Nagycenk környékén járva mindig ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy ha csak egy percre is, de belépjek a Széchenyi Mauzóleumba, hogy újra és újra elolvassam az üzenetet: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”.
Fura világban élünk. Mintha darabokra szakadt volna a társadalom, nem csak politikailag, nemzedékileg is. Vannak a „fiatalok”, a huszonévek közepétől a harmincasok derékhadáig, aztán a középkorúak, a negyvenes éveik végéig. És ötventől beköszönt az öregkor, amikor az állásra jelentkezőt lesütött szemmel ugyan, de eltanácsolják, mondván, fiatalabb jelentkezőt várnak. Ötven felett senki sem ülhet nyugodtan a székében, mert soha nem tudhatja, nem nézte-e ki magának egy tízessel-húszassal fiatalabb a pozícióját.
Voltunk, mint ti… Azon sem volnék meglepve, ha a mára deresedő urakká öregedett „fiatal demokraták” minden este ezzel a gondolattal térnének nyugovóra. Ha álmukban kiverné őket a veríték, hogy megjelentek a politikai színen az „álomgyilkosok”, hogy vannak, akik nem restellnek belefütyülni a mondókájukba, hogy mások más nemzetképben gondolkodnak. Hogy talán az idő kereke megint fordulni készül…
Lehet nyolcévezni; lehet gyurcsányozni; lehet kígyót-békát kiabálni Sorosra; két lábbal taposni a liberális elveket, amely nem is olyan régen még a sajátjuk volt. Lehetnének, akik intőn felemelik az ujjukat, mondván: Viktor, ne feledd, voltunk, mi ti, lesztek, mint mi!
Mert jönnek a fiatalabbak. Kopogtatnak a politika kapuján is. Fikázzák, aki „már volt”, legszívesebben elküldenének mindenkit a politika kriptájába. Valaki nekik is elmondhatná: lassabban srácok, egyszer ti is lesztek, mint mi!