Az én Józsefvárosom

Publikálás dátuma
2017.04.08. 09:10

A gyerekkorig kell visszaforgatni mindent.

Abban a belső-józsefvárosi házban, ahol felnőttem, kisgyerekként alig tudtunk elképzelni boldogságosabb játszóteret a gangnál. Később a körfolyosót a társadalmi együttélés metaforájaként emlegettem, míg rá nem jöttem, hogy a metaforák csak a bonyolult jelenségek leegyszerűsítésére valók. Józsefváros rejtélyes, némely részletében kiismerhetetlen, folyamatosan változó negyed, csupa ellentmondás és meglepetés, egy-egy utca egész világokat választ el egymástól. A régi házak udvari lakásaiban ma is szegény emberek élnek, míg az utcára nyíló, úgynevezett polgári otthonokban többnyire középkorú, vagy idős értelmiségiek. A rehabilitált Corvin-negyedbe fiatalok költöztek, a Blaha Lujza tér és a Népszínház utca által határolt szögletből „kínai negyed” lett, a Palotanegyed egykori kastélyai egyetemeknek, gyűjteményeknek, könyvtáraknak adnak otthont, vagy üresen árválkodnak. A leggazdagabbakon kívül él ebben a kerületben mindenféle ember, a házak is hol ilyenek, hol olyanok, vannak gyönyörűek és lepusztultak, de az egészben az a legkülönösebb, hogy a kirívó ellentétek nem annyira megtörik, mint inkább meghatóvá teszik Józsefvárost. Ez benne a csoda. Mert mindannyian ismerünk modern, tiszta, jól funkcionáló városrészeket, amelyek élhető helyek - éppen csak lelkük nincs. Józsefváros ezeknek pont az ellentéte. Nem mindig élhető hely, de lelke van, s annyi élet sűrűsödik össze benne, hogy lehetetlen kiismerni.

Mai napig vonz vissza a gyerekkori lakásom, mint a mágnes, ide járok írni, s ez már többször is bevált nekem. Jól kitaláltam én azt, hogy családtörténeteket legjobb az embernek az apja íróasztalánál írni, családi fényképek társaságában. Házunk helyén állt egykor a Pál utcai fiúk grundja, s már csak ezért is kivételes öröm volt itt kitalálni és megírni Mírával, az unokámmal az Át a smaragdhídon című könyvünket, ami A Pál utcai fiúk átköltése. Rövid ideig a házunkban lakott Kosztolányi Dezső is (később az egyik szemközti házban írta meg az Üllői úti fákat), három házzal lejjebb pedig Ambrus Zoltán, aki reggelente egyszerűen csak lesétált a háza földszintjén álló Valéria kávézóba. A sarkon túl, a József körúton a gyermek Molnár Ferenc élt a szüleivel, pár száz méteres körben pedig Krúdy, Karinthy, Mikszáth, Reviczky, Babits és Arany egykori lakóházai állnak. Itt élt valamikor réges-régen Jókai Mór, Szendrei Júlia, Blaha Lujza, és ezt a kerületet nevezte „ezerszer áldott nyolcadik kerületnek” Fejes Endre, aki szőröstül-bőröstül imádta Józsefvárost, a málló falú házaival, csóró lakóival, munkásaival, tisztviselőivel, elárvult öregjeivel és elárult szeretőivel együtt. Tulajdonképpen nem sok olyan magyar író vagy költő van, aki életének legalább egy rövid időszakában ne lett volna Józsefváros lakója. És ezt én valamiképpen érzem is, amikor az utcákon mászkálok, és érzik mások is, akik ugyancsak megőriztek egyfajta régies tiszteletet, sőt áhítatot a valaha volt „művésznegyed” iránt. Mert ugyan nem sok író lakik ma már errefelé, erősen megkopott a józsefvárosi varázs, a kerület az idő pusztítása dacára is elég sokat megőrzött a raritásaiból, a különlegességeiből, szívbemarkoló hangulatából. Persze csak a hozzáértő szem számára, ami nem feltétlenül az enyém. Nekem csupán „kettős látásom” van. Könnyedén belelátom a múltat a házakba, visszakövetkeztetek az épületek akár évszázaddal korábbi állapotára, közös világgá olvad össze szemem előtt a régi és az új, ráadásul mindenféle történetek jutnak folyton az eszembe, amiket azután el is mesélek, noha tisztában vagyok vele, hogy a mesék ideje lejárt.

Néhány évvel ezelőtt felújíttattam gyerekkori lakásomat. A régi bútorokat is helyrehozattam, a félkör alakban elhelyezkedő szobákat egybenyitottam, és egy-két frissen vásárolt antik bútort és porcelánt becsempésztem a régiek közé. Így került ebbe a minden ízében múltat idéző, de mégiscsak modernizált lakásba egy porcelán étkészlet, mely eredetileg a Gschwindt család tulajdona volt. Utánaolvastam a nagytőkés, likőrgyáros család történetének, amiben egyébként benne van az egész modern kori magyar történelem, és jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy a porcelánok hazatértek. A híres Gschwindt Likőrgyár ugyanis a szomszédos Corvin Mozi helyén állt a múlt század elején, a család pedig a hozzánk ugyancsak nagyon közeli Eszterházy utcában (ma Pollack Mihály tér) lakott egy romantikus kastélyban, legalábbis azokban az években, amikor Gschwindt Ernő, a Likőrgyár vezérigazgatója országgyűlési képviselő is volt, 1922-1931 között.

Anyám sokszor ült a lakásunkban az ablak előtt, ahol most én ülök az íróasztalomnál, nézegetett kifelé, élvezte a kilátást. Páratlan panoráma nyílik innen a városra. Látni a Kálvin téri templomtornyokat, a Gellérthegyet, a Várat, és közvetlen közelről az Iparművészeti Múzeum Zsolnay kerámiával kirakott szecessziós kupoláját. Beleshetek a hullámvonalas ablakokon, a középtorony nagy rózsaablakán, megbámulhatom a négy allegorikus kőfigurát az ötödik emelet magasságából, és azt hiszem, az évek során lassan megértettem valamit Lechner Ödön gondolatvilágából is e némiképpen színpadias, mégis finom alkotása révén.

S "ím itt e kő..." Nemrég volt valami felújítás-féle a házunkban, ami csak a falakra és a kábelekre terjedt ki, a lépcsőkre már nem. Bizonyos szempontból mázli. Mert így továbbra is ráléphetek arra a kicsorbult kőre a harmadik és a negyedik emelet fordulójában, amire iskolás koromban léptem babonából, „hogy ne feleljek aznap”. Nézegetem a követ. Mégis csak jobb lenne legalább az élét megcsiszolni. Olyan sok öregember él már ebben a házban.

Nem sokat változott a Szentkirályi utca. Mindennap azon mentem iskolába a Trefortba, akkor még Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumnak hívták, hetente háromszor kosáredzésre a Spartacusba, mozizni az Urániába. A Mikszáth Kálmán tér annál inkább más lett, kiülős kisvendéglőivel, nem beszélve a meseszép Reviczky utcáról, ami télen, hóesésben tiszta Párizs. Sőt, több mint Párizs. És nemcsak télen. A Reviczky utcából nyílik az Ötpacsirta utca, s ott áll tömör falkerítésével, dús növényeivel, íves lépcsőjével, kútjával, szobraival az Építészpince száznegyven évesen, lélegzetelállító szépségében. Turisták és egyetemisták sétálnak csapatostul napközben a környező utcákon, estefelé diákok szédülnek ki a Szabó Ervin Könyvtárból, az egykori Wenckheim-palotából, füstös, édeskés illatú indiai, arab és kínai kisvendéglők felé veszik az útjukat. Pár éve divatba jöttek a múltidéző józsefvárosi túrák, felkapott lett a „Mágnásfertály”, s úgy hallottam, hogy a Palotanegyed egykori lakóinak, a politikusoknak, főuraknak, egyáltalán a pesti arisztokráciának a szerelmi élete a legkeresettebb témák közé tartozik. De sokan választják a szegény részeken, a Práter, a Nap, a Dankó utca és környékén tett idegenvezetős sétákat is, amelyek valamely cigány család színes terítőkkel díszített lakásában érnek véget pálinkaivással, dalolással. Örülök, hogy felfedezték Józsefvárost a külföldiek és a honi érdeklődők számára, higgyék el, ezt nem valami rókalelkű udvariasság mondatja velem, de kicsit aggódom, nehogy valami hamis romantika áldozatai legyenek a látogatók. A mágnások szerelmi életéről bármilyen mesét elhiszek, arról viszont már nehezebb meggyőzni, hogy a szegények ilyen bulváros hangulatú lakásokban élnek, meg azért az sem biztos, hogy minden vacsora után dalra fakadnak jókedvükben. Sokan ténylegesen vizes, salétromos falak között, putriszerű kis lakásokban nyomorognak, nem is értem, hogy férnek el ott annyian. Józsefvároshoz hozzátartoznak a komor, veszélyes, barátságtalan utcák és házak, amelyeknek percei meg vannak számlálva.

Van olyan barátnőm, aki fél keresztülvágni a mocskos és zajos József körúti aluljárón, mert tele van rongyos paplanon gunnyasztó, szomorú emberekkel, részegekkel, engedély nélkül árusító eladókkal, akik rohannak, ha rendőrt látnak, letaposhatnak bárkit. A metróból négypercenként áramlik ki a tömeg, ijesztő az is. De ilyenek a pesti aluljárók, s hogy ez kinek a hibája és a szégyene, s mit kellene tenni, hogy ne így legyen, arról majd legközelebb.

Józsefváros nekem a szűkebb hazám. S ugyan már régóta nem álmodom róla, ahogyan álmodtam gyakran, amikor Brüsszelben éltem, igazán itt vagyok otthon.

Úgy látszik, nálam sosem ér véget a gyerekkor.

Szerző

Pasiügyekkel nem foglalkozom

Tessék engem békén hagyni azzal, hogy már megint mit mondott a miniszterelnök. Az csak afféle férfilocsogás. Pasiügyekkel nem foglalkozom, vannak nekem komolyabb dolgaim is. Hogy a miniszterelnök mégiscsak az ország első embere, a legfontosabb közfunkció betöltője? Na és? Attól még csak pasi. Azokat meg nem kell igazán komolyan venni. Jó, be kell engedni őket néhány hivatalba a hülye modern divatok miatt. Dehát mindenki tudja, hogy igaziból nem erre valók. Persze, az ember lánya azért itt-ott összekeveredik, elszórakozik velük, jól esik nőtársaságban kuncogni azon, ki hogyan és kivel pasizott be. Ezer jó tréfa forrása, hányféle gyarlóságuk van: szotyolát köpködnek, idétlenül ordibálnak meccsnézés közben, „fehérvári huszárok”-ról gajdolnak, pálinkáznak, kakaskodnak, felnőttként sem képesek elhagyni a gyerekjátékaikat: kisvasutaznak, egykapura lőnek, verekednek, katonásdit játszanak. Istenem, pasik, mit várjunk tőlük!

Örülök, hogy végre nem kell az ostoba ügyeikkel izgatnom magam. A miniszterelnök világossá tette a munkamegosztást. A férfiak, legalábbis az alfahímek, mint ő, nem foglalkoznak nőügyekkel.. Gondolom, akkor az a helyes, ha mi, nők nem foglalkozunk pasiügyekkel. Úgy látszik, két külön állatfaj vagyunk, persze világos, ki áll a tápláléklánc csúcsán. A kormányfő megmondta, amikor el akarta kenni Kövér és az énekes Kovács Ákos nőügyi bunkóságait (velük muszáj volt foglalkoznia, hiszen ők nem nők): „Szerintem férfi sosem mondhatja azt magáról, hogy szakértőnek számít ezekben a nemi kérdésekben”. Vagyis a nők dolga „nemi kérdés”. A nőnek neme van, slussz-passz, a nő tiszta biológia, a férfinak meg mindenféle fontos társadalmi hivatása.

Így aztán Szemerkényi Réka nem a legfontosabb nagyköveti poszt betöltője, hanem nő. Nőci. Kiscsaj. Az ügye „nőügy”, (lásd még a vaskosabb szinonímát: „bugyiügy”), így aztán a miniszterelnök nem foglalkozik vele. Sajnos vannak, akik ezt képtelenek felfogni, és egyszerűen letahózzák a magyar kormány fejét. Itt a Népszavában N. Kósa Judit úgy véli, Orbán azt a benyomást akarja kelteni, hogy „a mi kormányfőnk szakasztott olyan ember, mint maga, Lajos bácsi”, a célcsoport tehát „a kőbunkónak pozicionált átlagos választó”. Nem tudom, mi a baj a kőbunkóval, igazán férfias fegyver. Tamás Gáspár Miklósnak meg az nem tetszik, hogy ebben a szemléletben „a nő nem közjogi és politikai tényező, hanem élőhús”.

Jó vicc, mi más lenne? Hiszen a „nőügy” emlegetése azt is sugallja, hogy az illető csakis valami zaftos nőügy, egy kis férfiúi kalandozás szereplőjeként, valakinek a „nőjeként” juthatott előre, és nem saját jogon. Nők arra nem is igen képesek. Orbán már két éve megmagyarázta, hogy miért nincsenek nők a kormányában. Mert olyan gyenge virágszálak, gyámoltalanok, nem bírnák a karaktergyilkosságot,, ami a hímek világában természetes harcmodor. „Szegény Lamperth Mónika is mit kapott”. (Mármint éppen tőlük, nem mintha ettől túl sokat pityergett volna.) „Pedig mi egy kulturáltabb népség volnánk!” Elképzelni is rossz, mi lenne, ha nem azok volnának. De így, kulturált népségként, elismerik a női érdemeket is: két helyettes államtitkár asszony pofikáját a nagyfőnök (legalábbis verbálisan) elismerőleg megcsipkedte, mondván, nő létükre egész tehetségesek. (Szövegváltozatok még erre a dallamra: „Ismerek rendes cigányokat is”. „Vannak zsidó barátaim”.)

Be kell látni, hogy a női princípium nem illik a felelős döntéshozatalhoz. Amit a női természetről a közhelyek feltételezni szoktak, az nálunk mind politikai szitokszóként használatos. A nők köztudomásúlag hisztisek, és nincs is rosszabb a „politikai hisztériánál”, ami a civilek vagy a CEU likvidálása kapcsán – természetesen oktalanul - feltámadt. A nők finomkodnak és érzelegnek, pont, mint akik „szépelgő handabandával” védik az emberi jogokat. A rendszer kritikusait, a macsó világ ellenfeleit kormányoldalról csupa feminin tulajdonsággal jellemzik, a kormányfőnek velük sem kell foglalkoznia. A kormány férfias, az ellenzéke puhány, nőies, csak sivalkodni, panaszkodni, hisztizni, migráns-simogatni tud. A riválisnak érzett Vonát meleg hírbe hozzák, lebuzizzák, a nézeteivel túl sok bajuk nincs, de az önmagában elég politikai vád, hogy nem „igazi” férfi. Németh Zsolt viccelődik Tusványoson: „Az asszony nem ember”. A kormány nem terjeszti a parlament elé a családon belüli erőszak elleni fellépésre kötelező isztambuli egyezményt. A Fidesz kommunikációs igazgatója szerint kár is ezzel foglalkozni, hiszen „a nőkre jelenleg a bevándorlás és a migránsok betelepítése jelenti a legnagyobb veszélyt”. Nem is olyan messziről hallatszik a vak komondor ugatása.

Hadd ugasson, a miniszterelnök „nőügyekkel nem foglalkozik”. A politika férfiak bajvívása. Csupa veretes gondolat, nemes küzdelem, mint az Orbán-Simicska viadal. Most épp a Simicska-klán igyekszik férfiatlanítani Orbánt: „Milliméterenként lesz levágva a …-od, és ennek minden másodpercét élvezni fogjuk.”

Stramm fiúk vagytok mindahányan, de csináljátok nélkülem. Pasiügyekkel nem foglalkozom.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő

Pasiügyekkel nem foglalkozom

Tessék engem békén hagyni azzal, hogy már megint mit mondott a miniszterelnök. Az csak afféle férfilocsogás. Pasiügyekkel nem foglalkozom, vannak nekem komolyabb dolgaim is. Hogy a miniszterelnök mégiscsak az ország első embere, a legfontosabb közfunkció betöltője? Na és? Attól még csak pasi. Azokat meg nem kell igazán komolyan venni. Jó, be kell engedni őket néhány hivatalba a hülye modern divatok miatt. Dehát mindenki tudja, hogy igaziból nem erre valók. Persze, az ember lánya azért itt-ott összekeveredik, elszórakozik velük, jól esik nőtársaságban kuncogni azon, ki hogyan és kivel pasizott be. Ezer jó tréfa forrása, hányféle gyarlóságuk van: szotyolát köpködnek, idétlenül ordibálnak meccsnézés közben, „fehérvári huszárok”-ról gajdolnak, pálinkáznak, kakaskodnak, felnőttként sem képesek elhagyni a gyerekjátékaikat: kisvasutaznak, egykapura lőnek, verekednek, katonásdit játszanak. Istenem, pasik, mit várjunk tőlük!

Örülök, hogy végre nem kell az ostoba ügyeikkel izgatnom magam. A miniszterelnök világossá tette a munkamegosztást. A férfiak, legalábbis az alfahímek, mint ő, nem foglalkoznak nőügyekkel.. Gondolom, akkor az a helyes, ha mi, nők nem foglalkozunk pasiügyekkel. Úgy látszik, két külön állatfaj vagyunk, persze világos, ki áll a tápláléklánc csúcsán. A kormányfő megmondta, amikor el akarta kenni Kövér és az énekes Kovács Ákos nőügyi bunkóságait (velük muszáj volt foglalkoznia, hiszen ők nem nők): „Szerintem férfi sosem mondhatja azt magáról, hogy szakértőnek számít ezekben a nemi kérdésekben”. Vagyis a nők dolga „nemi kérdés”. A nőnek neme van, slussz-passz, a nő tiszta biológia, a férfinak meg mindenféle fontos társadalmi hivatása.

Így aztán Szemerkényi Réka nem a legfontosabb nagyköveti poszt betöltője, hanem nő. Nőci. Kiscsaj. Az ügye „nőügy”, (lásd még a vaskosabb szinonímát: „bugyiügy”), így aztán a miniszterelnök nem foglalkozik vele. Sajnos vannak, akik ezt képtelenek felfogni, és egyszerűen letahózzák a magyar kormány fejét. Itt a Népszavában N. Kósa Judit úgy véli, Orbán azt a benyomást akarja kelteni, hogy „a mi kormányfőnk szakasztott olyan ember, mint maga, Lajos bácsi”, a célcsoport tehát „a kőbunkónak pozicionált átlagos választó”. Nem tudom, mi a baj a kőbunkóval, igazán férfias fegyver. Tamás Gáspár Miklósnak meg az nem tetszik, hogy ebben a szemléletben „a nő nem közjogi és politikai tényező, hanem élőhús”.

Jó vicc, mi más lenne? Hiszen a „nőügy” emlegetése azt is sugallja, hogy az illető csakis valami zaftos nőügy, egy kis férfiúi kalandozás szereplőjeként, valakinek a „nőjeként” juthatott előre, és nem saját jogon. Nők arra nem is igen képesek. Orbán már két éve megmagyarázta, hogy miért nincsenek nők a kormányában. Mert olyan gyenge virágszálak, gyámoltalanok, nem bírnák a karaktergyilkosságot,, ami a hímek világában természetes harcmodor. „Szegény Lamperth Mónika is mit kapott”. (Mármint éppen tőlük, nem mintha ettől túl sokat pityergett volna.) „Pedig mi egy kulturáltabb népség volnánk!” Elképzelni is rossz, mi lenne, ha nem azok volnának. De így, kulturált népségként, elismerik a női érdemeket is: két helyettes államtitkár asszony pofikáját a nagyfőnök (legalábbis verbálisan) elismerőleg megcsipkedte, mondván, nő létükre egész tehetségesek. (Szövegváltozatok még erre a dallamra: „Ismerek rendes cigányokat is”. „Vannak zsidó barátaim”.)

Be kell látni, hogy a női princípium nem illik a felelős döntéshozatalhoz. Amit a női természetről a közhelyek feltételezni szoktak, az nálunk mind politikai szitokszóként használatos. A nők köztudomásúlag hisztisek, és nincs is rosszabb a „politikai hisztériánál”, ami a civilek vagy a CEU likvidálása kapcsán – természetesen oktalanul - feltámadt. A nők finomkodnak és érzelegnek, pont, mint akik „szépelgő handabandával” védik az emberi jogokat. A rendszer kritikusait, a macsó világ ellenfeleit kormányoldalról csupa feminin tulajdonsággal jellemzik, a kormányfőnek velük sem kell foglalkoznia. A kormány férfias, az ellenzéke puhány, nőies, csak sivalkodni, panaszkodni, hisztizni, migráns-simogatni tud. A riválisnak érzett Vonát meleg hírbe hozzák, lebuzizzák, a nézeteivel túl sok bajuk nincs, de az önmagában elég politikai vád, hogy nem „igazi” férfi. Németh Zsolt viccelődik Tusványoson: „Az asszony nem ember”. A kormány nem terjeszti a parlament elé a családon belüli erőszak elleni fellépésre kötelező isztambuli egyezményt. A Fidesz kommunikációs igazgatója szerint kár is ezzel foglalkozni, hiszen „a nőkre jelenleg a bevándorlás és a migránsok betelepítése jelenti a legnagyobb veszélyt”. Nem is olyan messziről hallatszik a vak komondor ugatása.

Hadd ugasson, a miniszterelnök „nőügyekkel nem foglalkozik”. A politika férfiak bajvívása. Csupa veretes gondolat, nemes küzdelem, mint az Orbán-Simicska viadal. Most épp a Simicska-klán igyekszik férfiatlanítani Orbánt: „Milliméterenként lesz levágva a …-od, és ennek minden másodpercét élvezni fogjuk.”

Stramm fiúk vagytok mindahányan, de csináljátok nélkülem. Pasiügyekkel nem foglalkozom.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő