Madárleső

Munkaidőm van, ülök a gépemnél az ablak előtt, nézem az ágakat, a leveleket, nem megy az írás. Már éppen azon vagyok, hogy föladom, amikor egyszerre csak megvan a kép, ráadásul olyan tisztán látom magam előtt, mintha karnyújtásnyira lenne tőlem.

Valamikor a hatvanas évek elején a húsvétot szüleim barátainak a házában töltöttük a Mátrában. A házat kert vette körül meggyfákkal és egy nagy diófával, s nekünk gyerekeknek a virágágyások és a bokrok alatt kellett megkeresni az ajándékokat, ami ezerszer izgalmasabb, mintha csak úgy kézbe kapjuk a csokinyulat meg a tojásokat. A kert egyik sarkában madárleső állvány állt, létrán lehetett fölmászni rá, s onnan föntről, a lombok alá rejtett kiszögellésből lesni, mi minden történik odalent.

Szaladgáltunk, keresgéltünk, összegyűjtöttük az ajándékokat, s közben a házigazda elmesélte, hogyan ácsolta össze a létrát és az állványt, ami élvezetes történet volt egy olyan, minden porcikájában nagyvárosi gyereknek, aki sosem fogott még kalapácsot, vagy csavarhúzót a kezében. Egy idő után mindenki visszament a házba, csak én maradtam a kertben. Erősen izgatott az a madárleső, gyorsan föl is másztam a létrán és elrejtőztem az ágak alatt. Jó ideje ücsörögtem már ott, odafagyott a fenekem a hideg deszkához, de becsülettel kitartottam, nézegettem a kora tavaszi nap sugarait, amint áthatolnak az ágak között, és pettyes árnyak vibrálnak a faleveleken. Hogy utáltam én akkor már azt a madárlesőt! Valami kis mentőakcióra vártam, mondjuk egy mesebeli lovagra, aki összeaprít egy-két sárkányt és ezer további veszéllyel néz szembe, de ami a lényeg, kiszabadít végre hiábavaló magányomból.

Egyszerre csak nyílt a kerti ajtó, léptek közeledtek, a szüleim jöttek ki a házból. Biztosan itt felejtett ajándékok után kutatnak, gondoltam, de nem, mert egyszer sem néztek körül, sem előre, sem hátra, csak sétáltak lassan a meggyfák felé. Anyu úgy lépkedett hegyes orrú, magas sarkú cipőjében, a hátul varrással ellátott nejlonharisnyájában, mint aki színházba készült, de ki tudja miért, végül az erdőben kötött ki. Olyan félig gyermek, félig nőnek tetszett onnan föntről, nem tudtam eldönteni, melyik inkább, mert a felsőteste kislányos volt, a csípője viszont hegedűformán kiszélesedett, mint a legtöbb anyukának, akit ismertem. Amikor elértek az első meggyfáig, megálltak, teljes csend csukódott köréjük. És akkor Anyu fejét félrehajtva, pilláit félig lehunyva olyan csábító, bársonyos pillantást vetett Apura, amilyet nem minden nap lát az ember, leginkább csak Lollobrigidától csodálhattunk meg akkoriban. De az a frissen születő, szexi mosoly, amit áhítattal néztem a filmvásznon, elképesztett a saját anyám arcán. Hüledezve néztem azt is, ahogyan Anyu kacéran odahajol Apu füléhez, súg neki valamit, és Apu mindaddig érzelmeket leplező, komoly arcán tűz gyullad ki, nevetni kezd, és egészen szorosan magához öleli Anyut, aki nem csak hagyja, hanem szemmel láthatóan élvezi is a dolgot. Úgy belebújik abba az ölelésbe, hogy szinte már nincs is külön teste.

Leesett az állam. Nem hittem volna, hogy a szüleim ekkora vakmerőségre képesek, ilyen ölelkezést addig nem láttam még sem tőlük, sem mástól a mi szemérmes családunkban. Az időtájt a felnőttek, és most nem csak a hagyományos erkölcs felkent őreire gondolok, úgy hitték, amiről nem beszélnek, az nincs, és úgy óvhatják meg gyerekeiket legjobban a rájuk leselkedő testi és lelki veszedelmektől, ha hallgatnak, tiltanak, vagy titkolóznak. Visszaemlékezve erre a teljességgel ártatlan jelenetre, ma már csak mulatok magamban, de akkor, tudatlan tacskóként őszintén megdöbbentem. Még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elfogadjam a szex és a fizikai vonzerő szerepét a szüleim kapcsolatában, amihez először az kellett, hogy felfedezzem a testet, az életnek ezt a jelentős hangszerét.

Úgy akartam helyezkedni, hogy közelről is lássam, mi történik, ezért óvatlanul belekapaszkodtam a fejem fölött nyújtózó ágba. Nagyot reccsent, huss, már szét is rebbentek a szüleim. Amikor Apu meglátott, szégyenlősen elfordult, megsimogatta az előtte álló meggyfa törzsét, mintha a simogatás még a kezében maradt volna, Anyu viszont nagy nevetve intett, hogy másszak csak le bátran, szaladjak oda hozzájuk.

Megkönnyebbülten odafutok. Középen állok, bal oldalon Apu, jobb oldalon Anyu kezét fogom. Egyformán szorítom Anyu puha tenyerét és Apu erős ujjait, és minden olyan, mint máskor. Ugrándozni kezdek, ők futnak mellettem, tudjuk, hogy háromra nagyot fogok ugrani, s akkor mindketten egyszerre fölemelnek, azután még egyszer, és még egyszer, hoppá, ahányszor csak akarom. Jó magasra repítenek, mindig csak egy pillanatra ér le a földre a lábam, míg újra ellököm magam, na, ez most egészen jól sikerült, igaz, beleszédülök, forog velem a világ, de semmi kincsért nem hagynám abba. Mindig ők unják meg előbb.

Bemegyünk a házba. A nappaliban egy angolna fürgeségével becsusszanok Anyu és Apu közé a kanapéra, összenézünk, nevetünk. Körülöttünk beszélnek, néha többen is egyszerre, én meg bolondul vigyorgok Anyu és Apu között, s egyre csak várom, hogy valamelyikük árulja el végre, miért és hogyan történnek ezek a dolgok. Hogy egyszerre csak ott van veled minden, amit akartál. S vajon hogyan tudnám megőrizni a pillanatot? Kilencéves vagyok, még hiszek egy igazságos, mindent elrendező erőben, és biztos vagyok benne, hogy mindenre van magyarázat, csak meg kell találni az oda vezető utat.

Kár, hogy sem addig, sem azóta nem tudtam nyomára jutni a titoknak, és az a jótékony hatalom is késlekedik megmutatni magát. Úgyhogy ülök csak az ablaknál és figyelek, jól kinyitom a fülem meg a szemem, mert váltig bennem maradt a kíváncsiság, és az a sürgető, néma kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ.