A 2014-es ellenzéki választási kudarc és a mostani ellenzéki együttműködés előkészületeinek állapota azt jelzi, hogy a 2018-as kormányváltás reménye foszlik. A reményvesztésnek több oka van. Az első ok, hogy az ellenzéki pártok az elmúlt években nem voltak képesek szavazótáborukat jelentős mértékben növelni. A kormányoldaltól zéró számú szavazót sikerült átcsábítaniuk, és ez igaz a pártot nem választók, az inaktívak esetében is. Ez azt jelenti, ha megvalósulna az összefogás, akkor is mélyen a kormánypártok alatti mandátumszám elnyerésére lennének képesek, tehát kormányváltás szóba sem jöhet. Esetleg a Jobbikkal, az meg a cseberből vederbe esés esete lenne.
Mi lehet az oka, hogy ilyen gyalázatos, ordító korrupcióval, a törvényeket és a demokráciát lábbal tipró kormányzati teljesítmény után az ellenzék támogatottsága stagnál? A legerősebb ok az ellenzék totális jövőkép és program nélkülisége. Tudom, ezt minden ellenzéki párt vezetője kikéri magának, nekik igenis van programjuk és jövőképük. Igaz, mondják is, rendbe tesszük az egészségügyet. Meg az oktatást. Meg a demokráciát is helyreállítjuk, különös tekintettel a fékek és ellensúlyok rendszerére. Na meg az Alkotmánybíróság jogköre is helyre lesz állítva. Úgy bizony! Hát ez sem nem program, sem nem jövőkép. E mögött se szakmai munka, se komoly politikai szándék a változásra nincs. Ha újságírók kérdezik meg a pártembereket a programokról, szándékokról, a válasz legfeljebb a változtatás akaratát tartalmazza, részleteket nem. Van, aki azt mondja, azért nem beszél, nehogy a többiek ellopják az ötleteiket. Van, aki még az alakuló pártja nevét sem közli idő előtt. Nem egy szószátyár népség ez a mai ellenzék.
A programokkal szemben viszont szívesen és hosszan beszélnek az ellenzéki összefogás fontosságáról, és hogy ők ennek mennyire elkötelezett hívei. De arról ismét egy szó sem esik, mitől fog gyarapodni az ellenzéki szavazótábor.
Summázva, az ellenzéki megszólalások zöme a lehetséges összefogásról szól, nem a választópolgárok igényeire, elvárásaira adandó megoldási javaslatokról. Tehát ez ellenzék magáról beszél. Ez sem okos és reménykeltő dolog, de ahogy a DK és az MSZP ekézi egymást, az a Fidesznek kifejezetten szívderítő.
Szokás arra hivatkozni, hogy a hatályos választójogi törvény kikényszeríti a választások előtti összefogást. Ebből annyi igaz, hogy ez volt a törvényalkotó, a Fidesz szándéka. Az ellenzék pedig megadóan ballag a Fidesz akarata szerint. Pedig nem kéne ezt tennie.
A megoldás az erőltetett és eleve kudarcra ítéltetett ellenzéki összefogás feladása. Helyette minden párt, amely a következő parlamentbe be akar kerülni, bizonyítsa a választók számára létezésének értelmét és társadalmi hasznát. Ennek legegyszerűbb módja a saját, részletesen kidolgozott program, saját miniszterelnök jelölt, a lehetséges kormánytagok felsorolása. A programmal szemben arra szokás hivatkozni, hogy azt senki sem olvassa el. Persze lehet közérthető programkivonatot is fogalmazni. Például minden párt felsorolhatná az első tíz kormányzati intézkedését. Vagy az első száz nap politikai, gazdasági és szociális intézkedéseinek a sorát.
A pártonkénti első tíz kormányzati döntés a választópolgár számára könnyen összehasonlítható, és végre a valódi választás lehetőségét is megadná az urnák elé járulóknak. Az első tíz döntés és az első száz nap programja világos képet adna a pártok intellektuális felkészültségéről, politikai szándékairól.
A pártonkénti külön indulás biztosan növelné az ellenzéki szavazótábort. Az összefogást el nem fogadó MSZP és DK szavazók nem vonulnának passzivitásba. Sajnos vezetőik nyilatkozatai nyomán már a kelleténél jobban utálják egymást. Sőt a pártok nyílt színvallása után lehetséges, hogy mindez szimpátiát kelt a passzívak táborában, és plusz szavazatot szerez. Ami közös cél, hogy az ellenzéki pártok több szavazatot és mandátumot szerezzenek, mint a Fidesz. Ha lehet, 50 százaléknál is többet. Ha mindezt a Jobbik szavazatai nélkül érik el, akkor célt értünk. Az nem baj, ha ez az ötven százalék a pártok 20-10-5 százalékaiból gyűlik össze.
A mai állás szerint a Fidesznek lesz a legtöbb mandátuma. Ő kap a köztársasági elnöktől kormányalakításra megbízatást. De hiába a legnagyobb, ha nincs ötven százalék plusz egy mandátuma, akkor nincs meg a többség a kormányprogram elfogadásához. Koalíciós partner kell. Ha egy demokratikus ellenzéki párt sem adja el a lelkét néhány miniszteri posztért, akkor csak a Jobbik marad. Amely ha megy is, az a világ előtt kínos a Fidesznek. Ha nem tud kormányt alakítani a Fidesz, a következő párt kap megbízást. Ezért a második legfontosabb cél, hogy ne a Jobbik legyen a második helyezett. Ha így alakul, a demokratikus ellenzék alakíthat kormány a Jobbik nélkül. Ha nem így alakul, új választást ír ki a köztársasági elnök. Az is jobb, mint még egy Fidesz kormány.
Ilyen feltételek mellett az sem kizárt, hogy új pártok jelennek meg a küzdőtéren. Nem lenne baj. A párt latin szó, részt, valaminek a részét jelenti. Egy fiatal demokráciában kifejezetten üdvös, ha a különféle társadalmi csoportok politikai igényei és a képviseletük artikuláltan jelenik meg. Ezt az igényt néppártok és más tömegpártok nem képesek kielégíteni. Nem lenne baj, ha a négymillió szegénynek lenne egy önálló pártja, amely az ő speciális érdekeiket képviselné a parlamentben. Sőt az adófizetőknek is lehetne olyan politikai képviseletük, amely a befizetett adóforintok sorsát kontrollálná. A nyugati demokráciákban sem azonnal alakult ki a két vagy három párt-rendszer.
Ez egy lehetséges útja a kormányváltásnak. Kiderülne, az ellenzéki pártok magukban mit érnek. Az összefogásnak a választások után, a kormányalakításkor kell létrejönnie. Akkor arra is fény derülne, hogy - Kossuth-tal szólva - ki az egzigenciák, az érdekek egyeztetésének a mestere. Mert a politika nem másról, mint a különböző társadalmi csoportok érdekeinek egészséges és igazságos egyeztetéséről szól. Ha egyszer majdan a választópolgárok ezt a szándékot fogják észlelni, talán becsülni is fogják a politikusokat. Ahogy Kossuth Lajost is becsülték a maga korában.
