Csak nem ereszkedsz le ezek színvonalára? – kérdezte életem párja, mikor dühödten elmondtam, nem bírom egyik-másik politikus undorító és aljas kijelentéseit. Igaza volt, mégsem állom meg szó nélkül.
Történt, hogy a Fidesz fényes elméjű alelnöke, Németh Szilárd rohamot indított a független civil szervezetek ellen, s arra kíváncsi, mennyivel támogatja őket a Soros György vezette bűnbanda. Érdekes módon arról nem kért adatokat, mennyit kaptak a milliárdostól Orbánék. Persze ez most nem időszerű. „Nagy Imre nem a mi hősünk” – mondotta egy jelentős politikus, aki féleszű riporterekkel együtt abban a meggyőződésben él és nyilatkozik, hogy az 56-os forradalmat Orbán Viktor robbantotta ki és vezette, ő szállt szembe az orosz tankokkal, s nem ő Putyin orosz elnök elkötelezett híve és zászlóvivője Európában. Sokszor leírják, elmondják, ennél lejjebb nem süllyedhet a politika.
Bizonyára van még út lefelé, de hogy egy tejfelesszájú alak rendet vágjon a vértanúk között, mondván, ez a mienk, ez meg nem, arra nehéz jelzőt találni. Talán a „szánalmas” illenék ide a legtalálóbban. Ha meggondoljuk, hogy ilyen alakok világítják meg a múlt eseményeit, pironkodunk és dühöngünk. Olyan ez, mintha az 1848-49-es szabadságharc aradi vértanúiról állítaná valaki: ők nem a mi hőseink. A nyilatkozat után hazamegy, jól beeszik, és nagyon meg van elégedve magával, hiszen megint alaposan beolvasott az ellenzéknek. A néző és a hallgató pedig elnémul, rájön, hogy az aljasságnak tényleg nincs határa. Lefekvés előtt elolvas egy-két Petőfi-verset, majd eltűnődik: vajon a költő a mi hősünk?...
