Egyre feltűnőbb, hogy a kormányfő nem tudja rendesen begombolni a zakóját. Hol van már a régi Orbán Viktor, az ifjú, sovány demokrata? Valószínűleg jól tartják otthon, de másutt is akad betevő falatja. Emlékezetes az a felvétel, amelyen a felcsúti lelátón üldögélő miniszterelnök és udvartartása mögött pincérek sürögnek-forognak. Hátha megéhezik valamelyik focirajongó… A szűkülő zakó alatt azonban nagy a mellény. Különösképp akkor mutatkozik meg terjedelme, amikor a miniszterelnök arról beszél, hogyan oktatta ki Európát, s legutóbb az osztrák kancellárt. Alaposan megrémíthette azzal, hogy keményen visszavágunk, ha Ausztriában korlátozzák a magyarok munkavállalási lehetőségét. Hiszen nálunk meg osztrákok ezrei állnak sorban, hogy az itteni félelmetesen magas bérekért dolgozhassanak. Ha ők úgy, mi így – derült ki a bölcs szavak nyomán. Közben a mellény még nőtt is, a fenyegető tekintet pedig Napóleonét idézte. Igaz, a francia császár kevesebbet hősködött, s valóban móresre tanította Európa egy részét. A mi Napóleon-utánzatunk Brüsszelig szokott vágtázni hódításai során. Ott azonban egyetlen nap után összemegy a mellénye. Szűkül-szűkül. Iszonyúan elszánt arccal üldögél nagy magányában, s a mérvadó államok vezetői fütyülnek rá. Igaz, ők jó nevelést kaptak, így természetesen köszöntik, csak aztán hagyják faképnél. Még szerencse, hogy lesik minden mozdulatát hű mamelukjai. (Már a lengyelek sem sietnek melléállni.) Hegyeshalom felé közeledve, vagy Ferihegyen megint nagy a mellény, és a „mi” helyett egyre többször hallani a büszke „én” személyes névmást. Ha emlékezetem nem csal, Babits Mihály írta keserűen, mérgelődve: „csak én bírok versemnek hőse lenni”. Ezt a miniszterelnök a saját tetteit dicsőítő kijelentésekbe ágyazva a legkomolyabb ábrázattal képes kijelenteni, miközben hűséges hívei a tömjénfüstölőt lóbálva ünneplik. Azért nem ártana tükörbe néznie, s utána átszabatni a zakóját. Főként a mellényét.