Szunyogh Szabolcs: Iskolai számháború

Publikálás dátuma
2017.04.01. 09:57
A budapesti Hermina út 23. alatti általános iskola udvara (1949) – a nyolcosztályos iskolát 1946-ban vezették be FOTÓ: FORTEPAN/

Az első átfogó oktatási törvény Magyarországon 1868-ban született meg, ez vezette be a mindenki számára kötelező iskoláztatást. Már a Károlyi-kormány 14 éves életkorra emelte az iskolakötelezettség felső határát, de a nyolcosztályos általános iskolát csak 1946-ban vezették be. Ez hatalmas szociális és kulturális előrelépés volt. Az elemi tagozat után, amely a társadalomban való létezéshez szükséges minimális képességeket alakította ki a kisdiákokban (írás, olvasás, számolás), a felső tagozatban minden tanuló, mégpedig szakrendszerű oktatás keretében az állampolgári lét gyakorlásához szükséges alapismeretekhez jutott. Nagyon kevesen tanulhattak tovább gimnáziumban, még kevesebben egyetemen, de aki elvégezte a nyolc osztályt, az a modern tudományos világkép kialakításához nélkülözhetetlen biológiai, fizikai, matematikai, kémiai műveltséget szerzett és ezenfelül a közéletben való tájékozódáshoz kiindulópontot nyújtó történelmi és más (irodalmi, művészeti) tájékozottságot is.

A nyolcosztályos általános iskolatantervét úgy komponálták meg, hogy a korabeli valóságnak megfelelően arra számítottak: a diákok többsége azután, hogy kilépett az általánosból, soha többet se történelemmel, se természettudományokkal nem találkozik, hanem vagy munkába áll segédmunkásként, vagy valamilyen szakmát tanul.

Elveszett 40 ezer gyerek

Mivel mára a helyzet teljesen megváltozott, a nyolcosztályos általános iskola a mai korban szinte minden szempontból diszfunkcionális lett. Az egyik legfontosabb különbség a régi és a mostani kor között az, hogy a gyerekek döntő többsége továbbtanul, mégpedig olyan iskolában, amely vagy főprofilként, vagy fontos mellékprofilként közismereti képzést nyújt.

Az Orbán-kormány oktatáspolitikája megtörte ugyan ezt a rendszerváltás óta kibontakozó ívet, és megpróbált a korábbinál több diákot átterelni a szakmunkás-képzésbe, különböző mesterséges akadályokat állítva a gimnáziumok elé, de lényegében nem sikerült megfordítani a trendet, bár hatalmas károkat okozott. A szocialista-liberális koalíció idején 18 éves korig volt kötelező iskolába járni, ma csak 16 éves korig az. Ennek a változtatásnak a következtében gyakorlatilag elveszett körülbelül 40 ezer gyerek, nincsenek se az iskolában, se a munka világában, se az eltartottak között, hol vannak? Ki tudja. Talán kivándoroltak. Talán prostituáltak, tolvajok, csempészek lettek. Talán csavarognak, isznak és drogoznak. A nemzet és a történelem bizonyára számon kéri majd őket egyszer a mostani oktatási kormányzaton. Pedig esetleg elgondolkodhatnánk azon, hogy ha 2010-ben 720 milliárdot költött a költségvetés közoktatásra, 2013-ban pedig csak 530 milliárdot, akkor a mintegy 200 milliárdos állami spórolásnak ki fizeti meg az árát? Hát, például ez a negyvenezer eltűnt gyerek, de ők, úgy látszik, senkinek sem hiányoznak.

A 16 éves korra visszavágott tankötelezettségi korhatár tehát már mostanra óriási kárt okozott, de nem eredményezte azt, hogy a fiatalok ne tanulnának tovább. Döntő többségük továbbtanul az általános iskola után, vagyis lehetne a tananyagot a fejlődéslélektan követelményeihez igazítani. Nem kellene nyolcadik osztály végére eljutni az ismeretanyag végéig. Van egy sor olyan ismeret, amit hatodikos-hetedikes diákoknak még nem lehet megtanítani, pedig fontos részét képezik a műveltségnek. Ilyen Ady Endre istenkereső költészete, ilyen az antik görög Szapphó leszbikus költészete, ilyen Bartók zenéje vagy Picasso festészete, nem beszélve a téridő-elméletről, a holokausztról, a gulágról, stb. Ugyanakkor van egy sor nevelési feladat: közösségépítés, jellemformálása, kreativitás-kibontakoztatás, amire nem jut idő. Meg kellene alapozni a tanulás iránti igényt, az önálló ismeretszerzés módjait, ki kellene alakítani az együttműködő és szabálykövető személyiséget, erre vannak sikeres és eredményes pedagógiai eljárások, amelyeket idő hiányában nem alkalmazhatnak az iskolákban.

Ismét nélkülünk döntöttek

Jogos tehát az oktatási kormányzat részéről nemrég felröptetett ötlet, hogy változtassunk az iskolaszerkezeten. A kormányzat azonban nem egy komplex társadalmi-szakmai vitát kezdeményezett, amely kiterjedne a tananyag tartalmának és időbeli elrendezésének a kérdésétől a tanárképzésig és a kistelepülési iskolahálózat népességmegtartó erejéig minden szóba jöhető kérdéskörre, hanem Palkovics államtitkár bejelentette, 2019-től kilencosztályos lesz az általános iskola. Rétvári államtitkár ugyan azt nyilatkozta, hogy konkrét időpontot senki nem mondott, de ez csak arra utal, hogy zavar van a kormányzati kommunikációban, a lényegen nem változtat. A lényeg pedig az, hogy ismét nélkülünk döntöttek rólunk.

Ezt azért kell hangsúlyozni, mert valójában hiába nyert választást a Fidesz (amely győzelem, mint tudjuk, valójában még 45 százalékot sem ért el a választópolgárok körében, de a Fidesz által átalakított választási rendszerben ez elég a kétharmados parlamenti többséghez), az oktatás ügye nem volt szavazás tárgya. Az emberek nagypolitikai szempontok szerint döntöttek így vagy úgy, de szakkérdésekről nem nyilatkozhattak a fülkeforradalom során. Arról, hogy milyen iskolaszerkezetet akarnak, senki sem kérdezte meg őket. Különböző országokban különböző ez a szerkezet, van ahol négyosztályos az alapiskola és nyolcosztályos a gimnázium, másutt 6+6-os szerkezetet működtetnek, vagy egyéb struktúrákat, különböző kiágazási pontokkal a munka és a szakképzés világába. Senki sem tudja, a magyarok mit akarnak ebben az ügyben. A kormány sem tudhatja, támogatja-e a társadalom az ötleteiket, talán igen, talán nem, vagy részben igen, részben nem: ilyen helyzetben az érintettek megkérdezése nélkül a döntés súlyát célszerűtlen és valószínűleg helytelen is vállalni.

Jól hangzik, hogy nem tanulnak eleget a gyerek a nyolcosztályos általános iskolában, nosza, növeljük azt kilencosztályosra. És ha az se működik, mert hiszen egy elavult szerkezet, akkor tízosztályosra növeljük? Ötletelés helyett tájékoztatni kellene azokat az embereket, a szülőket nevezetesen, akik a döntés következményeit viselik, hogy milyen lépés milyen következményekkel járhat, hogy a finn, a lengyel, a holland, az izraeli, a japán vagy az angolszász illetve a német iskolai tapasztalatok szerint mi várható? Ezek sikerországok oktatási szempontból. Most nem végleges döntéseket kellene hozni, hanem egy több éven át tartó, alapos vitában, amelyet iskolakísérletek támogathatnának, egy átfogó reformra, végigvitatott, szakmailag kiérlelt konszenzusra kellene jutni.

Az helyes, hogy az oktatási kormányzat megpróbál reagálni az életre, és tulajdonképpen korrigálja is a kezdeti, Hoffman Rózsa-féle katasztrofális változtatásokat, de ha továbbra is negligálják a Pedagógus Szakszervezet, a Civil Közoktatási Platform, a Tanítanék Mozgalom illetve általában a tanári civilszervezetek és a mértékadó kutatók tiltakozásait, semmivel sem hozhatnak ki jobb eredményt, mint annak idején Hoffmann Rózsa. Akkor is mindenki mondta, hogy a KLIK ötlete kivihetetlen téveszme, de áterőltették. Mostanra maga a kormányzat próbálja felszámolni. Valószínűleg kilencosztályos iskola ötletével sem járunk másképp.

Az MSZP Pedagógus Tagozatának értekezletén került szóba, hogy végiggondolta-e valaki azt, ha a jelenlegi formájában bevezetik a kilencosztályos általános iskolát, lesz egy olyan év, amikor senki sem érettségizik. Illetve, ha eljön a pillanat, amikor a nyolcadikos gyerekek nem középiskolába jelentkeznek, hanem még egy évig az általánosba járnak, akkor, következésképp, mivel nem középiskolába járnak, a középiskolából kiesik egy évfolyam. Ennek felmérhetetlen következményei lehetnek például a finanszírozást, a tanári munkaleterheltséget, a béreket, stb.-t illetően.

És azt végiggondolták, arra készült hatástanulmány, hogy mi történik a tankötelezettségi korhatárral? Automatikusan felemelkedik 17 éves korra? Vagy inkább: lesüllyed 15 évesre, amikor az általános iskola befejeződik? Honnan lesz tanterem és pedagógus a kistelepülési általános iskolákban még egy évfolyam ellátására? Továbbá: mi lesz a nyolc- és hatosztályos gimnáziumokkal? Ők is egy évvel idősebb diákokat felvételiztetnek majd? És egy korosztályhoz tartozik majd az első és a második évfolyam? És akkor át kell írni minden tantervet?

Teret nyitni a szakmának

A hivatalos bejelentés szerint az óvoda és az első osztály közé illesztenék be ezt a nulladik évet, amelyben még nem tanítanának írást és olvasást. Ez biztosan hasznos a kulturálisan hátrányban élő gyerekeknek, de hát nem él minden gyerek kulturálisan hátrányban. Sőt, a nagycsoportos óvodások többsége alig várja, hogy iskolába járhasson, többségük már meg is tanulta a nagybetűket az idősebb testvéreitől, nekik ez a 0. osztály egy év helyben járás lesz?

Volt már idő a magyar közoktatásban, amikor sok diák nem 18, hanem 19 évesen érettségizett. Meggyes Péter angoltanár államtitkársága idején nyílt lehetőség arra, hogy a középiskolák nyelvi előkészítő osztályokat szervezzenek. Ez a szisztéma bevált, tények tanúskodnak róla. A diákok számítástechnikával és egy idegen nyelv alapos elsajátításával foglalkoztak, illetve néhány órában szinten tartották közismereti ismereteiket. Ez bevált, megszüntették.

De egyáltalán: miért ragaszkodunk ehhez a számmisztikához? Nem inkább addig kellene tanulnia egy tárgyat a diáknak, amíg meg nem tanulja? És ha képes arra, hogy matematikából leérettségizzen már harmadik gimnáziumban, tegyen úgy. Ha már harmadikban teljesíteni tudja a negyedikes követelményeket, miért ne próbálkozhatna meg a vizsgával? Volt erre is példa a közelmúlt iskolatörténetében. Miért ragaszkodunk a merev osztálystruktúrához? Miért ne járhatna egy tanuló angolból negyedikbe, történelemből harmadikba, fizikából pedig másodikba? Ha ezt az iskola meg tudja szervezni, miért ne szervezze meg ezt a lehetőséget? Ebben kellene a kormányzatnak segíteni, nem állandó központi szabályozgatással megőrjíteni a tanárokat. Sokkal több örömet szerezni a diáknak a tanulás, javulna a motiváció, az eredmény.

Mindez nem fantazmagória, hanem napi gyakorlat a fejlett világ oktatási rendszereiben. Meg lehet vizsgálni, át lehet venni vagy adaptálni a hazai viszonyokra. A diák érdekeiből, igényeiből és jogaiból kell kiindulni, a szabadságot, a motivációt, a minőségelvű követelményt tenni alapeszmévé, felhasználni a korszerű mérés-értékelési rendszerek tapasztalatait és legfőképp: bízni a szakmában. Teret nyitni a szakmai vitának és elfogadni annak az eredményét.

Tudom, nem vagyok korszerű ezzel a gondolatmenettel, ma a központi döntések korát éljük. Abszolút érthető az oktatásirányítás viselkedése, ki szereti, ha belebeszélnek a dolgába. Ők kidolgoztak egy elképzelést, amiről azt feltételezik, hogy jó. Ezért be akarják vezetni. Azokat pedig, akik azt mondják, talán hagyjatok másokat is szóhoz jutni, akadékoskodóknak tekintik, akik bizonyára politikai szándékoktól vezérelve gáncsoskodnak.

Aztán majd eljön az idő, amikor a KLIK-hez hasonlóan erről az elhamarkodott kilencosztályos döntésről is kiderül, hasznot nem hajtott, kárt viszont okozott. Akkor majd újra előállnak egy ötlettel. Érdekes történet volna ez, jókedvű érdeklődéssel figyelnénk, ha valahol másutt zajlana, például a Holdon. Bár egy kicsit sajnálnánk még a holdbeli gyereket is.

Bächer Iván 60 - Tamás Ervin: Iván fejhúsa

Én egy Magyarország-cikket olvasva ismertem meg Bächer Ivánt. Kádár János halálakor jelent meg az írás és a kondoleáló sorról szólt, az arcokról, a léptekről, képzelt és valós párbeszédekről, de leginkább az írójáról, aki már abban a pillanatban olyan iránytűt használt, amelyik nem pörgött, mint akkoriban minden. Korszakot temetett, mélabúsan, de nosztalgia nélkül, pontosan körülmetszve a bűnt és a tragédiát, ugyanakkor azokat a pangás előtti békeéveket is, amelyeket a sorban állókkal együtt ő is átélt. Bächer indulata már akkor más volt, mint a hol jobbról, hol balról fölfortyanó düh, de legfőképpen stílusa volt más, látszólag egyszerű mondatokkal építkező, mégis hajszálpontos, lebilincselő, mesélni tudó.

A Népszabadság kincskereső, tehetségeket a laphoz vonzó játéka akkoriban indult, Bächer Iván az elsők között érkezhetett hozzánk. Azonnal elvegyült, pedig nem volt bratyizós típus. Könnyen megismerhető, nehezebben kiismerhető – és azt is sejteni lehetett, hogy le- és felmenői sorsában is súlyos terheket cipel magával. Melyeken így vagy úgy könnyíteni akar, de letenni, elhagyni sohasem. Tárcái sem vesztek bele a családi legendáriumba, csak tárcái sugallták, hogy archívuma olyan lenyomata az országnak, amely a szerző megközelítésével páratlan, totális, ugyanakkor személyes képet rögzít, nem csupán történetet – történelmet is. Én, mint megrögzött, saját korlátaiban komfortot találó újságíró, folyton-folyvást arra ösztökéltem, hogy riportot írjon, olyat, amit csak ő tud megírni. Nem fűlött a foga hozzá. Makacs volt, de én is. Olyan témát kellett ráerőszakolni, amely, hogy az ő szavát használjam, legalább picinyt megfogja. Az első ilyen Láng úr Gundelje volt. A New Yorkba szakadt gasztropápa akkoriban vette meg a patinás éttermet, s mivel az ízek, a konyhai műveletek Ivánt is érdekelték, belement. Néhány nap múlva hozta a riportot. Bächer Iván Láng Györgyöt kivitte a Garay piacra fejhúst enni. Eszelős volt az ötlet, még eszelősebb az írás. Az evés-ivás imádatával visszaélve odaadtam neki egy sörgyári sajtótájékoztatóra szóló meghívót – aprólékos pontossággal vetette papírra az ilyen rendezvények lényegét, a rutinos potyázást, részletesen kitérve a terített asztalok tartalmára, azok becserkészésére. Hogy a gyár vezetői mit akartak az újságíróknak eladni, azaz milyen frenetikus információkkal szolgáltak, arról nem tájékoztattuk az olvasót, Bächer különleges látásmódja, kisember-közeli humora –, és ki ne hagyjam: az írásaiból sütő szeretete - mindenért kárpótolt.

Idővel persze rá kellett jönnöm, hogy Ivánt békén kell hagyni. Olyan utat járt, amelyen csak ő járhatott, úgy írt, ahogy csak ő írhatott, szerető olvasótábora pedig azt kapta tőle, amire vágyott. Hol tébláboló pillanatképeket, riportfélét, úgy, ahogyan ő élte meg a pillanatot, emlékeket, utakat, művészemberek portréit, dallamokat, amelyeket csak ő tudott úgy továbbadni, dühödt politikai kiállást a polgári Magyarország nevében, amelyet érdekes módon baloldaliságával együtt a szívében hordott. Az Íz-lelőtől a kritikus publicisztikákig minden írás ő volt, a humánummal teli, a poént hajszálpontosan bemérő, föld- és égközeli, megható és megnevettető Bächer Iván. Konfliktusai engesztelhetetlenség és konokság sajátos elegyéből adódtak, amelyből hol az egyik, hol a másik került túlsúlyba, néha egészen az irracionalitásig fokozva Don Quijote-i csatáit. Szerencsénkre a belátás, a kérlelés, vagy éppen a szükség időről-időre visszahozta hozzánk, de egyre inkább hiányolta azt a közösséget, ahová érkezett, ahol társasági ember lett – és amit már másutt kellett keresnie, elsősorban Lipócia törzshelyein. Korai távozása kicsit mindannyiunk bűne. Meg azé az elveszett illúzióé, ami vele, velünk szertefoszlott, köddé vált, mint Schnell Lajos, Gojszi, Dezső és sorban a többiek. Egy a kilencvenes évek elején írt publicisztikájának utolsó sorát idézem: Kívánom, hogy hagyjanak élni, mert én azt szeretek az életben a legjobban.

Közös tragédiánk, hogy neki nem egészen sikerült.

Szerző
Témák
Bächer Iván

Bächer Iván 60 - Tamás Ervin: Iván fejhúsa

Én egy Magyarország-cikket olvasva ismertem meg Bächer Ivánt. Kádár János halálakor jelent meg az írás és a kondoleáló sorról szólt, az arcokról, a léptekről, képzelt és valós párbeszédekről, de leginkább az írójáról, aki már abban a pillanatban olyan iránytűt használt, amelyik nem pörgött, mint akkoriban minden. Korszakot temetett, mélabúsan, de nosztalgia nélkül, pontosan körülmetszve a bűnt és a tragédiát, ugyanakkor azokat a pangás előtti békeéveket is, amelyeket a sorban állókkal együtt ő is átélt. Bächer indulata már akkor más volt, mint a hol jobbról, hol balról fölfortyanó düh, de legfőképpen stílusa volt más, látszólag egyszerű mondatokkal építkező, mégis hajszálpontos, lebilincselő, mesélni tudó.

A Népszabadság kincskereső, tehetségeket a laphoz vonzó játéka akkoriban indult, Bächer Iván az elsők között érkezhetett hozzánk. Azonnal elvegyült, pedig nem volt bratyizós típus. Könnyen megismerhető, nehezebben kiismerhető – és azt is sejteni lehetett, hogy le- és felmenői sorsában is súlyos terheket cipel magával. Melyeken így vagy úgy könnyíteni akar, de letenni, elhagyni sohasem. Tárcái sem vesztek bele a családi legendáriumba, csak tárcái sugallták, hogy archívuma olyan lenyomata az országnak, amely a szerző megközelítésével páratlan, totális, ugyanakkor személyes képet rögzít, nem csupán történetet – történelmet is. Én, mint megrögzött, saját korlátaiban komfortot találó újságíró, folyton-folyvást arra ösztökéltem, hogy riportot írjon, olyat, amit csak ő tud megírni. Nem fűlött a foga hozzá. Makacs volt, de én is. Olyan témát kellett ráerőszakolni, amely, hogy az ő szavát használjam, legalább picinyt megfogja. Az első ilyen Láng úr Gundelje volt. A New Yorkba szakadt gasztropápa akkoriban vette meg a patinás éttermet, s mivel az ízek, a konyhai műveletek Ivánt is érdekelték, belement. Néhány nap múlva hozta a riportot. Bächer Iván Láng Györgyöt kivitte a Garay piacra fejhúst enni. Eszelős volt az ötlet, még eszelősebb az írás. Az evés-ivás imádatával visszaélve odaadtam neki egy sörgyári sajtótájékoztatóra szóló meghívót – aprólékos pontossággal vetette papírra az ilyen rendezvények lényegét, a rutinos potyázást, részletesen kitérve a terített asztalok tartalmára, azok becserkészésére. Hogy a gyár vezetői mit akartak az újságíróknak eladni, azaz milyen frenetikus információkkal szolgáltak, arról nem tájékoztattuk az olvasót, Bächer különleges látásmódja, kisember-közeli humora –, és ki ne hagyjam: az írásaiból sütő szeretete - mindenért kárpótolt.

Idővel persze rá kellett jönnöm, hogy Ivánt békén kell hagyni. Olyan utat járt, amelyen csak ő járhatott, úgy írt, ahogy csak ő írhatott, szerető olvasótábora pedig azt kapta tőle, amire vágyott. Hol tébláboló pillanatképeket, riportfélét, úgy, ahogyan ő élte meg a pillanatot, emlékeket, utakat, művészemberek portréit, dallamokat, amelyeket csak ő tudott úgy továbbadni, dühödt politikai kiállást a polgári Magyarország nevében, amelyet érdekes módon baloldaliságával együtt a szívében hordott. Az Íz-lelőtől a kritikus publicisztikákig minden írás ő volt, a humánummal teli, a poént hajszálpontosan bemérő, föld- és égközeli, megható és megnevettető Bächer Iván. Konfliktusai engesztelhetetlenség és konokság sajátos elegyéből adódtak, amelyből hol az egyik, hol a másik került túlsúlyba, néha egészen az irracionalitásig fokozva Don Quijote-i csatáit. Szerencsénkre a belátás, a kérlelés, vagy éppen a szükség időről-időre visszahozta hozzánk, de egyre inkább hiányolta azt a közösséget, ahová érkezett, ahol társasági ember lett – és amit már másutt kellett keresnie, elsősorban Lipócia törzshelyein. Korai távozása kicsit mindannyiunk bűne. Meg azé az elveszett illúzióé, ami vele, velünk szertefoszlott, köddé vált, mint Schnell Lajos, Gojszi, Dezső és sorban a többiek. Egy a kilencvenes évek elején írt publicisztikájának utolsó sorát idézem: Kívánom, hogy hagyjanak élni, mert én azt szeretek az életben a legjobban.

Közös tragédiánk, hogy neki nem egészen sikerült.

Szerző
Témák
Bächer Iván