Március 16-án kimentem a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe. Zászlóerdő, felkoszorúzott és nemzeti színű szalaggal felpántlikázott sírok fogadtak, szépen csillogó márvány síremlékek, ragyogóra glancolt bronz névtáblák – az 1956-os síroknál. Március 15-én! A városban csodálatos szónoklatok hangzottak el 1848-ról (no meg másról is, aminek semmi köze ehhez az ünnephez), és az ellenzék is a beszédekhez méltóan ünnepelt - síppal-dobbal. Egyesek megpróbáltak érveik mellé egy-két pofont is kiosztani. Szóval mindenki ünnepelt, a mai magyar szokásoknak megfelelően. Az 1848-a sírok körül csak néhány koszorút láttam. Batthyány Lajos, a mártír miniszterelnök panteonja elárvultan állt, sírjánál csak egy gimnázium diákjai tették le koszújukat, tisztelettel leróva kegyeletüket. Kossuth Lajos sem járt jobban, neki is csak egy gimnázium diákjainak szerény koszorúja jutott. A hős Klapka György is egy kis koszorút és pár szál virágot kapott, vélhetőleg magánemberek tiszteleteként. A Hősök oszlopa sem maradt virág nélkül, de az is nélkülözte a hivatalos megemlékezést, sőt még az évekkel ezelőtt kitett mécsestartó is ott volt, kidőlve, tetejét a rozsda szétmarta. Az 1848-as hősök – tisztek és honvédek – egyetemes emlékét egy szerény, évek óta kezeletlen kopjafa őrzi, rájuk egy budapesti általános iskola tanulói emlékeztek: kimunkáltak egy képletes sírhalmot és teleültették virággal. A kopjafára már nem jutott bronztábla, de még egy műanyag tábla sem, az iskola diákjai egy átlátszó műanyag dossziéba tett, számítógéppel nyomtatott díszes papíron méltatták a hősöket. Minden tiszteletem ezeknek a diákoknak, tanáraiknak és szüleiknek!
És gyalázat a ma politikusainak – kormányon és ellenzékben -, mert március 15-én a saját kicsinyes, napi politikai harcaikat vívták, ünnepeltek olyan ünnepet, amely másról szólt. Tanúbizonyságot tettek emberi silányságukról, Tamási Áronnal szólva:” Aki embernek silány, az magyarnak alkalmatlan!” Meg kell jegyeznem, hogy 4-5 évvel ezelőtt ugyanezt tapasztaltam a Sírkertben.