Előfizetés

Schulz, a főgonosz

A múltban már nem egy ízben volt példa arra, hogy a Fidesz, ha éppen politikai érdekei úgy kívánták, 180 fokos politikai fordulatot vett. Csakhogy a magyar társadalomban nem mindenki szenved amnéziában. Jól emlékezhetünk arra, hogy tavaly ilyenkor még Angela Merkel és Ferenc pápa állt a kormányzati média célkeresztjében, mert - megbocsáthatatlan módon - nem a kirekesztés politikáját hirdették, s nem mentek szembe az európai szolidaritás eszményével.

Csak idő kérdése, és jókora fordulatot várhatunk a kormányzati kommunikációban. Hirtelenjében ugyanis nem a német kancellár lesz a főgonosz, hanem szociáldemokrata ellenlábasa, Martin Schulz, aki a német SPD élére való vasárnapi megválasztása után azonnal nekiment azoknak az országoknak, amelyek támadják a médiát, elnyomják az ellenzéket, ellehetetlenítik a művészeket. Szót ejtett – név említése nélkül – a demokrácia cinikus és gonosz ellenségeiről is. Sokat nem kell töprengenünk azon, kire, kikre gondolhatott.

Schulz és Orbán között már régóta roppant hűvös a viszony, a magyar kormányfő például azért tartja veszélyesnek az SPD új elnökének politikáját, mert „több Európát” akar, s nem a nemzetállamok erősítését. Ráadásul Schulz is csatlakozhat azokhoz az európai vezetőkhöz, akik csökkentenék azon uniós országok támogatását, amelyek - szembemenve Brüsszellel - elutasítják a menekültek befogadását.

Nem kérdés, Schulz esetleges kancellárrá választása az eddigi legnagyobb veszélyt jelentené a magyar kormány számára. Orbán még nyeregben érezte magát Donald Trump amerikai elnökké való megválasztása után, hasonló folyamatokra számított Európában, ehhez képest szeptemberben épp az EU legfontosabb országában történhet olyan fordulat, amelyre még január közepén sem számítottak a német szociáldemokraták legelszántabb hívei sem. Ne feledjük, Berlin nemcsak a jelentősebb nettó befizető, gazdaságilag is ezer szál köt minket Németországhoz.

Schulz ellen indulhat itthon bármilyen lejáratókampány, felfedhetik például a „nagy titkot” egykori alkoholizmusáról, akad azonban egy bökkenő: mindez nem befolyásolja a német választókat. Csak a kis hazai homokozónkban vagyunk képesek abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy bárki más velünk akar játszani.

Vágta a nézőkhöz

Nem akármilyen lóra tett Herendi Gábor. Új filmje, a Kincsem, amelyet a nemzeti ünnepre időzítve mutattak be, 72 ezres nézőszámmal (!) nyitott a mozikban. Csakhogy korántsem volt garantált, hogy a békebeli csodaló rabul ejti a közönséget. Mert tény és való: a magyar néző szinte közömbösen megy el a magyar film mellett.

A hatvanas években nagy renoméja volt a moziba járásnak („csak” 1960-ban 140 millió mozijegyet adtak el itthon), csakhogy az igazsághoz tartozik az is, hogy az a korszak a filmtörténeti kánon csúcsa. Aztán a tévé elterjedése, a magyar újhullám – társadalomtörténeti változásokkal összefüggő – elhalása, a konvencióromboló rendezők progresszív formája, majd a szerzői filmeket öncélúnak ítélő kritika fokozatosan eltérítette a közönséget a magyar mozifilmektől. Ma, ha valakivel mozizásról beszélek, szinte csak akkor hallom magyar film címét, ha beszélgetőtársam filmes, netán filmes újságíró, ritkább esetben bölcsész.

Az, hogy mennyit költenek egy film promóciójára, nem mindig fedi a nézettséget. Reisz Gábor VAN Valami furcsa és megmagyarázhatatlan című művét úgy felkapta a szájhagyomány, hogy a bevétel a jelképes költségvetés sokszorosát produkálta. Ma piszkosul fontos az, hogy mit ír a netes sajtó: egy „kattintásvadász” cím igencsak elveheti az ember kedvét, de érdeklődést csiholni is ilyen mértékben tud. Noha kevés a magyar film nézője, mára a szomszédok üdítő példái sem teljesen érvényesek. A lengyel film nézettsége hullámzó, a csehek néhány évvel ezelőtti milliós rekordjai múlóban, pedig ott konszenzus van abban, hogy saját filmgyártásuk munkáit moziban nézzék. Egyébként a kontinensen még a francia és a dán film büszkélkedhet hazájában hasonló népszerűséggel. Ma, amikor lejtmenetben vannak a mozis nézőszámok, örvendetes, ha egy fesztiválsiker megtölt egy art-mozit. A Testről és Lélekről esetében például szép, hogy a premierhét után is telt házzal vetítik a Művészben – a diadalút negyvenezer nézővel sem látszik véget érni. A kérdés az, hogy a Kincsem iránti érdeklődés, majd az évben később moziba kerülő gigaprodukciók – A Viszkis, a Budapest noir, a Pappa pia – vizet választanak-e.

Az ünnep méltósága

Emlékszem arra a napra, midőn első alkalommal vettem részt az országos március 15-i nemzeti ünnep eseményein. A piarista általános iskola tanulója és az iskola cserkészcsapatának egészen kezdő tagja voltam. Még a nevére is emlékszem: 2. BKG, azaz az ország másodiknak megalakult cserkészcsapata volt - az egyes számot a budapesti református gimnázium csapata birtokolta -, a B.K.G. rövidítésnek pedig Budapesti Kegyesrendi Gimnázium volt a feloldása. (Bevallom, én a „piarista” jelzőt jobban kedveltem, mint a „kegyesrendit”, holott persze tudtam, hogy az első jelző latin, a második magyar). úgy emlékszem, a cserkészfogadalmat is március 15-én tettük le.

Szóval 1948-ban vettem részt első alkalommal március 15-i ünnepségen, és azóta igen sokszor. Volt közöttük nagyon szomorú, mint 1957-ben, amikor a magyar forradalmat eltipró hatalom tett úgy, mintha egyáltalán köze volna a forradalom fogalmához. És volt közöttük felemelő és méltóságteljes, mint a demokratikus rendszerváltozás utáni néhány esztendőben. Ezeken többnyire szerepet is vállaltam, például ünnepi beszédet mondtam a Pilvax kávéház előtt mint az írószövetség elnöke. Most talán első alkalom volt, hogy csupán a televízió képernyőjén figyeltem az eseményeket. Nem lettem boldog attól, amit láttam.

Kezdetben jóindulattal, aztán mind erősebb ellenkezéssel hallgattam az ország miniszterelnökének szónoklatát, különösen azt, hogy szinte közös nevezőre hozta az Európai Unió vezető hatalmainak a magyarországi kormánypolitikával szemben megfogalmazott aggodalmait az 1848-as bécsi kamarilla ármánykodásával. Nem hinném, hogy Brüsszelnek mindenben igaza van, Magyarországon nincs zsarnokság (ha volna, ez az írás nem jelenthetne meg!), mindazonáltal érdemes lenne meghallgatni és megfontolni Brüsszel aggodalmait és kritikai észrevételeit. Ami Brüsszelben elhangzik, az egész Magyarországot érinti és alkalmanként sérti, holott nem biztos, hogy a budapesti kormányfő Brüsszel ellen vezetett hadjáratával mindenki azonosul. Én például nem.

De a provokatív trombitálás sem tetszett igazán, véleményem szerint ez is csorbát ejtett az ünnep méltóságán. Leginkább azzal, hogy a nagyvilág előtt kinyilvánította: valójában két Magyarország létezik. Nem segíti a máskülönben erősen kívánatos nemzeti összefogást az, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünk a most tapasztalt szinte „polgárháborús” szenvedélyek áldozatává válik. Erről persze mindkét politikai oldal tehet, és az is érdekes lehet, hogy az állami tévétársaságok nézői mindebből semmit sem tapasztalhattak. A Hír tévé adásaiban viszont egymás melletti kockákban lehetett szemlélni a hivatalos ünneplőket és a sípoló ellenzékieket.

Magyarországon ma éles politikai nézeteltérések osztják meg a társadalmat, a nemzetet, és mindebben van valami történelmi fenyegetés. Átéltünk (vagy elődeink átéltek) már hasonlókat 1918 és 1920 között, a negyvenes évek elején és végén, és szinte kegyelmi ajándéknak számított, hogy a „rendszerváltás” idején alig lehetett tapasztalni elszabadult indulatokat, eltorzult arcvonásokat, fenyegető mozdulatokat. Igen, voltak a magyar történelemnek „kegyelmi” pillanatai, például 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben. Ma ezektől messze vagyunk, márpedig az artikulálatlan hangoskodás, tapasztaljuk ezt bármelyik oldalon, nem visz közelebb gondjaink megoldásához.

A fellángoló, majd ellobbanó szenvedélyek, gondolom én, nem fogják a kívánatos útra terelni a magyar társadalmat. Hadd idézzem végezetül azt (a mára szinte elfeledett) Csoóri Sándort, akit sohasem lehetett „nemzetellenesnek” bélyegezni, akitől nem álltak távol az indulatos ítéletek, és aki 1990. március 15. alkalmából (az első „szabad” nemzeti ünnepen) a nemzet méltóságának védelmében a következőket jegyezte fel: „Ez a nép az elkövetkezendő időkben nem ügyeskedést, nem puccsokat, nem gyorsan ellobbanó zsenialitást vár, hanem nyugalmat, megbízható gondolatokat. És megbízható személyiségeket. Mert a holnapi Magyarország csakis új vezetői morális nagysága révén lehet és lesz a március tizenötödikei eszmék megújuló országa.”