Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, de rögtön megálltam a bejáratnál, mert fölfigyeltem egy faliújságra, s azon lakossági hirdetményekre, amelyek egy hírlapíró számára, aki valaha voltam, kimeríthetetlen kincsesbányát jelentenek.
A kilencvenes években mennyi, de mennyi cikkem született a napi- és hetilapok mára kihalt apróhirdetés-rovatából! Több mint húsz évvel ezelőtt én magam is föladtam egy újsághirdetést, amivel sajnos sikerült megbuktatnom Füzesabony kereszténydemokrata polgármesterét, pedig nem állt szándékomban. Eredetileg csak egy híres De Niro-filmet akartam megnézni, A dühöngő bika címűt, de a filmet nem találtam meg videotékákban, végső elkeseredésemben folyamodtam az apróhirdetéshez. A dühöngő bikát keresem, ennyi volt az újságban közölt szöveg, mire jelentkezett egy pali Füzesabonyból, hogy neki megvan a film, csakhogy nem De Niro a főszereplője, hanem a polgármesterük. Először leráztam, de váltig erősködött, hogy náluk újabban mindenki ezt a filmet nézi, a polgármester szerepel benne, amint egy szegény kis öregasszonyt próbál a magáévá tenni, méghozzá oly hevesen, hogy a polgármestert a háta mögött már dühöngő bikának hívja a város népe. Elmentem a filmért Füzesabonyba, hazavittem, betettem a videomagnóba, s leesett az állam: Füzesabony kereszténydemokrata polgármesterét láttam a képernyőn anyaszült meztelenül, amint valóban egy szegény kis öregasszonyt próbál a magáévá tenni. Kiderült, hogy a polgármester titokban rögzítette az aktusnak aligha nevezhető produkciót, az alkotást azonban véletlenül egy olyan videokazetta dobozába tette, amelyet egy tékából kölcsönzött ki. Majd visszavitte a filmet a videotékába. S nem tudta, hogy fölcserélte a kazettákat. S a filmet villámsebesen lemásolta az egész város. S akkor jöttem én, a De Niro-rajongó hírlapíró, és nem tudtam a sztorit nem megírni. A polgármester lebukott, lemondott, távozott a közéletből, s tán máig nem tudja, hogy végső soron az buktatta meg, hogy a magyar videotékákból hiányzott A dühöngő bika.
Szóval megálltam a Fény utcai piac hirdetőtáblája előtt, hogy a magyar néplélek lírai terméséből csemegézzek, s bizony nem bántam meg, érdemes volt. Mit kíván eladni a magyar nemzet?
„Egy Somogy megyei faluközpontban részletfizetéssel eladó egy 8 ezer négyzetméteres ingatlan, a területen 7-8 ezer fenyőfa nevelhető, ami jobb befektetés, mint bármilyen részvény vagy állampapír, a banki kamatokról nem is beszélve! További bónuszok szóban!".
Jelentkezett a faliújságon az irodalmi szövegtömörítés nagymestere is, aki mindössze ennyit kívánt a világegyetem tudomására hozni: „Fa csillár, 20 ezer". Így kell ezt, gratulálok, szerző úr, csak semmi fakszni. Sosem lehet tudni, mikor téved a Fény utcai piacra egy titokzatos idegen, akinek éppen egy fa csilláron (20 ezer) jár az esze.
Egy lelkes hirdető mindössze 3 ezer forintos óradíjért házhoz megy, és megtanítja nekünk egy térbeli építészeti vázlatokat rajzoló számítógépes program kezelését. Erre is lehetőség van. Képzeljük csak el, hogy leugrunk a piacra krumpliért, s közben eszünkbe jut, hogy egyáltalán nem értünk egy térbeli építészeti vázlatokat rajzoló számítógépes program kezeléséhez. Ne keseredjünk el! Hívjuk a megadott számot!
„GOMBÁSZ KÖR! Alapfokú gombaismertető program sok humorral, könnyed hangvétellel a legfontosabb ehető- és mérgező, illetve gyógyhatású gombákról." Ez is fontos. A sok humor és a könnyed hangvétel. Hiszen képzeljünk csak el egy szomorú gombász kört, ahol kevés humorral, komor hangvétellel tanulunk a legfontosabb ehető- és mérgező, illetve gyógyhatású gombákról. Na ugye. Be is tojnánk a rémülettől. De semmi baj! Ugyanitt 20 darab felnőtt pelenka (darabonként ezer forint), két légkamrás ülőpárna és különösen alacsony építésű elektromos betegemelő berendezés (külön-külön fékezhető kerekek!), plusz krómozott kerekes szék, járókerettel (12 ezer forint!) eladó.
Itt tartottam az olvasgatásban, mikor megállt mellettem apa és kislánya. Ők is a faliújságot böngészték, s elképzelni nem tudom, hogy mit olvastak ki belőle, mert a nyolc-kilenc év körüli leányka egyszerre csak azt kérdezte az apjától:
- Apa, miért nem múlik el a szomjunk, ha lenyeljük a nyálunkat? Hiszen az is folyadék, nem?
Apa üveges szemmel tekintett le a leánykára, látszott az arcán, hogy a kérdés mélyütésként érte, s valahol gyomorszájon betalált.
- Hogy te mekkora ökörségeket tudsz kérdezni, kislányom – ennyit tudott válaszolni a felelős gondviselő, én pedig nem bírtam ki, hogy közbe ne szóljak.
- A nyáltól azért nem múlik el a szomjunk, mert nincs benne oxigén.
- Tényleg? - kerekedett el a kislány szeme.
- Tényleg - bólintottam. - A víz azért oltja a szomjunkat, mert két hidrogén mellett van benne egy oxigén is. De még jobban oltja szomjunkat a szénsavas víz, mert abban a szén-dioxid miatt nem egy, hanem két oxigén van.
Bámultak rám, mint egy hülyére. Nem sejtették szegények, hogy a magyar néppel én most éppen cikkbéli interakcióban vagyok: hajdani hírlapíró életemet játszom újra sok humorral, könnyed hangvétellel.
