A Vörösmarty utcáról a Spanyol Intézet – a Cervantes – jut az ember eszébe. Meg az újságíró szövetség. Székházak. Akkor, nem láttam csak kormos tűzfalakat. Meg a piszkos, jeges havat a lábam alatt. És hát, valahogyan hosszabb is volt a Vörösmarty utca. A negyvennégy bé pedig, ami előtt megálltunk, mintha magasabb.
Hogy ezután mi történt, arra nem emlékszem már ilyen pontosan. De ezt soha nem fogom elfelejteni. Ezt az utat, keresztül-kasul a jéggé fagyott, koromfekete városon.
2.
A negyvennégy bében emeleten volt a lakásunk. A fűtés ugyan itt sem működött, de itt legalább nem kellett az ablakba gyömöszölni a matracokat. Anyánk megágyazhatott.
Tágas – akkor úgy mondtuk - polgári lakás volt. Mi a konyhába húzódtunk, az utcai szobában egy fehér gipszszobor, dédapa mellszobra árválkodott. Másra nem is emlékszem, nyilván itt, az emeleten is hideg volt, mert mi, gyerekek, többnyire lent, a házmester-lakásban töltöttük a napot.
Hát igen, Rétiék! Velük kellett volna kezdenem. A mama, meg Karcsi és Jancsi, a két gyerek. Jancsi még apró emberke volt, de Karcsi nagyfiú, talán tízéves is lehetett. Egy szó mint száz, lehorgonyoztunk Rétiéknél. Itt jó meleg volt, és a sparhelten főzni lehetett. Anya összebarátkozott Rétinével, mi mást tehetett. Régről ismerték egymást, én állítólag itt születtem, és ebben az emeleti lakásban voltam kisgyerek.
- Amíg csak ki nem költöztünk Budára! – magyarázta anya. A barackosba, ahol nagyapa házat épített.
Nagyapánk, a professzor. Nem hívtam őt napok óta. Innen, a Vörösmarty utcából már nem is lehetett.
Réti néni fűtött, főzött és mosott. Anyánk pedig itt is elkalandozott. Csencselt – úgy mondtuk: feketézett – a Hunyadi téri piacon. Emlékszem, milyen büszkén mesélte, hogy az eszcájgért – dédiék készletéért – egy egész zsák sárgaborsót kapott.
Hát igaz, ami igaz, ezt ettük egész februárban, reggel, délben, este. A sárgaborsó sűrű melasz volt, az ember hamar jóllakott. A tetejére Réti néni hagymát pirított.
Egyszer ide, a házmester-lakásba is benéztek az oroszok. Két barisnya, ukránok lehettek, mert úgy-ahogy törték a magyar szavakat. A borsót például barsónak ejtették, ez máig a fülemben maradt. Nem vittek el semmit, akkor úgy mondtuk: nem rekviráltak. Nem is lett volna mit. Az emeletre pedig nem mentek fel az oroszok.
Azazhogy nem egészen. Mert nekünk, gyerekeknek, lett egy orosz barátunk, az Alex. Őt végigcipeltük a házon, mind a négy emeleten. Bekopogtunk, nekünk kinyitottak, és mi belöktük őt. A lakók rémülten hátráltak, mi pedig kinevettük őket. Így játszott velünk ez a nagydarab szőke fiú, az Alex.
Máskor szájharmonikázott és énekelt. Nekem is volt – és még ma is van – szájharmonikám. Rá, Alexre gondolok, valahányszor a kezembe akad. Raszvetali – és vihagyila – már elfelejtettem, amit tőle tanultam. Vajon mit jelentenek ezek a mágikus szavak?
Kimerészkedtünk az utcára is. Lefejeztük a töltényeket, a puskaporral rakétákat fabrikáltunk. Karcsi még szárnyakat is ragasztott nekik. Amikor alájuk gyújtottunk, az apró petárdák sisteregve forgolódni kezdtek. Volt, amelyik még el is repült, és mi üvöltve követtük. Róla, Karcsiról, ez maradt meg az emlékezetemben. A petárdák és a rémülten ugráló gyerekek.
Felnőttek nemigen jártak azokban az időkben az utcán. A legtöbb férfi hadifogoly volt vagy hősi halott. Esetleg bujkált: az a hír járta, hogy az oroszok összeszedik és közmunkára – málenkij robotra – viszik a férfiakat. Réti bácsi is itt dekkolt valahol, a házban. De őrá egyáltalán nem emlékszem.
Harminc – vagy negyven? – évvel később, amikor felkerestem őket, már csak a néni élt. Rám ismert volna? Sírva borult a nyakamba. Karcsi a szomszédban, a negyvennégy á-ban él – magyarázta. Jancsi pedig valahol Párizs mellett, a Renault-gyárban dolgozott.
De mindez nem ide tartozik: keverem az idősíkokat. Karcsi már nem él, amikor ezeket a sorokat írom. A Réti-családról ennyit tudok.
Anyának itt, a Vörösmarty utcában sem volt maradása. Dédapám szobrát már az első napokban darabokra törtük. Veszélyes relikviának bizonyult: Alex azt hitte, hogy a Führer. Pedig hát neki édes mindegy lehetett, hogy ez a mellszobor Hitler Adolf vagy a Haltenberger dédapa.
Időközben az ezüst eszcájg is elfogyott. Az pedig, hogy én itt születtem, ezekben a napokban eszembe se jutott.
3.
Budán még álltak a harcok. Hírlett, hogy a németek visszavonulnak. Máskor meg, hogy az utolsó emberig tartják magukat. A csodafegyverről egyre kevesebben beszéltek: az emberek álltak a Duna-parton, nézték a Ratákat, a várat géppuskázó orosz vadászgépeket.
A rakparton már olvadni kezdett a hó. Recsegő jégtáblák forgolódtak a Dunán, átjutni még mindig nem lehetett. „Citrompótló – szódabikarbóna!” – kiabálták az árusok. „Itt a valódi celofán!”
Még egy napilap is megjelent: a „Vasárnapi Pillanat”!
A Vörösmarty utca sarkán pedig nem akartam hinni a szememnek: maga Latabár Kálmán jött szembe velem.
- Szent Isten! – kiáltotta rémülten anyánk. A Latyi kabátujja üresen lötyögött.
Aztán, amikor mellénk ért, a színész ránk kacsintott, és valahol két gomb között kidugta a kabátból a kezét. Közmunkára nem vittek el félkezű férfiakat.
A sárgaborsó azonban vészesen fogyott. Egy reggel anya bejelentette, hogy batyuzni megyünk. Nagy pakli cipőfűzőt szerzett valahonnan, és mindenféle mütyürkét: tűt, szalagot, zsineget. Büszkén magyarázta, hogy falun hiánycikk a pertli, és hogy zsírt és krumplit adnak majd érte a vidékiek.
Végigmentünk az Üllői úton, ami szerinte Üllőre vezetett. Kerülgettük a kilőtt tankokat, a feketére égett járműveket. Vecsés határában ránk esteledett. Kishúgomat cipelni kellett, de öcsém még bátran lépegetett. Útközben ugyan felvett minket egy orosz teherautó, de aztán pár kilométer után megint csak letett.
A távolban, jobb kéz felől, sárga lámpa pislogott. Keresztülvágtunk valami mocsáron, és elértük a házakat. Később tudtuk meg, hogy Gyömrőn vagyunk. Szerencsénk volt, beengedtek, mindjárt az első házba, ahová anya bekopogott.
Odabent meleg volt és levesillat. Egy sopánkodó, kendős öregasszony ennünk adott. A férfi vasutas lehetett, MÁV-egyenruha árválkodott a fogason.
Egy nagy ágyba fektettek, anya és az asszony még kimentek az éjszakába, és házról-házra járva próbálták krumplira és zsírra cserélni a cipőpertliket.
Megrakodva kerültek haza. Másnap anya meg én cipeltük tovább a zsákokat. Gyömrő és Vecsés között felvett egy szekér. Itt, faluhelyen még nem ették meg a lovakat.
Így ért véget a batyuzás. De ezzel még nem ért véget a kaland: a Vörösmarty utcai lakásban apró emberke fogadott. Nagyapánk, a professzor öccse, Jenő bácsi, a székesfővárosi főügyész. Bakancsban, hátizsákkal a vállán, szakállasan.
Pontonhídon kelt át – így mondta – a Dunán, és rossz híreket hozott. Nagyapáék háza találatot kapott. Azt, hogy a nagyszüleim elpusztultak, nem mondta ki senki. Arról nekem kellett meggyőződnöm, amikor - májusban - egy bombatölcsérből előkaparták - exhumálták - az elhunytakat.
Az én számomra mindebből az volt a legfontosabb, hogy már át lehet kelni a Dunán. És hogy – ha ez így igaz – nemsokára otthon lehetünk.
Közben azonban történt még egy s más. Anyához eljutott a hír, hogy barátnője, Muráti Lili a Gyűjtőfogházban raboskodik. Ő pedig nem tétovázott, elrohant. Este került haza, kékre fagyva. A kabátját a fogdában hagyta, a hideg cellájában fagyoskodó Lilinek. Megfázott, napokig nyomta az ágyat, lázas betegen.
Én pedig megint előreszaladok: talán húsz évvel később, amikor Madridba kerültem, telefonáltam Muráti Lilinek. Ne, emlékezett volna anyánkra? Nem akart találkozni velem. Ami anya bundáját illeti, akkor, negyvenötben, úgynevezett vetkőztetők garázdálkodtak. Tőlük szereztük, ők árulták a télikabátokat.
Ezekben a napokban velem is történt valami. Az események kiestek a fejemből, hiába erőlködöm, nem találok csak fehér foltokat. Tény (tény?), hogy kórházba kerültem, és körülöttem csupa velem egykorú gyerek feküdt az ágyakon. Az egyiket – egy barna bőrű kisfiút – lepedőbe csavarta és kivitte két fehérköpenyes.
Másra nem emlékszem. Igaz is, egyszer mintha fölöttem is megálltak volna az orvosok. Köröket rajzoltak a hasamra. Ennyi. Álmodtam volna? Lehetetlen. Tudok róla, ha álmodok.
Május elején – vagy már áprilisban? – anyánk felbérelt egy süketnémát, akiről azt mondták, hogy légnyomást kapott. Ez egy targoncára kötözte a motyónkat, és útnak indultunk, Buda felé. Haza.
Akkor már Berlin alatt állt a front. A múlt mélyvizébe merültek Bangha Béla, a sós buci, és a koromfekete hó az utakon. A Vörösmarty utcai ház, ahol állítólag megszülettem. A huszonöt – hetvennégy – huszonöt. A tűzfalon himbálódzó telefon.
