A Mikola-galaxis

Hétfőn mutatja be a Duna TV – ha addig nem akad egy ép ember, aki leveteti a műsorról – a lúgos orvos mosdatására készült propagandainterjút. Ahol a kilenc évre ítélt doktor – az előzetes szerint - nagycsaládos és keresztény mivoltára hivatkozva relativizálja rémtetteit. Mikola István, a „nemzet orvosa” unokaöccse ő, aki ellen az ügyészség korábban megszüntette az eljárást, mert csak.

Nemzeti ünnepünkön Magyar Arany Érdemkeresztet kapott dr. Mikola Bálint. (2000-ben a tesó, István miniszter tüntette ki Batthyány-Strattmann díjjal, de a felesége is elismerésben részesült. A remek szereposztású rendezvény sajtófőnöke Mikola Gergely volt.)

2006-ban szépreményű fideszesek dobták a legnagyobb hátast, amikor Orbán hirtelen bejelentette: Istvánt jelöli miniszterelnök-helyettesnek. Ekkoriban szinglihordázott a jó doktor, és emlékezetes a kettős állampolgárságról szóló néhány szava is. „Ha ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna”.

Az alap-Mikola jelenleg a külügy államtitkára, ahol éppen az egyik volt felesége miatt szorul: nyomoznak ugyanis amiatt, hogy az asszony javadalmát is ő tette zsebre.

De vissza a lúgos orvoshoz. Az őt mentő egyik szakértő is Mikola-vonzáskörzet. Közös vitorlásversenyeket szerveznek Bálinttal. A véradást népszerűsítő Ments Életet Alapítvány szakmai támogatója pedig, lám, maga a lúgos orvos, Bene Krisztián, a kuratórium elnöke pedig Mikola József Miklós.

Beh szeretném megsejteni, mit tudhatnak ezek a Mikolák, hogy ennyire ott vannak…

Szerző

Szombati 7-es - Ünnep

Nagyon jó aránynak látszik, ha húszezer békés ünneplő mellett csak ötven-hatvan olyan akad, aki meg akarja zavarni a rendet. Márpedig el kell hinnünk, hogy március 15-én a Nemzeti Múzeum körül ez volt a helyzet, miután maga a Honvédelmi Minisztérium közölte ezt az adatot. A Nemzeti Rendezvényszervező Főosztály szerint "a rendőrség és a szervezők összehangolt munkájának eredményeként a nemzeti ünnep méltóságát sikerült megőrizni". Ehhez csak gratulálni tudunk mindenkinek, akit illet.

Mindössze az az apró - ám nem lényegtelen - kérdés merül fel, hogy azt a korpulens urat, aki hosszan beszélt, hova kell sorolni. A húszezer békéshez, vagy a csekély számú rendzavaróhoz. Igaz, nála nem volt síp, viszont néha kiabált, mégpedig olyan dolgokat, amelyek alkalmasak a rend - és a fejek - megzavarására. Ráadásul az, hogy a nemzeti ünnepet felhasználta uszításra, indulatok gerjesztésére és hamis tények valódinak való beállítására, azt jelzi, ő nem igazán ünnepelni akart. Politikai rendezvénnyé silányította az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dicső tetteinek felidézésére szánt megemlékezést. Szándéka nyilvánvaló volt, s cselekedetét az sem menti, hogy nem ő az egyetlen, aki jeles évfordulókon így viselkedik. A politikusokat általában arról lehet megismerni, hogy az ünnepeket igyekeznek saját érdekükben, politikai céljaiknak megfelelően kihasználni.

Csak egyetlen példa arra, hogy mennyire hamis az, amit ünnepi beszéd gyanánt előadott az említett úr. Aki egyébként Magyarország miniszterelnöke, s mint ilyentől, joggal várhatnánk el felelős magatartást. Azt mondta ugyanis, "lehet még a magyarból valami, ha megértjük a 12 pont velejét, amely így hangzik: Legyen béke, szabadság és egyetértés". Az persze érthető - pontosabban: magyarázható -, miért nem említette a sajtószabadságot. Az ugyanis az ő szájából valóban nem hangzott volna túl elegánsan, minthogy az utóbbi évek éppen a sajtó - és a média - hatalmi bekebelezése jegyében teltek el. Viszont hiába igyekszünk megérteni az egykori 12 pont "velejét", ha közben azt kell tapasztalnunk, hogy a jelenlegi hatalom - élén az említett úrral - pontosan ezek ellen tevékenykedik. Megosztja a nemzetet, félelmet kelt és kisajátítja a nemzeti egység fogalmát: utóbbiba csak azokat érti bele, akik készek elfogadni és támogatni a "nemzeti erők" - értsd: a jelenleg uralkodók - hatalmát.

Ez a dolog most több szót nem érdemel - bár még hosszan lehetne róla beszélni -, de inkább elmondom, mi tette igazán ünnepivé ezt a március 15-ét. És ezúttal, szokásomtól eltérően nagyon szubjektív leszek, majd kiderül, miért.

Az ünnep előtti napon a Magyar Újságírók Szövetségében - a hagyományokhoz híven - díjazták a sajtó munkatársait. Köztük volt kollégánk, Bársony Éva, aki hosszú ideje - és remélhetőleg még nagyon sokáig - lapunk főmunkatársa. Azt pedig önök, az olvasók tudhatják a legjobban, mennyire megérdemelten vehette át az Aranytoll díjat, amelyet olyan rutinos, tapasztalt - s szándékosan nem mondom, hogy idős - újságírók kapnak, akik erre életművükkel szolgáltak rá. Bársony Éva mindent tud a filmekről. A régiekről természetesen, de az újak között is biztos szemmel és füllel igazítja el az olvasókat. Bevallom, amikor megnézek egy-egy alkotást, utána mindig - újra - elolvasom kritikáit, hiszen azok értően segítenek. Néhányszor pedig volt szerencsém vele együtt interjúzni a magyar filmművészet nagy alakjaival. Azért kérte, hogy menjek vele, mert úgy érezte, politikai kérdéseknél támaszra van szüksége. Persze nem volt, viszont láthattam, hogy az igazi nagyok - mint Jancsó Miklós, vagy Makk Károly - mennyire nagy becsben tartják Évát, s mennyire képesek vele egy nyelven beszélni mindenről.

Az öröm azonban e díj esetében még meg is duplázódott. Bársony Éva ugyanis azért kaphatott Aranytollat, mert egy ifjú kollégánknak eszébe jutott, hogy mennyire megérdemelné. A gondolatot pedig tett követte, javaslatot írt a MÚOSZ-nak és hozzá hosszú méltatást is a díjazandóról, aztán pedig "kijárta", hogy Éva rajta legyen a listán. Ez az ifjú kolléga még csak 22 éves, jelenleg egyetemre jár, de már négy éve állandó munkatársunk. Akkor jelentkezett a kulturális rovatnál, hogy írna, s kiderült, nemcsak tehetséges, hanem érdeklődő és a rá bízott témákban "naprakész". Mészáros Márton - mert róla van szó - többek között arról ismerszik meg, ha elmegy bármilyen eseményre, akkor nem tér vissza anélkül, hogy meg ne szólaltatná az ott felbukkanó nevezetes embereket. Ez persze minden cikkéhez pluszt ad, hitelessé teszi, miközben segít eligazítani az olvasókat.

Marci egyébként elismerésekben nagyon otthon van, hiszen immár nyolcszor osztotta ki Arany Medál díjait az irodalom és a kultúra kiemelkedő alakjainak. Hat kategóriában lehet szavazni azokra, akiket a voksolók érdemesnek tartanak a díjra, amelyet Marci maga talált ki és ad is át minden évben. Csak úgy mellesleg, ki lehet számolni, hogy amikor elkezdte, nagyjából 14 éves volt. Nem kétséges, előtte az élet.

Olyan - megosztott - országban élünk, ahol politikai rendezvénnyé képesek silányítani bármit. Egyelőre a hamis prófétáknak van lehetőségük megszólalni, s osztogatnak mindenféle díjakat is - érdemeseknek és érdemteleneknek -, különféle apropókból. De Bársony Éva Aranytolla, meg Mészáros Marci közéleti szerepvállalása azt jelzi, mégis van remény. Ők tették igazán ünneppé ezt a március 15-ét.

Szerző

Nemzeti Lujza-nap

Március 15-e nemzeti ünnep. Emellett többek között Lujza napja is. Azok a Lujzák, akik ilyenkor tartanák a névnapjukat, elég pechesek: a kutya sem figyel rájuk. Kivéve a miniszterelnököt, aki senkit sem hagy az út szélén, névnaptalanul. Idén helyreállította március idusának Lujza-nap jellegét. A gesztust csak az idősebb generáció észlelhette, azok, akik emlékeznek a hetvenes-nyolcvanas évek kabarétréfájára, a „Jenő és Lujzá”-ra. Komlós János szövege már akkor is borzolta feminista hajlamaimat. Psota Irén mint Lujza totál agyalágyultnak mutatkozott: „Azt írta az újság…”-kezdte, majd félreértett minden egyes hírt, képtelen volt felfogni, mi történik a világban. Szerencsére ott volt mellette Jenő, azaz Major Tamás, aki férfiúi fensőbbséggel magyarázta el, mit hogy kell érteni. A Lujza-nap lényege tehát, hogy a másik hülye. Nemzeti Lujza-nap esetén közösségileg azok vagyunk. Lujza-ország. Kivéve Jenőt, aki eligazít.

Lujza-nap alkalmából a Nemzet Jenője sokadjára volt kénytelen a szájába rágni az ő lassú felfogású népének, hol az ellenség.

Pedig már 2011-ben világosan megmondta: „Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy máshonnan bárki is diktáljon nekünk.” Illetve neki. Azóta már a hatodik március 15-i beszédét tartja, és tessék! még mindig kihull a szita agyunkból, újra és újra meg kell ismételnie: „Brüsszelt meg kell állítani” Az nekem kimaradt, hogy Brüsszel bárhová is jönni akarna, pláne hozzánk, valószínűleg a tavalyi szónoklatra nem koncentráltam eléggé, de eszerint ők is jönnek, nemcsak a migránsok. Jönne továbbá „az Európát ostromló népszavazás” is, de azt visszavertük.

Egyesek azt állítják, hogy ez utóbbi csak nyelvbotlás volt, valójában népvándorlást akart mondani, csak a népszavazást jobban utálja, ezért jött a nyelvére. De én nem hiszem, Jenő sosem téved, legfeljebb Lujza.

A helyzetet bonyolítja, hogy Brüsszel nem egyedül jön. Két szövetségese is van, szentszövetségese, illetve álszentszövetségese (kár belénk ez a sok stiláris sziporka, úgyse bírjuk megjegyezni): a „feneketlen bendőjű tőke” és a „liberális világmédia”. Merthogy magyar már nem sok maradt, hullanak, mint a legyek, természetesen pusztán gazdasági okból. Ez szép tradíció nálunk (a miniszterelnök szavaival élve „gerincíve” és „történelmi vérvonala” „az égő csipkebokor csodájában élő magyar nemzetnek”, de ezt a kezdők kihagyhatják), hogy a sajtószabadság napján rúgunk egyet a csipkebokorból kifelé a sajtó nem kedvünkre való felébe.

1920-ban a kurzushívő Herczeg Ferenc is beígérte: „Március 15-e a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.” Ami nem sokkal azután, hogy februárban a Népszava újságíróit: Somogyit és Bacsót meglincselték és a Dunába dobták a különítményesek, üres fecsegésnek aligha volt tekinthető. Bezzeg manapság a népszabadságosok milyen könnyen megúszták, de hát az ilyenek semminek sem tudnak örülni!

A miniszterelnök e tekintetben mindenkit megnyugtatott: „Nem egyetlen hadjáratban gondolkodunk”. Bár ezt nem egészen értem, hiszen már győztünk, „a háborút a nemzet fennmaradásáért megnyertük”. „Mi voltunk, vagyunk és leszünk.” Ez végre ismerős, ld. még: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Úgy látszik, ez a vérgerincvonalív a stíluselemeket tekintve elég messzire nyúlik. A nemzeti függetlenség ellen törő gonosz erők, mondhatni, rendszerfüggetlen ármányt képeznek, fene a bendőjüket. Ceausescunak még az utolsó, 1989-es beszédében is harcolnia kellett velük: „A hazám ellen folyó rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától”. Szakasztott így vagyunk mi is. „Nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról.” Csak a nép ott is sajnálatosan ellujzásodott, így képtelenek voltak felfogni és méltányolni a vezér küldetését.

Még jó, hogy a szél mellettünk van. Na nem mindegyik, mert van, amelyik bolond lukból fúj, mint megtudtuk. Lám, Jenő viccelődni is tud! De vannak „48-as szelek”, amelyek lázadásra bírták a népeket, ”először az angolokat, aztán az amerikaiakat, és ebben az évben jön a folytatás”. Nem értem ugyan, a hollandoknál miért nem jött, pedig tele vannak szélmalmokkal, lehet, hogy nem figyeltek eléggé a múzeumkerti beszédre, most aztán magukra vessenek! Értetlen holland Lujzák. Lujzákok.

Igaz, a délutáni ellenzéki demonstráció engem is majdnem kizökkentett, de nem hagyom magam. Más rendezvényre már el sem mentem, pedig volt számos, Lujza-naphoz méltó mulatság. Államilag hirdették a Magyarság Házában a „huszárpróbákat”, amelyek keretében benevezhettem volna „hordólovaglásra”, sőt – ami régi vágyam - „dolmánygomboló versenyre” is. Családi programként javasolták még a „Pilvax egere” című előadást (isten bizony!), valamint vidám vetélkedőket Táncsics volt börtönében - igazán hangulatos hely -, ahol pl. lehetett „ágyúból lőni verébre”. Teniszlabdákkal, ami talán nem egészen korhű, de roppant hazafias. Feltéve persze, hogy a verebek brüsszeli illetőségűek. Jenőtől tudjuk, azokat meg kell állítani.