Közel két évtizeden át voltunk kollégák a Népszabadságnál, de soha nem találkoztunk. Ő heti egy tárcát, én heti két, úgynevezett vezércikket írtam a lapba, gyanítom, mindketten interneten küldtük be az írásainkat, következésképp egy-egy alkalmi találkozást leszámítva – épp itt a Láng Tékában, olykor kiszaladva egy fröccsre – még csak nem is ismertük egymást. Én szenvedélyes olvasója voltam; hogy ő olvasott-e engem, azt nem tudom.
De ez a történetnek csak mellékszála. A lényeg az, hogy mindkettőnket kedvelték az olvasók, a mából visszanézve azt kell mondanom, hogy őt inkább.
Tudniillik forradalmi módon megváltoztatta az olvasói szokásokat. Amikor elindította feledhetetlen algériai családregényét, ezt a páratlan tárcasorozatot, akkor az olvasók nem a sportoldalon nyitották ki szombatonként a Népszabadságot – isten nyugosztalja –, hanem Bächer aktuális tárcájánál. Most azt mondom: az olvasók, holott magamról beszélek, de hitem szerint sokak nevében.
Iván itt kiélte csillapíthatatlan vonzalmát a családja relikviái iránt, algíri történeteiben illetve annak előzményeiben valami egészen fantasztikus, lenyűgöző stílusban keveredtek a néha különleges vagy különös emberi jellemek, a szerelmek, az itthon maradottak, na és persze egy messzi, egzotikusnak tetsző háztartás apró, érzékletes részletei. Soha nem felejtem el, hogy a nagyanyja hogyan vásárolt be az arab piacon, hogyan készített el egy finom ételt a családjának, mit ettek és ittak általában – ebben Iván különösen erős, sőt szenvedélyes volt -, végül pedig, hogyan nevelkedett arrafelé az édesanyja.
Az egésznek valami sajátos ízt kölcsönzött a történetek életszaga, na meg az, hogy kevés magyar család büszkélkedhetett algériai háttérrel. És ahogyan kibontakozott a családi háló, úgy hatott mint egy Feszty-körkép Bächerékkel vagy Bächerékről.
Akkor elirigyeltem tőle ezt az egészet. De most, húsz év múltán talán, én is nekifogtam a családtörténeteimnek, aki akarja, olvashatja őket a Népszava hétvégi mellékletében. Versenyezni ugyan Ivánnal nem tudok, de ami a tarkaságot illeti, talán igen. Amikor a következő fejezetet írom, mindig ő jut eszembe. Hogy talán - akaratomon és tudatomon kívül, halála után - ő ihletett meg. Soha jobb Múzsát! Szevasz Iván, fröccsökben talán utolérlek, írásban soha.
