Nagyobb baj azért csak nem lesz talán, mondta belga nagykövet kollégám, miközben arca borúsan tükröződött a söröskorsó oldalán, tekintete bizonytalanul kutatta a beláthatatlan közeljövőt. Tán nem, hümmögtem, aztán kértem még egy kört.
Asszonyaink az újévi diplomáciai műsorra gyakoroltak, a fogadó ország külügyminiszterének felesége volt a rendezvény védnöke. Tavaly, sóhajtott Jean, majd húzott egy nagyot a söréből, az uniós nagykövetek feleségeinek kórusa képviselte Európát: gyorsan megegyeztek a számokban, és ment minden, mint a karikacsapás. Miért szálltak be most hozzánk az amik, kanadaiak, japánok, dél-koreaiak, szingapúriak? Hát igen, viszont az auszik nem jöttek. A fejlett országok csoportja lettünk, mondtam, és nyeltem egy kortyot én is.
A próbák valamikor októberben kezdődtek, elsőre úgy tűnt, nem lesz gond. Legalább is nem olyan nagy. Kétségtelen, mondta a feleségem otthon, a Molihua-át nem lehet kihagyni, elvégre ez a fogadó-ország emblematikus dallama. Jázminvirág, nem volt vita köztünk, ahogy a csoportban sem. Azon már többen fennakadtak viszont, hogy a szingapúri nagykövet felesége közölte: eredeti nyelven fogjuk énekelni, és punktum. Nem érdekelték az ellenérvek, miszerint a résztvevő európaiak többsége nem beszéli ezt a nyelvet. Betanuljuk, mondta a nejem, akinek a helyi nyelv viszont már nem jelentett gondot, nem nagy ügy.
Elalvás előtt felidéztem Skála Mancit és az általa vezetett iskolai kórust. Szerettem énekelni, a suliünnepségeken való szereplést sem bántam, a próbákról azért sokszor elmaradtam. Skála Manci különben jó nő volt, a kamaszok képzelete több tanárral összeboronálta: hogy a kémia szertárban, így meg úgy. „Mily gyönyörű virág!” A következő sornál már aludtam.
A kollégák elégedetten bólogattak a témával kapcsolatos fogadási beszélgetéseken, jó-szándék és együttműködési készség sugárzott az arcokról. Jó lesz ez, csak így tovább, mondtuk este az ágyban asszonyainknak, csináljátok nyugodtan: szeretet, béke, egyetértés, jázminok. Jeannal egy sarokba félrehúzódva elégedetten mondogattuk: hiába, mégiscsak a fejlett országok csoportjáról van szó, földrészeken átnyúló készségek kötnek össze minket, nem kell nekünk, európaiaknak mindig magunkba zárkózni. Horvát kollégánk burmai származású felesége túláradó lelkesedéssel ecsetelte beszélgetőpartnereinek, hogy ő mennyire szeret énekelni, alig várja a próbákat, éjjel-nappal a Jázminvirágot dúdolgatja. „Nincs a kertben még egy virág.” Valahogy így, mondta pironkodva elismerésünk miatt. Csakhogy a férjem, nevetett enyhe feszültséggel a hangjában, néha már rám szól, hogy ő szívesen beszélgetne egy kicsit másról is, vagy nézhetnénk valami filmet a tévében.
A jázminvirág kottája
A következő próbán az amerikai nagykövet neje bedobta a Jingle bells-t. Azt az egész világon ismerik, itt is szeretik, decemberben mást se hallani, pedig ebben az országban nem ünnep a karácsony. Ezt sem ellenezte senki, néhányakban talán felmerült, ugyan miért is ne lehetne a második dal egy európai mű, de felszólalás nem történt.
A szingapúri feleség, aki civilben operaénekes volt, gondosan megigazgatta a szemüvegét, majd előénekelte a csoportnak a jázminost, hangja gondosan követte a csodálatosan kanyargó dallamot, virágillat lengett a terem levegőjében.
„Ami úgy illatozna, mint a jázmin.”
Udvariasan megtapsolták, majd a helyi kórusvezető mindenkit próbaéneklésre kért fel. Sorban léptek elő az asszonyok, volt, aki már tudta a dalt, mások ragaszkodtak valami jól ismert, számukra biztonságot nyújtó énekhez. A kórusvezető rezzenéstelen arccal figyelte a fellépéseket, s a végén csak annyit mondott: legyenek teljesen nyugodtak, az egész csoport aktívan benne lesz a produkcióban. Mindenki. Annyi lesz csupán a különbség, hogy az általa kijelölt, jó hangú hölgyek erőteljesebben fognak énekelni, így ellensúlyozzák majd a kevésbé fellépésképes szereplők teljesítményét. A következő próbán kihirdeti a beosztást, aztán indulhat is a munka.
A diplomáciai beszélgetésekbe ezután némi feszültség kúszott be, alig észrevehető, mégis árulkodó rezdülések jelentek meg az arcokon, valamilyen kérdés bujkált a tekintetekben. Ki énekelhet majd hangosan, és ki halkan? Te, mit gondolsz erről, mon vieux? Szó ugyan nem esett róla, de több fejlett misszióvezető újabban elmélyülten közeledett a latin-amerikai, afrikai csoporthoz tartozó urakhoz és nejeikhez. Fellépési információk gyűjtéséért, nyilván.
November elején kihirdették az énekes kategóriákat. Az én feleségem a jó hangúak csoportjába került, otthon béke és egyetértés honolt, borotválkozás közben Moo-lii-huaa, sajnáltuk viszont nagyon burmai-horvát barátnőnket, akinél a kedvezőtlen minősítés okán a korábbi lelkesedést a férje státusza miatti tűrő belenyugvás váltotta fel. A fogadásokon immáron kirajzolódott a jól éneklők férjeinek összeverődött csoportja, szemben a B-kategóriás énekes-férjek rosszkedvű, magányos figuráival.
A Jingle bells betanulása nem okozott különösebb gondot, viszont a vezénylő személyének eldöntésekor megvillantak a pengék. A helyi kórusvezető vezénylését majdnem egyöntetűen elvetette a társaság, még azok sem igazán szívlelték, akiknek kedvezett. Na, jó, akkor majd én, mondta nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően az amerikai nagykövet felesége. Ellenvetés nem volt, a pálca az ő kezébe került, a kórusvezető pozíciója erősen megingott. A szingapúri feleség próba után szóvá tette, nem lenne szabad így bánni egy helyi művészeti képviselővel.
A lázadás szelei valamikor november végén felerősödtek, a halkabban éneklők közé sorolt asszonyok külön teadélutánokon sutyorogtak egymásnál. Jean, akinek a felesége ugyancsak a lenyomottak soraiban volt, félrevont. Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj meg, de most azonnal. Barátok vagyunk vagy nem? Még szép, hogy barátok vagyunk. Nos, akkor számíthatunk rád, ha eljön az idő? Persze, de miben? Az egyelőre titok, csak azt kérjük, állj készen, légy résen. Figyelek, mint egy éji bagoly.
A Molihua sehogy sem akart összejönni. A dallam gyönyörű természetesen, de bonyolult, nehéz átkötésekkel, a szingapúri feleségen kívül lényegében senki nem tudta hibátlanul elénekelni. Az ázsiai feleségek aztán egy napon, a szingapúri és japán vezetésével, a kórusvezető aktív bólogatásai közepette támadásba lendültek. Az a baj, érveltek, hogy a kivétel nélkül mind jó hangú ázsiaiak egy oktávval magasabban, míg a többiek mélyebben énekelnek. Ha az európaiak kissé visszafognák magukat, az ázsiaiak magasabb hangfekvése jobban érvényesülhetne. Hosszú vita alakult ki, a végén abban maradtak, hogy mindenki énekel, ahogy tud. A szingapúri feleség mérgében kiengedte a hangját, már-már szólót énekelt.
Az egyik EU-misszióvezetői találkozó után, napirenden kívül, Jean összefoglalta a kórusban kialakult helyzetet, jelezte a kórusvezető személyével kapcsolatos ellenérzéseket. El kellene szépen küldeni, a munka már sínen van, nincs tehát rá igazán szükség. A dologban nem volt biztos senki, a diplomáciai álmoskönyv szerint nem illik semmilyen formában keresztbe tenni a fogadó országnak, márpedig a kórusvezető kijelölését jóváhagyta a külügyminiszter felesége. Ugyanakkor a másodrangúvá minősített kórustagok férjei szerettek volna egy kis otthoni nyugalmat végre, ők tehát támogatták a kórusvezető menesztését. Én is melléjük álltam, Jean nagyot kacsintott felém, ujjai a győzelem jelét formázták.
A december közepén megtartott fellépésig a próbák immáron jó légkörben, a kórusvezető nélkül folytatódtak, sikerült minden nagyobb nehézség nélkül egyeztetni a fellépő öltözéket is. A férjek is egyre inkább megnyugodtak, a külügy felől kedvező jelzések érkeztek: minden rendben lesz. A rezidenciákon napközben többször felcsendült a gyakorló feleségek éneke: Mooliihuaa, Moo-li-huaa …
Végül eljött a nagy nap, ünnepélyes köszöntők, reflektorok fényei a színpadon állókon, virágdíszítés, tv-kamerák mindenütt. A földrészek asszony-csoportjai kivétel nélkül hatalmas sikert arattak, hosszan zúgó taps köszöntött minden egyes dalt, de a Molihua-nál szinte felrobbant a terem.
A fogadó ország magas rangú képviselői, a külügyminiszter feleségével az élen, elégedett mosollyal dőltek hátra a székükben, nem fukarkodtak a tapsolással, minden mozdulatukon nagyfokú kameratudatosság érződött. Ahogy illik persze, felléptek a fogadó ország képviselői is, csakhogy nem nagykövet-feleségekkel, néhány ifjú protokollos hölgy adott elő kisebbségi táncokat. A hatalmas ország külügyi állományában, ahogy mindenütt szokás, számos nagykövet és nej nyilván otthon tartózkodott a következő kiküldetésre várakozva, de őket nem tartották szükségesnek mozgósítani. Az est fénypontjaként aztán egy országosan ismert profi énekegyüttes jelent meg a színpadon, orkánszerű hangerővel adták elő számaikat, amelyeket ugyancsak komoly tetszés fogadott. Műsoruk végén, biztos, ami biztos, elénekelték ők is a Molihua-t. Hadd szóljon az végre, úgy, ahogy kell!