A költészet adománya

Publikálás dátuma
2017.03.25. 08:35
A versek oktatásának szabadabb és kötetlenebb módszerét ajánlja a szerző FOTÓ: FORTEPAN/KOVÁCS MÁRTON ERNŐ
Amikor lányom óvodába járt, gyakran mentem érte, hogy hazavigyem. Jöttünk a kis utcácskán, s ő teli torokból szavalta Weöres Sándor egyik versének részletét: „Alva jár az Orbán, / tornyot visz az orrán!” Sosem kérdezte meg, ki is az az Orbán, s hogyan egyensúlyoz orrán egy egész tornyot. Nem az értelme érdekelte, a ritmusa sodorta.

Így kezdődik a versekkel kötött barátságunk, amely valamilyen mértékig mindenkiben megvan, s néha-néha felszínre tör. Napi vonatútjaimon köszönőviszonyba kerültem a jegyvizsgálókkal, akkoriban többen is dolgoztak egy-egy szerelvényen. Megfigyeltem, mindig akkor pattantak föl a vagon lépcsőjére, amikor már mozgott a szerelvény. Közben némelyikük mormolt is valamit. Vettem a bátorságot, Herceghalomnál megkérdeztem, milyen szöveget mormolnak. „Á, semmi – hangzott a válasz –, csak egy versike: »Markold meg a korlátot, / nézz a lábad elé! / Máskülönben lemaradsz, / nem utazol Győr felé.«” Hallottam mesterembertől is versikét, miközben a szöget verte a falba, piaci árustól is, amint portékáját kínálta.

Weöres persze utolérhetetlen. Részben talán azért, mert nem gyerekeknek szánta ritmuskísérleteit, de mert az ő lelkében is gyermek lakozott, visszhangra talált az övéhez hasonló lelkekben. Sokan vagyunk, akik életünk végéig visszük magunkkal a kicsi kocsira ülő Haragosi történetét, vagy hallani véljük az éj-mélyből fölzengő száncsengőt, mely halkan ring a tél öblén, és nem foglalkoztat, milyen is valójában a tél öble.

A költészetről - komolyan

A versekkel nem illik tréfálkozni. Mindenki átélte már, amint egyikük szívéig ér, átjárja egész valóját és üzenetet hoz egy szebb világ létezéséről, amely felé máskülönben hiába törekszünk. Talán a legendákban élő Boldogok Szigete ez, ahová súlyos hányattatások után érünk el, s a belépő egy vers. Bizonyára meglepő, de a költészet varázslatáról a leghitelesebb vallomást Szabó Dezső meglehetősen sikertelen regényében, a Segítség!-ben olvastam. Baczó Mózes, a fiatal Szabó Dezső alakmása verseket ír. Egy kiránduláson, igen vegyes társaság körében olvasni kezdte akkor modernnek minősülő műveit, melyekre elsősorban Ady lírája hatott, s ezért valóságos botrányhősnek minősültek a konzervatív társaságban, ahol Tormay Cecile és a hozzá hasonlók diktálták az ízlést. Az utcalányokra, a kiöregedett iszákosokra azonban egészen más hatást tettek a modern költemények, s bölcsen, nyitott lélekkel fogadták szívükbe üzenetüket. Hallgatták Baczó Mózest, s feltárult előttük életük szépsége, fájdalma s tisztasága, melyet csak kivételes pillanatokban tapasztalhatunk meg. Idézem Szabó Dezsőt:

„Mózes olvasni kezdett. Eleinte bátortalanul, vizsgázó diák hangon. De aztán eltűntek előle a hallgatók. A versekből kikelt a már elrohant világ s fájdalom és öröm kezével visszajátszotta rá a tovatűnt könnyek és ujjongások Baczó Mózesét. Hangja mindinkább zene lett, úgy hogy szavak s a tér minden csalafinta segítsége nélkül is megmondta volna az időben fájó embert. A csók vak világteremtését s a nagy tántorodásokat az egyetemes csőd előtt. Arca vele játszott hangjával. Nagy szemeiben csodálatos kék suhanások mentek át.

A versek hozták a világ minden ízét. A csók és a halál párbaját, az anyai boldog szigetet, fajának árvaságát, az embertömegek kiásott sírását. Hallgatói fokozatosan sajátos változáson mentek át. Eleinte az arcokon a figyelem akart póza s valami önhízelgő fontoskodás volt. De lassanként az egész test meghajolt az olvasó költő felé, az alsó ajak leereszkedett, a szemek mind nagyobbra nyíltak. Annus egyszer csak levette testét a fiatalemberről: megigazította szoknyáját, s tisztességesen felült. És nemsokára az éjszaka három lánya helyett más három nő ült ott. Egészen más szemük volt: hol anyává, hol nagyon gyermekké tisztulva. Az arc vonalai elfeledték a ledér robot játékait. Jóvá simultak, az arcbőr meghalványult. Ruháját, tudatlanul, mindenik megigazította. Az Osváth szemeiből nagy lapos könnyek jöttek ki néma lefutással. És mikor Mózes egyik versében a magyarság nagy emberi forradalmát jósolta, Králik egyszerre közelebb ült, arcáról eltűnt a kesernyés biggyedés, nagy barna szemei mint emlőre talált szájak tapadtak a fiatalemberre. Mikor az utolsó vers is elhangzott, egypár pillanatig nagy csend volt. Róbert szólt először, megmélyült hangon:

- Gyönyörű volt. A fiatal úr igazán az új irodalmi generáció tagja.

Effélét sokszor hallott a kávéházban s ez rangot adó komoly dicséret volt tőle. Annus családba néző meleg jó szemmel mondta:

- Milyen boldog lehet a fiatal úr mamája.

Így mondta. Maga sem vette észre, hogy most magázza és fiatalurazza Mózest. Osváth nem szólt, de örök testvérkereső szemeiben a megtalálás boldog ölelése volt. Sisák bácsi tért először vissza a külső valósághoz:

- De erre igazán igyunk egyet.

Ittak. Amint Rózsi a pohárért nyúlt, szoknyája fennakadt a mellette levő hátizsák csatjába s felfedte alsótestét. Egy hirtelen akaratlan mozdulattal visszatakarta magát. Senki sem nevetett, senki sem tett megjegyzést, talán észre sem vették.

Beszélgetni kezdtek. De most csendesen, nyugodtan megvárva egymás mondatait. Beszéltek a szép énekekről, a szép mozidarabokról, a színház csodáiról. Visszajött szájukba minden perc íze, amikor az ős emberi ölelkezés: a szép, visszaölelte őket a jóság tisztaságába. Látszott: hogy titkos-vakon most valami megbecsülést éreznek önmaguk iránt s az élet nagy szánalmát. A nap már véresen sütött, felhorzsolódott a svábhegyi templom dárdájától. A Duna lassú elomlása megbíborult. A földből kezdtek visszatérni a benyelt sugarak, s ez a meleg, mint a föld jósága ömlött felfakadt jóságukba. A távoli Kutyavillából idesejtődött a zene. Egyszer csak Annusból hangos sírás tört ki:

- Olyan szép volt a lelkem. Szőke, göndör hajacskája volt, és kék szeme.

És aztán omló, széles részletességgel elmesélte a gyermeke halálát. Hogy szorította torkát egy hétig a halál. Hogy visította át az éjszakákat a gyötrött kis jószág: - Mama! Mama! - Ezt az egyetlen szót tudta a bestia elé tartani. Minden szem kikönnyesedett. Egy percre mindenikük apja vagy anyja volt a holt gyermeknek.

És ebben a szánalomban mindenik önmagán is szánakozott. Mert mint ásító arc ásítása, átragadott rájuk az eltemetett fájdalom. Mindenikbe felfájt minden lökése a végzetnek, mely távolabb dobta őket az elsüllyedt boldog szigettől. Osváth, aki bitang gyermeke volt egy Orczy utcai kis korcsmárosnénak, előtördelte szörnyű gyermekségét. Hogy anyja minden újabb szeretője újabb mostohaságot jelentett számára. Hányszor verték ki éjnek idején a házból. Hogy pumpolja most is az anyja, az utolsó krajcárjáig, hogy elmulassa a hozzá züllő emberekkel. Pedig ő halálosan szereti a könyveket, megvan neki Flammarion minden munkája. Nagy keservesen vett egy messzelátót is és egész éjszakákat nézi vele a csillagokat. Tudja mindeniknek a nevét és tud térképet készíteni az égről.

Milyen szépen lehetne élni ezen a világon! Őt már csak a reménység tartja fenn. Úgy szeretne családot alapítani, feleségért, gyermekekért dolgozni. De hogyan közeledjék egy tisztességes családhoz? Mikor az anyja megtudná és… Nem folytatta tovább. Elárnyékosodva nézett bele a szomorúságába.

A hangulat mind érzékenyebb lett. A közeli jegenyesorból is mind hosszabb árnyékok bújtak ki, s már idáig feküdtek. Már Sisák néni mesélte az első szerelmét. Mózes eddig nem érzett mélységgel érezte tisztának és boldognak magát. Ez volt a nagy termés: ő volt benne mindenik könnyében, ő volt a tisztaságuk, egymáshoz hajlásuk. Ő volt a tavaszi eső és ezekben a szomorú rögökben felfakasztotta egy percre a mocsoktalan kelyhű virágot.”

Nagyon kevesen olvassák Szabó Dezső tanulmányait. Érhető: szellemi bakugrásait, véleménye változásait nehéz követni. Megmagyarázni, hogyan váltotta föl antiszemitizmusát náci-ellenességgel. Az azonban nem kétséges, remekül értett a versekhez: az ő korában alig ismert francia lírikusokat gyakran idézte regényeiben is. Adynak pedig nem csak értője, hanem népszerűsítője is volt, vele foglalkozó tanulmányainak sok megfigyelése ma is érvényes.

A versek oktatásának szabadabb és kötetlenebb módszerét ajánlja a szerző FOTÓ: FORTEPAN/KOVÁCS MÁRTON ERNŐ

A versek oktatásának szabadabb és kötetlenebb módszerét ajánlja a szerző FOTÓ: FORTEPAN/KOVÁCS MÁRTON ERNŐ

A versek üzenete

A tudományos nyelv nyilván így fogalmazná meg ezt a típust: „megszólító vers”. Ösztönzője a kiváló, iskolát teremtő tudós, Németh G. Béla lenne, aki nagyszabású tanulmányában elemezte az önmegszólító verset. A költemények azonban nem szívesen öltenek egyenruhát, épp változatosságuk az általuk keltett varázslatos érzés egyik magyarázata. Itt van mindjárt a múlt század óriási költőjének, József Attilának Hazám című ciklusa. Már a kezdete szíven üt: az éjjel hazafelé ballagó költő úgy érzi: „bársony nesz inog”. Köteteket lehetne írni a „bársony nesz” jelzős szerkezetről, az utána következő „szellőzködő lágy meleg”-ről és a „tapsikoló jázminok”-ról. Fantasztikus érzékenységgel figyeli a világot, aki így tud fogalmazni. Persze a költők általában érzékenyebbek nálunk, olyasmit is észrevesznek, amit mi soha. Az élet egyébként is sokszor figyelmeztet: valóban töredékesen látunk. Azt sem vesszük észre, amit az unokáink, mert nem a lábunk elé nézünk, s amit ők megfigyelnek, az számunkra érdektelen.

József Attila költeményének ismerői bizonyára emlékeznek a költő döbbent felkiáltására: „s háltak az uccán!” A természet csodája egyszerre elillan, helyébe lép a szorongató valóság: az utcán heverők látványa, ami akkor még lelkiismeret-vizsgálatra és számvetésre késztető volt. Ma már nem az. Nem költői téma, a hétköznapi lét eleme, s ha megbarátkozni nem is lehet vele, tudomásul vesszük: igen, hálnak az utcán és az aluljáróban. Érdesebb a lelkünk? Nem hinném, hiszen ilyenkor megkérdi magától az ember: ennek így kell lennie? Ez volna a természetes emberi létforma? Aztán elhessentjük a kérdések sorát: nem mi tehetünk róla, mások a felelősek! Ám a lelkünk mélyén szemernyi bizonytalanság marad: biztos, hogy így van? Milyen jó volna, ha valóra válnék Babits látomása: az est óriási dajka, amely betakarja a féltett földet. Ebből a takaróból juthatna azoknak is, akik most újságpapírral ágyaznak meg maguknak…

A József Attila vers gyönyörű megfogalmazásai arra is megtaníthatnak, mennyire hatásos lehet, ha választékosan és elegánsan tudunk beszélni, s pont vagy vessző helyett nem a nemi életről használatos szavakkal élünk. A köznyelv és a hétköznapi beszéd eldurvulásának egyik orvossága a költemény. Ha tehetem, minden nap elolvasok egy verset. Az is bőven elég, hogy ellensúlyozza azt a szörnyűséget, amely például a parlamenti közvetítésekből ömlik ránk. Mintha prémiumot tűznének ki azoknak, akik földbe döngölik, megalázzák, sertéshez, hüllőhöz hasonlítják a másikat, párttársaik lelkes tapsaitól és helyeslő elbődüléseivel kísérve. Nem ártana, ha olykor felkeresnének egy versmagyarázó szakkört. Akkor talán nem jellemeznék egészen ocsmány célzások kíséretében az előttük szólót.

Amikor lejutok Balatonszárszóra, szombat és vasárnap éjjel részegek tántorognak el a ház előtt, ordítva verik fel az alvókat, s minél nagyobb disznóságot préselnek ki magukból, annál felszabadultabban röhögnek. Ilyenkor Somlyó Zoltánra, a jórészt elfelejtett, tankönyvekből, egyetemi tudnivalókból kiseprűzött költőre gondolok, aki a „szűk Könyök-uccán” hazafelé csendesen elmélkedett élete kisebb-nagyobb tévedésein, s azt kérdezte, méltó-e még az égiek pártfogására. Mennyivel szebb, egyensúlyosabb volna a lét, ha olykor-olykor ilyesmikre is gondolnánk. Vagy ha az égre tekintünk, ne csak az UFÓ-kat bámuljuk, hátha mégis megérkeznek, hanem észrevennénk a „báléjről” a Tejúton hazafelé tartó vendégeket is.

Guberálás a szemétdombon

Sok évi tapasztalat mondatja velem: valamit elrontottunk az irodalom s vele természetesen a versek oktatásában. Függetlenedésem óta azzal próbálkozom, hogy kutatóútra indulva keressük meg a szemétdombon hagyott értékeinket, amelyek itt és most is mondanak számunkra valamit és gazdagítják érzésvilágunkat. Elfeledett versei feledésre ítélt íróknak. Már frissen kihajított költők is segítségért nyújtják felénk kezüket. Juhász Gyula…, Tóth Árpád…, Radnóti (nem maradt rá idő, ez a mentség)…, aztán jónéhány klasszikus a 20. század második feléből: Weöres Sándor (rá még emlékeznek, akik óvodába jártak, s az óvónénik vezérletével figyelhették, miként „fut-robog a kicsi kocsi” a saroglyában Haragosival, aki „lerepül”, „ha felborul az a kocsi”)…, Jékely Zoltán…, Nagy László… És vannak magukban álló, „nagy” versek is, például Görgey Gábortól az Egy vacsora anatómiája.

Bizonyára szembemegyek a pedagógiai módszertan egyenruhába bújtatott követelményeivel, de az irodalom és a versek oktatásának szabadabb és kötetlenebb módszerét ajánlanám a deviánsoknak: versekről (is) beszélgessünk! Beszélgessünk, ne számon kérjünk! Jó-jó, alapvető ismereteket azért illik tudni. Például azt, amit egyik folyóiratunk négyszer (!) is eltévesztett: mikor született Arany János. A kiváló irodalomtudós, aki az emlékező cikket írta, 220 (!) éves évfordulóját ünnepelte lelkesen a 200. helyett. (Ó, az az általános iskola, talán kimaradt…) De a részletező életrajzi ismeretek felsorolása helyett sokkal gyümölcsözőbb lehetne végiggondolni valamelyik balladáját, s ki-ki elmondhatná, miért szereti, mi ragadta meg leginkább benne. Nem baj, ha először csak bizonytalan nyögdösést hallunk, a „szereplést” is meg kell szokni, s nem árt, ha megtanulunk nagyobb közösség előtt normálisan beszélni, a kényszerű szüneteket szavakkal kitölteni. Mert ebben is megbízható tanítómestereink a versek.

Létezik-e magyar irodalomismeret Tóth Árpád Isten oltó-kése című verse nélkül? Szerintem semmiképp! Vigyázzunk, nehogy a kukásemberek döntsenek erről is! Épp elég bajt csináltak már.

Szerző
Témák
költészet

Rákosista gondolatrendszer

Óvakodjunk az utánzástól. Mármint attól, hogy őket majmoljuk. Azokat a magukat demokratáknak tartó dogmatikusokat, akiknek egyszerre a bolsevista sör lett az egyik fő ellenségük. Nem csupán ideológiai háborút bontakoztatnak ki egy ital ellen, hanem készek arra is, hogy egy törvénnyel nevetségessé tegyék az országot a világ szemében. Ahová eljut a lex Heineken tervének a híre, csak harsány röhejjel fogadhatják az ötletet. Normális politikusnak ilyen nem juthat eszébe.

Az óvatosságra intés nem elsősorban a terv megítélésére vonatkozik, hanem politikai környezetére. Attól, hogy ez az ötlet egyszerre és váratlanul tört rá a kormányzatra, nem változtat azon a tényen, hogy a mai Magyar Köztársaság hitelesen demokrácia és egyelőre az is marad. Jó, nem patyolattiszta, észlelhetők rajta foltok, de azok alapjában nem befolyásolják a politikai berendezkedés jellegét. A választási rendszer fonákságai miatt a törvényhozás, ha néha torzan is, de alapjában igazodik az Európai Unió jogrendszeréhez. Amiért igazán haragudhatunk, az a sajtó kezelési módja. Közvetlenül durva cenzúra még nincs, a nyomtatott újságok redakcióiban és gépei között - legalább is láthatóan - nem nyüzsögnek szigorú kormányellenőrök, a cikkek szerzőit utólag durván támadják ugyan, de előzetesen még nem kell írásaikat bemutatniuk, jóváhagyást kérniük a publikáláshoz. A közszolgálati sajtó - a hírügynökség, a tévék, a rádiók - csakugyan botrányos állapotban vannak. Nincs egyetlen uniós tagállam sem, amelyben még egyes részleteiben is ilyen mértékű volna az uniformizálás. Erősen túlozna, aki most, utólag szépségflastromokat keresne a Kádár-rezsim ilyen jellegű tevékenységére. Az sem volt álomvilág, de aki azt állítaná, hogy olyan kíméletlen volt, mint amilyenek ma Orbánék, az nem csupán kozmetikázik, valótlant is állít.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert az a megszállottság, amely az ötágú csillagos sör sorsának törvényhozási ötleteit kíséri, igen erősen a Rákosi-korszakot idézi. Természetesen nincs ávó, elnyomó kíméletlenség, börtön-rezsim, csak hasonló gondolati felépítmény. Undorító eszmék képében. Az elviselhetetlen rögeszmék uralmában. Abban, amit úgy nagy általánosságban zsdanovizmusnak neveznek, nálunk pedig „révaizmusnak”. Tagadhatatlan, hogy Révai József a maga nemében intellektus volt. Vitathatatlanul européer, a világirodalom jó ismerője, kiterjedt nyelvtudással, aki eredetiben olvasta az angolszász, német, francia újságokat. S kíméletlen, amikor a nyilvánosság kereteit sztálinista módra értelmezte, és használni engedte. Valóban a legszigorúbb cenzúra, a jelképek félreértése és félremagyarázása, zord, a megtorlásig kegyetlen tiltás jellemezte. Mintha az úgynevezett szocializmusban kényszerűen élők döntő többsége odahaza - nosztalgiából, vagy gonosz meggyőződésből - horogkereszteket, nyilas jelvényeket rejtegetett volna.

Tudom jól, a mai magyar KDNP-t összehasonlítani a hajdani MKP-vel rágalomnak számíthat, de gondolatilag és főleg gyakorlatában mégsem olyan lehetetlenség. A türelmetlenség, a megszállottság, az engesztelhetetlen tiltás itt is felfedezhető. Tudatosan nem említek nevet, a "lex XY" kitalálójának és buzgó reklámozójának a nevét, köztudott, hogy őt tekinthetjük a mai magyar KDNP Révaijának. Talán ő nem annyira européer és művelt, mint, amilyen Révai volt, de hogy ugyanolyan makacs és bizonyos tekintetben rövidlátó, az alighanem közel áll a valósághoz.

Ma Európa több kormányában vannak jelen a kereszténydemokraták, az uniós Néppárt többnyire hangadó, befolyása is nagyobb lehet a többi párténál. Hivatkozhatnánk arra, hogy árnyalatokban más a katolikus kereszténydemokraták vallási befolyásolhatósága, mint a protestánsoké. Konrad Adenauer is protestáns volt, viszont Angela Merkel nem az ő másolata, még ha ma névleg ugyanannak a CDU-nak a vezetője is. A gondolati makacsság jellemzi egyes zsidó ultrákat is, a rendíthetetlen ortodoxok szemléletét. Idegenség, eltávolodás mindentől, ami a XXI. századhoz igyekeznék alkalmazkodni. Csak gondolatban, cselekvési szándékban nem. Csoda-e, ha róluk is a magyar kereszténydemokraták vezetője jut sokak eszébe. Meg az, hogy a Révai-féle dogmatizmus áll a legközelebb hozzá.

Hogyan is juthatott eszébe S. Zs.-nek 2017-ben szent háborút indítani egy nemzetközi sörmárka jelképe ellen? Szembeszállni néppárti cimboráival is.

Mint hírlik, egyelőre minden cseppfolyós. Ám eszembe se jut enyhítő körülményeket keresni annak ügyében, aki konokul kitart a lex Heineken eredeti változata mellett, hiszen ő egy az egyben Révai mai változata. Kósa Lajos tehát maga az erőd. Állítólag sokan a Fideszben és még a KDNP-ben is boldogan és ügyesen szabadulnának ötletétől. Még a nemzetközi sajtóban általában nem nagy kímélettel kezelt fideszesek közül is hajlanak erre.

Érzik, talán értik is hogy, miről van szó!

Szerző
Témák
Rákosi-korszak

Rákosista gondolatrendszer

Óvakodjunk az utánzástól. Mármint attól, hogy őket majmoljuk. Azokat a magukat demokratáknak tartó dogmatikusokat, akiknek egyszerre a bolsevista sör lett az egyik fő ellenségük. Nem csupán ideológiai háborút bontakoztatnak ki egy ital ellen, hanem készek arra is, hogy egy törvénnyel nevetségessé tegyék az országot a világ szemében. Ahová eljut a lex Heineken tervének a híre, csak harsány röhejjel fogadhatják az ötletet. Normális politikusnak ilyen nem juthat eszébe.

Az óvatosságra intés nem elsősorban a terv megítélésére vonatkozik, hanem politikai környezetére. Attól, hogy ez az ötlet egyszerre és váratlanul tört rá a kormányzatra, nem változtat azon a tényen, hogy a mai Magyar Köztársaság hitelesen demokrácia és egyelőre az is marad. Jó, nem patyolattiszta, észlelhetők rajta foltok, de azok alapjában nem befolyásolják a politikai berendezkedés jellegét. A választási rendszer fonákságai miatt a törvényhozás, ha néha torzan is, de alapjában igazodik az Európai Unió jogrendszeréhez. Amiért igazán haragudhatunk, az a sajtó kezelési módja. Közvetlenül durva cenzúra még nincs, a nyomtatott újságok redakcióiban és gépei között - legalább is láthatóan - nem nyüzsögnek szigorú kormányellenőrök, a cikkek szerzőit utólag durván támadják ugyan, de előzetesen még nem kell írásaikat bemutatniuk, jóváhagyást kérniük a publikáláshoz. A közszolgálati sajtó - a hírügynökség, a tévék, a rádiók - csakugyan botrányos állapotban vannak. Nincs egyetlen uniós tagállam sem, amelyben még egyes részleteiben is ilyen mértékű volna az uniformizálás. Erősen túlozna, aki most, utólag szépségflastromokat keresne a Kádár-rezsim ilyen jellegű tevékenységére. Az sem volt álomvilág, de aki azt állítaná, hogy olyan kíméletlen volt, mint amilyenek ma Orbánék, az nem csupán kozmetikázik, valótlant is állít.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert az a megszállottság, amely az ötágú csillagos sör sorsának törvényhozási ötleteit kíséri, igen erősen a Rákosi-korszakot idézi. Természetesen nincs ávó, elnyomó kíméletlenség, börtön-rezsim, csak hasonló gondolati felépítmény. Undorító eszmék képében. Az elviselhetetlen rögeszmék uralmában. Abban, amit úgy nagy általánosságban zsdanovizmusnak neveznek, nálunk pedig „révaizmusnak”. Tagadhatatlan, hogy Révai József a maga nemében intellektus volt. Vitathatatlanul européer, a világirodalom jó ismerője, kiterjedt nyelvtudással, aki eredetiben olvasta az angolszász, német, francia újságokat. S kíméletlen, amikor a nyilvánosság kereteit sztálinista módra értelmezte, és használni engedte. Valóban a legszigorúbb cenzúra, a jelképek félreértése és félremagyarázása, zord, a megtorlásig kegyetlen tiltás jellemezte. Mintha az úgynevezett szocializmusban kényszerűen élők döntő többsége odahaza - nosztalgiából, vagy gonosz meggyőződésből - horogkereszteket, nyilas jelvényeket rejtegetett volna.

Tudom jól, a mai magyar KDNP-t összehasonlítani a hajdani MKP-vel rágalomnak számíthat, de gondolatilag és főleg gyakorlatában mégsem olyan lehetetlenség. A türelmetlenség, a megszállottság, az engesztelhetetlen tiltás itt is felfedezhető. Tudatosan nem említek nevet, a "lex XY" kitalálójának és buzgó reklámozójának a nevét, köztudott, hogy őt tekinthetjük a mai magyar KDNP Révaijának. Talán ő nem annyira européer és művelt, mint, amilyen Révai volt, de hogy ugyanolyan makacs és bizonyos tekintetben rövidlátó, az alighanem közel áll a valósághoz.

Ma Európa több kormányában vannak jelen a kereszténydemokraták, az uniós Néppárt többnyire hangadó, befolyása is nagyobb lehet a többi párténál. Hivatkozhatnánk arra, hogy árnyalatokban más a katolikus kereszténydemokraták vallási befolyásolhatósága, mint a protestánsoké. Konrad Adenauer is protestáns volt, viszont Angela Merkel nem az ő másolata, még ha ma névleg ugyanannak a CDU-nak a vezetője is. A gondolati makacsság jellemzi egyes zsidó ultrákat is, a rendíthetetlen ortodoxok szemléletét. Idegenség, eltávolodás mindentől, ami a XXI. századhoz igyekeznék alkalmazkodni. Csak gondolatban, cselekvési szándékban nem. Csoda-e, ha róluk is a magyar kereszténydemokraták vezetője jut sokak eszébe. Meg az, hogy a Révai-féle dogmatizmus áll a legközelebb hozzá.

Hogyan is juthatott eszébe S. Zs.-nek 2017-ben szent háborút indítani egy nemzetközi sörmárka jelképe ellen? Szembeszállni néppárti cimboráival is.

Mint hírlik, egyelőre minden cseppfolyós. Ám eszembe se jut enyhítő körülményeket keresni annak ügyében, aki konokul kitart a lex Heineken eredeti változata mellett, hiszen ő egy az egyben Révai mai változata. Kósa Lajos tehát maga az erőd. Állítólag sokan a Fideszben és még a KDNP-ben is boldogan és ügyesen szabadulnának ötletétől. Még a nemzetközi sajtóban általában nem nagy kímélettel kezelt fideszesek közül is hajlanak erre.

Érzik, talán értik is hogy, miről van szó!

Szerző
Témák
Rákosi-korszak