Több szempontból is kegyetlen könyv Han Kang Növényevő című regénye. Először is azért, mert egy szusszanásnyi időt sem ad: szikár, lecsupaszított mondatai olyan elemi erővel konganak az olvasó fejében, hogy hosszabb ideig minden egyébre megsüketül tőle az ember. Másrészt pedig a koreai írónő bravúros történetvezetése is kegyetlen. Ahogy bizarr történetének szereplői, úgy eleinte mi sem értjük, mi zajlik a szemünk előtt. Annál sokkolóbb a felismerés, amikor rájövünk: végig rossz fénytörésben szemléltük a dolgokat.
Jonghje átlagos koreai nő átlagos élettel, hétköznapi férjjel, tradicionális viszonyok mentén építkező családdal. Amikor egy álom nyomán az asszony eltüntet minden állati eredetűt az életéből, felrúgva ezzel a közmegegyezést, mely szerint a normális ember húst eszik, helyrehozhatatlan törés keletkezik a fényesre polírozott családi idillen. A lavina pedig mindent és mindenkit maga alá temet. Brutális, felkavaró olvasmány ez, remek magyar fordítással – az ember napokkal később is azon kapja magát, hogy nem bírja kiverni a fejéből a regény fotórealisztikusan éles képeit és húsbavágó kérdéseit.
Szabad akarat, önrendelkezés, testszégyenítés, nemi erőszak, női egyenjogúság – divatos témák manapság. De könyv talán még sosem nézett ilyen keményen farkasszemet az evési zavar témájával – amely nyilván összefügg a fent sorolt fogalmakkal. A Növényevőnél közelebb nemigen került még senki annak megértetéséhez, miért éhezteti valaki halálra magát, akinek amúgy „olyan szép élete volt”. A Növényevő ott sújt le az olvasóra, ahol a legjobban fáj. Mire a végére érünk, már egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy melyik a nagyobb őrültség: tudatosan, rövid idő alatt elpusztítani magunkat, vagy hosszú évtizedek alatt belehalni egy életbe, amit valójában soha nem is akartunk élni.
