Leszámolni a téveszmékkel

A farsang közeledtével egy Budapest közei település német egyesülete a Facebookon farsangi bált előkészítő hirdetményt tett közzé. Nem sokkal később a következő kommentár volt olvasható:

„megbocsássatok, de amikor – bárhol a világon – egy magyar közösségbe elmegyek, ők magyarul beszélnek csodák, csodája .. hogy van az, hogy bárhol találkozom az országban németkedőkkel .. hát ők is? Ha ide születtetek és magyarként éltek, beszéltek, gondolkodtok álmodtok miért hagyjátok korcsosítani magatokat? A magyar kultúra sokkal színesebb, s gazdagabb is mint ez, vagy az genetikailag magas nektek? Vagy akkor miért nem tértek haza nincs háború… itt viszont nyomor van és ez köszönhető a németrómaiaknak, a habsburgoknak, a náciknak, jórészt.jó lenne ezt az identitászavart kezelni.“

Most tekintsünk el attól, hogy a „színesebb és gazdagabb” magyar kultúra eme képviselője a magyar nyelvtan nem minden szabályát ismeri, csak koncentráljunk a tartalomra, mert az a tudatlanság feneketlen mélységén kívül az évszázados, az utóbbi években újra felerősített, hamis nemzeti identitástudat, identitászavar összes ismérvét reprezentálja. (Adekvát vizsgálat hiányában nem lehet tudni, hogy az efféle gondolkodás mennyire elterjedt, de valószínűsíthető, hogy nem számít ritkaságnak.) Akkor vegyük sorra.

1. A magyar diaszpóra egy része ugyan őrzi nyelvi identitását, bár az nagymértékben függ attól, hogy hol él és hogy mikor hagyta el az országot, de hogy mindenütt őrzi a nyelvét, az erős túlzás. Sőt. Vannak magyar nevűek még a szomszédos országokban is, akik nyelvet és identitást váltottak. A nyelvi identitás őrzése jelentős mértékben attól függ, hogy az otthont adó országra milyen identitáspolitika jellemző. Az ún. határontúiak külön kategóriát képeznek, mert egyrészt viszonylag nagy tömegben, összefüggő településstruktúrában élnek és az anyaország el is követ mindent az identitásuk megőrzése érdekében. A magyar diaszpóránál azonban az identitás őrzése semmiben nem különbözik más népek diaszpóráinak hasonló adataitól.

2. A kultúrfölény elmélet egy jól ismert, régóta művelt nacionalista toposz, amelyet ugyan sikerült beleverni a magyar fejekbe, de egyébként minden alapot nélkülöz. A kultúrák közötti rangsor tipikus rasszista elmélet, amelynek egyetlen célja az „alacsonyabb rendű” kultúra elnyomásának legitimálása. Ezzel vág egybe a kisebbségi identitás megkérdőjelezése, illetve annak kívülről, a többség részéről való meghatározhatóságának igénye. Az atyafi szerint itt nincsenek németek, csak „németkedők”, akik - ahogy mondja - természetesen magyarnak születtek, sőt nyilván magyarul álmodnak, gondolkodnak. Hogy ez így van-e, vagy esetleg ebben az érintettek illetékesek, az nyilván nem képezheti vita tárgyát, hiszen ugyan ki akarna egy kevésbé színes, kevésbé gazdag kultúrához tatozni („minek korcsosítjátok magatokat”)? Német-magyar relációban ez így különösen groteszk, lévén a német a legnagyobb létszámú európai csoport anyanyelve, sőt a II. világháború előtt a térség linguafranca-ja volt és ma is széles körben elterjedt.

3. „Miért nem mentek haza”? - kérdezi a mi kedves kommentelőnk, aki nyilván el sem tudja képzelni, hogy nekik sem térkép e táj, hogy nem magyarul beszélőkként is pontosan annyi joggal tekinthetik a szüleik, sőt távoli őseik földjét a hazájuknak, mint a magyar anyanyelvűek. Arról már nem is beszélek, hogy ha a fenti kommentárban a németet magyarra cserélnénk az milyen heves tiltakozást váltana ki a hozzászólóhoz hasonló mentalitású honfitársainkból. Az más! Ez volna a mélyenszántó válasz, mint ahogy ezt nekem egyszer egy nemrég még a miniszteri bársonyszékben csücsülő beszélgető partnerem ellentmondást nem tűrően megfogalmazta.

4. És végül a mindent elsöprő érv: az itteni nyomor oka nem mi vagyunk. A saját sorsunk alakításáért nem mi viseljük a felelősséget, hanem mindig mások. „A németrómaiak(?), a habsburgok (így kisbetűvel) meg a nácik. Szegény elnyomott, kisemmizett ország, a sors üldözöttje.

Túl azon, hogy ez nyilvánvaló ostobaság, illetve primitív történelemhamisítás, az igazán aggasztó ennek az infantilis mentalitásnak az elterjedt volta, amely az évszázados népbutítás, illetve a társadalom széles rétegei alárendelt, függő sorban tartásának a szomorú konzekvenciája. Az ivarérett, szabad polgár ahhoz van szokva, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Adódhat ugyan olyan helyzet, amelyet nem tud uralni, de ez csak kivétel, nem szabály. A szolganemzet tipikus élménye, önképe a kiszolgáltatottság, amely meg is felel a valóságnak, csak nem abban a formában, amelyet a kiszolgáltatottságért valóban felelős saját „elit” elhitetni igyekszik, nevezetesen a saját szerep idegenekre történő átruházásáról szóló hazugság által.

Rég megérett volna az idő arra, hogy saját jól felfogott érdekünkben végre leszámoljunk eddig magunkkal hurcolt téveszméinkkel, szembenézzünk az igazsággal, mert enélkül mindig, újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el, és ugyanazokat a következményeket kell elviselnünk. Mint ahogy éppen most is. Pedig – most szólok - nincs senki, aki erre kényszerítene bennünket. Nincs semmi külső fenyegetés, hiába akarja az éppen uralkodó rezsim, a tradíciókat folytatva, az ellenkezőjét elhitetni velünk. Bajainkat mi magunk okozzuk, és mi magunk orvosolhatjuk is őket, akkor is, ha az uralmon lévők hamis, nacionalista propagandája az ellenkezőt hazudja a képünkbe. Ez csakis azt szolgálja, mint mindig, nevezetesen hogy kudarcaink, rossz közérzetünk okozóját ne saját urainkban, hanem idegen bűnbakokban keressük.