Bächer Ivánnak
Azzal kecsegtetnek, hogy egész vagyok. Ez megy, amióta az eszemet tudom. Már az anyatej ezt a nagybecsűs mámort részegítette belém. A párás hajnalok, a könnyű nyáresték, késélezés, tengerverés, lampionok tánca a homlokom körül. Hogy északfok. Hogy titok. Idegenség. Ady Endre. Egy bicegős házmester, kis cédula a balzsebben, ma kit jelentek föl az ügyosztályon. Egy dilettáns föltaláló a negyedikről, mindig dúdol, hamisan, szépen. Kislány a zongoránál. Az vagyok, ami soha semmi még, az vagyok, ami soha sem már, és ha elmúlok, márpedig belátható időn belül nem téblábolok ezen a földön, nem kapkodok kékvéreres levegő után, nem nyúlkálok falevél, habzó pohár, kancsal pénzérme, kézirat, másik ember teste után, nem tudok már verssel kokettálni, akkor egy egész veszik el velem. A mind. S ami utánam marad, az marad, kinek ez, kinek az. Fák, föld, meghasadt ég, szipogás, kidobott, kissé rúzsos papír zsebkendő. Akkor az is maradék, nem? Mindenik komoly fölvetés azzal kecsegtet, hogy énbennem is kiteljesedett minden. Bűn, megváltás, idő, kegyelem, újrakezdés, más létforma öltése az univerzális ringlispílben, jó kis hely a surrogó evolúciós körhintán. Sejtfejlődés, dodzsem. Szóval hogy semmi baj. Enyém lehet a Nap, az összes hegy, az összes eltévedt, útközben fölcsinált, éppen vajúdó felhő. Minden szavak megszólalhatnak bennem, köhögős halkmonológ az Apokalipszis alatt, délután háromkor. Pedig csak maradék vagyok, és mégis. Úgy nézek, úgy nézhetek a világra, mint amiből ettek, mint amiből ittak, és mint amit itt hagytak az asztal szélén, tört kenyér, féligpohár, lyukafogyott sajtdarab, ez vagyok, egy maradék-kaland, egy maradék-szerencsejáték. Jaj, de viszont lottóötös. Miközben mégis itt vagyok hagyva. Ide vagyok ejtve, erre a végtelen alighelyre, ez történt, így, és közben tényleg, de tényleg az van sugallva, az van fényesen propagálva, az van, mint egy trombitás angyalhíradóban közhírré téve, hogy ez az itt-lét, ez az itt-levés árnyékban és fényben, futórózsás verandán és karistolt küszöbön, Pilinszky kiswattos folyosóján és Krőzus termeiben, Bächer Iván Újlipóciájában, szóval hogy ez egész az enyém. Gazdag vagyok. Bírhatnám polgár. Hogy ez a kis maradék bírhatja az egészet, és ajvé. De most tényleg. Hogy például az ÉN. Amibe bele vagyunk zárva, ami álmodik, és ami vágyakozik, ami csal, lop, hazudik, ami éhes, ami túlette és képzelegte magát, nem egész, hanem csak maradék. Ő is. A száz Én is. Bováryné is. Ha útra kelek, ha kezembe fogom a tollat, ha szolmizálni kezdek, ruhámat dobálom le egy másik test miatt, szóval, ha szerelmes vagyok, akkor is maradék vagyok. De hogy van az, hogy maradék, és ha viszi, mégis az egészet viszi. Vihetem a bankot. Nem csalás? Nem ámítás? Azt hiszem, nem az. Maradék vagyok, és a maradékkal osztozom. Azt élem, azt sokallom, és azt kevesellem, attól hal éhen a lelkem. De amikor menni kell, mégis a mindet viszem. És persze a mindet hagyom vissza, elégnek vagy soknak, de maradéknak.
