Kövér, a vátesz

Nem egyszerű megválaszolni: kinek ki az ellensége? Kinek kit kellene legyőznie? Kinek miért is kellene győznie? Régi és új arcok jönnek, mennek a politikában. Jönnek, mennek a képernyőn.

Azoknak van könnyebb dolguk, akiknek csak a kormányzati ingyen csatornákhoz van hozzáférési lehetőségük. Őket nem zavarják össze a mindenféle furcsa dolgokkal előállók. Nekik szól a miniszterelnöki üzenet a képernyőről. Jobban élünk! Fejlődünk! Legyőzünk mindenkit! Nem érdekes, hogy aki nézi, hallgatja ezeket - a szinte szentbeszéddé avanzsáló - híreket, sokszor maga is éhes, rosszul öltözött. Az okokat tudni véli (kihallhatók az üzenetekből): migránsok, idegenszívűek, bankárok, brüsszeli bürokraták, multik. Nekik harsog a Csatadal: "Aki magyar, aki vitéz, az ellenséggel szembenéz..." A gond csupán az, hogy magasra emelt zászlóikon nem a szabadság, hanem a kirekesztés szót láthatja az egész világ. Aki hozzájuk kíván szólni, nehéz helyzetben van. A trombita harsogását, a dob pergését nem könnyű túlharsogni. Azok pedig, akik több, különböző "színű" csatornát néznek, törhetik a fejüket, értelmezhetnek, elemezhetnek, következtethetnek, jósolgathatnak, számolgathatnak. Mire jutnak? Juthatnak-e valamire? Tudnak-e, mernek-e, akarnak-e választani? Régi pártok, új pártok. Régi arcok, új arcok. Táboron belüliek és táboron kívüliek. Van-e közös nevező?

Szinte kideríthetetlen, hogy a viszályt keltő aranyalmát mikor és ki dobta be először a magyarok közé. Az viszont jól érzékelhető, hogy a gyűlölet parazsa akkor kezdett újra izzani, majd lángolni, amikor Orbán Viktor lett a jobboldal vezére. Ő volt a rendszerváltó. Ő lett a rendszervisszaváltó. Ma minden róla szól. Érte vagy ellene. Megkerülhetetlen. Kétségtelen tény: egy másik út csak rajta keresztül vezethet, bármilyen irányba. Nem egyszerű a választás. Úgy tűnik, az a politikus, az a párt, aki, amely vele együttműködik, elszürkül, elveszti minden tartását, a gyakorlatban megszűnik. Úgy tűnik, az a politikus, az a párt, aki, amely nem működik együtt vele, mindenre felkészülhet. Sárra és bélsárra. Jogos és kevésbé jogos hatósági ellenőrzésre, minden egyéb "hivatalos" zaklatásra. Saját és felmenői múltjának legtüzetesebb feltárására. Kisgyermekkori csínytevéseinek démonizálására. Aki politizálni akar, annak választania kell! Nincs más lehetősége.

Orbán olyan utat választott, amely megfelel a történeti alkotmány vívmányainak: a vesztesek oldalára állt. Mindenkivel szövetséget köt, akit kerülni kellene. Mindenkit elkerül, aki baráti kezet nyújtott. Sokakkal elhitette, nem erősíteni, hanem gyengíteni kell az Európai Uniót. Sokakkal elhitette, hogy az országot Brüsszeltől kell megvédeni, amelynek bürokratái ránk akarják zúdítani a migránsok tömegét, el akarják vonni az ország szuverenitását, felesleges rendszabályokkal meg akarják bénítani a kormányzati munkát. Sikerült sokakkal elhitetnie azt is, hogy az ország nem tartozik köszönettel a felzárkóztatás, a szegénység, az elmaradottság felszámolására kapott - jórészt eltékozolt - ezermilliárdokért. Tette mindezt azért, hogy minél szabadabban garázdálkodhasson a szétosztható pénzekkel. Felülni a szekérre, amelynek rúdja nem Európa felé mutat? Vagy elkerülni? Meg lehet-e állítani? Vissza lehet-e fordítani ezt a szekeret?

Régi pártok. Új pártok. Kit válasszak? Legyint, akinek mindegy, kitől nem kap semmit. Esetleg kiköp egy hegyeset a szája sarkán, a pipája mellől. A politika úri huncutság, gondolja. "Apám is szegény volt, meg annak az apja is. Szegény marad a gyermekem, meg annak a gyermeke is." Az ő sorsukat felvállalva nehéz választási harcba indulni. Lakásépítési program? Korszerű iskola? Biztos munkahely? Mit mond a magyar, ha lakást kap a cigány? Kemény fellépést hirdetni velük szemben viszont kifizetődő. Ezért lehet sikeres a hajléktalanok kitiltása a közterületekről. A cigánysori erőfitogtatás. A családi pótlék megvonása a legkülönbözőbb ürügyeken. A segélyekből, közmunkából való kizárás lehetősége százféle indok alapján. Bal, jobb? Nekik mindegy, ki diktálja a "lépést tarts" ütemét.

Régi pártok. Új pártok. Kit válasszak? Vajon hány embernek fáj, hogy a hatalom a megkérdezése nélkül dönti el ő és családja sorsát? Vajon mi a közös és mi a különbség Bős-Nagymaros, Paks I. és Paks II között? Az közös, hogy a tömegek véleményére sosem volt kíváncsi a hatalom. Közös az is, hogy a döntés hátteréről, a döntés várható következményeiről akkor is, most is "elfelejtették" tájékoztatni az itt élőket. Nagy különbség viszont, hogy amíg a vízlépcső a Magyar Szocialista Munkáspárt koporsószögévé vált, addig Paks II. disznóságait - úgy tűnik - megússza az új állampárt.

Hány és hány rendszerváltó párt igyekezett megfogni a politika iránt érdeklődőket! Most lépnek színpadra azok, akik - első alkalommal ebben az országban - parlamentáris köztársaságban, jogállamban születtek, s nőttek fel. Ha abban szeretnének élni, meghalni, cselekedniük kell! Mi a teendő? A válasz egyszerűnek tűnik: tiszta vizet kell önteniük a pohárba. Ehhez azonban kevés az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala. Tényleg olyan fontos megtudni, kik voltak ügynökök, mikor és miért? A gyilkosság elévülhet, az "ügynökség" - amely soha nem volt büntetőjogi tényállás - nem? A becstelen hatalom minden segítője becstelen. Nem csak az ügynök: "...hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban;". Most, itt, újra zsarnokság van!

Kövér (a látnok) igazat mond: még négy év ennek a hatalomnak és az országban sok, nagyon sok dolog visszafordíthatatlanul megváltozik. Lehetne ez a rendszerváltó közös nevező. Nem mind arany, ami fénylik, szól a közmondás. Nem mind szemét, ami régi, szólhatna egy másik.

Megközelítően egymillió-hétszázezer azoknak a választóknak a száma, akik nem a Fidesz-KDNP-re és nem a jobbikra szavaztak 2014-ben. Mintegy két és fél millióan soha nem mentek el szavazni. A rendszerváltó pártok elvileg süthetnek új tortát maguknak. Nem mindegy azonban, hány torta készül, s hány szeletes lesz legnagyobb.

Szerző
2017.04.04 08:10

Századvég-vég

Hogy Orbán Viktor megint füllentett, abban már nincs semmi érdekes. Ám ezúttal a sajtóval, a nyilvánossággal kapcsolatban rugaszkodott el az igazságtól, amit már csak szakmai okok miatt sem szívesen hagynánk szó nélkül. 
Alig két héttel azután, hogy – jókora derültséget keltve – bemondta az Európai Parlamentben: soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet, a miniszterelnök a saját háza táján mutatta meg, hogy mennyit ér a szava: azonnali hatállyal bezúzták és az internetről is eltüntették a Századvég folyóirat (immár) utolsó számát, a szerkesztőséget pedig szélnek eresztették egy kismértékben kormánykritikus, a járadékokkal foglalkozó összeállítás miatt. 
A Századvéget Orbán és barátai alapították Bibó-kollégistaként 1984-ben, a társadalomelméleti folyóirat a rendszerváltást megelőző erjedés közepesen jelentős orgánuma volt. Sokat elmond arról, ami felé tartunk (és amerre Orbán maga is tart), hogy Kádár és a pártállami cenzúra mellett simán elélt, most meg az új egypártrendszer bedarálja. 
Az eset ugyanakkor nem csak azért érdemel figyelmet, mert rámutat egy jelentős különbségre a két korszak között, t. i. akkor kifelé evickéltünk az elnyomásból, most meg naponta jönnek olyan húzások, amiket még tegnap is elképzelhetetlennek tartottunk volna. Izgalmas a téma is, ami miatt a lapnak épp most kellett meghalnia: az orbáni kapitalizmus (?) modelljében központi szerep jut a járadékvadászatnak, vagyis annak, hogy a kormányhű oligarchák kezére juttatott gazdasági szektorokban az állam határozza meg – jogszabályokkal, adminisztratív árazással, monopóliumok létrehozásával – a jövedelmezőséget, a piac helyett a politika logikája működteti az üzletet – nyilván erről is írt az obsitot kapott szerzőgárda. 
És persze ott van még a sajtószabadság is, amelyről Orbán Viktor azt szokta mondani a kritikusainak: nincs vele gond, nálunk mindent meg lehet írni. Nos, most – a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a többiek után – a századvégesek is megtapasztalták, hogy ebben az állításban mennyi az igazság.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:01

Népviseletben

Végignéztem egyszer az interneten, ahogy Ri Cshunhi, az észak-koreai Központi Televízió veterán bemondónője drámai mimikával és zengzetes hangon bejelenti a világnak, hazája sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre. Tekintve, hogy egy árva szót sem tudok koreaiul, vihoghattam volna is a pongyolára emlékeztető népviseletbe öltözött, villámló szemű öregasszonyon, de összeszorult a gyomrom. Elvégre a ripacs színészi alakítás mégiscsak azt tanúsította, hogy egy cinikus diktátor kezében vagyunk. 
Magyarul viszont egész jól tudok, ezért aztán a drámai kivitel mellett a hatásvadász tartalom is indokolja, hogy Kövér László nagyjából minden megszólalásakor rám jön a lábrázás. Ő persze ezért van, mondhatni ő a Fidesz inkvizíciós tagozata, aki egyszerre antikommunista, antilibierális, antigyurcsány, antibohófiatal, antinő, antiminden, ami nem Orbán Viktor. A szúrósszemű-magyarbajszú konzervatív mosolytalan szigorúsággal követte a pártvezetőt a párt minden bakugrásszerű ideológiai fordulatában, míg végül kikötött az immár évtizedes szerepnél: ő az, aki tiszteletet követel az ezerszer meggyalázott törvényhozásnak. 
Pártja lábbal tapossa a jogállamot, buborékot fúj az alkotmányosságból, képviselői indítvánnyal ír át alapvető rendszereket, elhallgattatja az övétől eltérő véleményeket, a törvény erejével csal el választásokat. Kövér doktor pedig úgy háborodik fel az ellenzék bármely halovány munkavégzési kísérletén, mint a pedellus, amikor elhagyott büdös zoknit talál az iskolai könyvtárban.  
Lehet persze kommunistázni, gyakorló elmebetegezni, cinikusnak és megvásároltnak bélyegezni az Európai Parlament azon tagjait is, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, ahogy ezt a házelnök tette az ötös számú tagkönyv birtokosának műsorában. De Európát ez a viszolyogtató produkció aligha fogja meggyőzni a magyar kormány igazáról. 
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:02